An adamekp production

Felszólítjuk a kék 1200-es Lada tulajdonosát, hogy azonnal álljon el, mert zavarja a szállítmányozást... a rendszám CSI-589, azaz Csanád-Izidor, jobban mondva, Cili, Sándor, Imilona 589-es...

De a hangszóró ellenkezik és nagy robaj közepette a földre hull, és összetöri a magányos fagyiskocsit, amit az Író valami gagyi kínai piramis játékért otthagyott, úgy érzi, mintha hazavágták volna a gyerekkorát... Az a drága csilingelős fagyiskocsi... megérkezik a rendőrség, lezárják a teljes forgalmat, és cirka 5 órán keresztül helyszínelnek...

Izidor feje még mindig nyugodtan pihen a menedéket nyújtó keblek között... visszaemlékszik a drága anyukájára... ajh...

Tompika nem ért már semmit, hiába néz ki úgy ahogy, fejéről lesüt, hogy odabenn valami nincs rendben, ha egyáltalán van benn valami, nagy kérdés... mondhatni kong a feje, mint egy tibeti templom...

Adél, mintha nem is szerepelne, csak keblei lennének a színterep, egy kiszolgáltatott nő ebben a karrierista világban??? De milyen regény ez? Mi történt az Íróval?...

Írónk jelenleg csöndesen sírdogál a csilingelős fagyiskocsi romjain. Kisebb gondja is nagyobb annál, mint a szereplőinek sorsa. Elgondolja, hogy ez a kocsi volt Bagaméri (aki a fagylaltját maga méri) kocsija, s most mivé lett!!! Hirtelen felcsillan egy reménysugár, Gáspár és Menyhért olyan ügyes, velük fog építtetni egy új, igazi csilingelős fagylaltoskocsit. Írónk ugyanis a kocsi nélkül nem érzi írónak magát. Ezzel a problémával már pszichológusnál is járt, de nem oldotta meg a helyzetet.

De Gáspár és Menyhért, akiket az Író stílusváltás előtt "más"-nak aposztrofált, nem fogják megjavítani azt a vacak, semmitmondó, rozsdás romhalmazt...

Az Író felocsúdik és ráébred, hogyha bestsellert akar írni és világhírűvé akar válni, Csanád a vidámparkban című könyvével, akkor ideje lenne összeszednie magát és nem sírni egy ósdi fagylaltoskocsiért, pedig többet jelentet neki az az ócskavas, mint Csanádnak, akarom mondani Izidornak Klárika...

Valamit tenni kéne, mert az olvasó figyelme lankad, kezd álmosodni....

Erre Adél, avagy Léda fogja magát, arrébb löki főhősünket, mintegy öntudatra ébredve, mint Ibsen Nórája és azt kiáltja:

- Gyerünk a céllövöldéhez! Ha már az egész könyv során itt kell rostokolnom a vidámparkban, és nem mehetek el Moszkvába, hogy dolgozzak, legalább lőj nekem valamit Csanád – s előhúzza Izidor fejét a dekoltázsából. (Ahova főhősünk kobakját az imént gyorsan visszahajtotta.)

Csanád bár sosem volt katona, most úgy érzi, talán rendbe jönnek a dolgok. Leadja gyönyörű, ám kissé együgyű gyermekét a ruhatárban és karján vezetve Adélt peckesen vonul a céllövölde felé.

Az Író maga sem érti az új fordulatot, honnan tudta meg Léda/Adél/Margaríta, egyszóval női főhősünk, hogy a mellek közt megpihenő férfiút Csanádnak hívják, netalántán mégis ismerik egymást, vagy csak spirituális vonzalom és a női megérzés adta át telepatikusan féltve őrzött titkát, amiért annyit csúfoltál, az ovitól kezdve mindenütt, még Bea, az óvónéni is nevetett, amikor meghallotta szegény komplexusos gyerek nevét...

Érthetetlen... Csanád, azaz Izidor, valójában oly mindegy, mindkét nevét utálta, csakúgy, mint az írót, aki elkeresztelte...

A Mester és Margaríta mennek a céllövölde felé, hátha még nem veszett el minden, még fellángolhat a szerelem és kiszoríthatja a testi vonzalmat, a nő megszégyenítését...

Hirtelen hang közeledik a távolból... mint amikor jól behúznak valakinek, olyan érzés volt Csanádnak, amikor meghallotta az ismerős és érdeklődő hangot... régi barátja volt az... Ádi...:

- Szervusz Csanád, micsoda véletlen, ki ez a jó bőr, nem mutatsz be? 

Felkavaró emlékek sűrűjéből a fagyis hangja ébresztette és hozta vissza az elátkozott szituáció kellős közepébe:
- Héééé, ki fog fizetni?
Csanád azt hitte, sőt tudta, hogy már egyszer fizetett és a fagyis, mint a legtöbb szittya magyar, csak kihasználja a helyzetet, de úgy érezte, hogy ez egy mentőöv...
Összeszedte magát és azt mondta:
- Boldizsár, te most hazamész, és elfelejted ezt az...
A fiú, akit mindenki "tompika"-nak hívott, mert annyi agya volt, mint Kiszel Tündének vagy Fekete Pákónak, még mindig bambult, és ami még kínosabb volt... Léda, azaz Klári hasonmás kecses melleit bámulta...
Margaríta észrevette, zavarba jött és...
Véletlenül levegőt nyelt. Elkezdett emiatt fuldokolni és hörögni mint Darth Vader, Csanád pedig hatvannégy napos kisdobos múltjából merítve jót hátba veregette a lányt, akinek ez jobban fájt, mintha átrobogott volna a lábán egy szerb embercsempész-kamion. A fuldoklástól kipirosodott arca még inkább megtetszett Boldizsárnak, így már nem a lány melleit, hanem pirospozsgás arcát bámulta mereven. Mélyen a szemébe nézett, Kata (mert ez volt Adél igazi első keresztneve) pedig szemérmesen hol ránézett, hol elfordult, felvéve a szemezgetést és a flörtölést. Ezt már Csanád is észrevette és reflexszerűen, merő féltékenységből adott fiának egy taslit. A lány azonban rögtön védelmébe vette a gyereket – hiába, az anyai ösztönök – és magához szorította…
Bár mint mondottam Adélt (aki most már Kata is) tiszta anyai ösztönök vezérelték, a végeredmény mégiscsak az lett, hogy Boldizsár a lány eddig csak messziről bámult keblei között találta magát. S bár fülei bíborszínben játszottak, Boldizsárnak láthatóan nem volt kedve ellen való ez a testhelyzet.
Csanád fuldoklott a dühtől. Nem elég, hogy az Író, aki Adélnak már a negyedik nevet találja ki, őt továbbra is az utált Csanád néven szólítja, de még ez a taknyos is tönkre akarja tenni ezt a jól induló találkozást.
Csanád keserűen nézte a fiát. Ugyan mi néznivaló van ezen a kis tejfelesszájún? Atletikus termete, görög istenekre emlékeztető arcéle, mélykék szeme, göndör szőke haja? A nőket néha olyan nehéz megérteni...
Pedig szegény Boldizsár olyan kis aberrált fiúcska volt. Hiába takarta szép termete, arca az igazságot, szegény fiú mégiscsak enyhén fogyatékos volt, amiről – ne értsék félre – nem tehetett, sőt butussága még jól is állt neki.
Az Író stílust vált: most már nem a fagyiskocsi mögött ül, hanem hirtelenjében tombolákat kezd osztani, amiért megrohanják a népségek, mert mindenkinek szüksége van otthon az NDK-s időket utánzó, kínai műanyag kutyagumi-imitációra, amit főnyereményként sorsolnak ki. A stílusváltás kedvez Csanádnak is, akit az Író ezentúl kizárólag Izidornak hívja, csak hogy neki is legyen másik neve, ne csak a ’Klári-utánzatnak’. (Egyébiránt Sevillai Szent Izidor, Csanád példaképe, az internetezők és a számítógépes programozók védőszent-jelöltje.)
Ezen kívül némileg megváltozik a cselekmény is: ugyanis most nem 'Tompika', hanem (immáron) Izidor pihenteti fejét Kata mellei közt.
Eközben recsegve megszólal a hangosbemondó:…

Csanád csak bámul a fiára. Ez a tutyi-mutyi, elszerencsétlenedett gyerek nem lehet az övé! Nem elég, hogy nem ment haza, de még itt nyafog is, ráadásul Margaríta előtt. Hát hogy neveli ezt a gyereket az anyja?! 15 éves, maholnap borotválkozni fog, és fagyiért nyivákol! Hallatlan. Bezzeg a két másik! Gáspár meg a Menyhért! Azok igen! Igaz, őket nem is tudta elcsalni a Vidámparkba, mert most is az eget vizsgálják saját készítésű távcsövükkel.
No de az Írónak még kuszák a gondolatai, ennélfogva vissza kell kanyarodnunk a melltartóhoz,… ami igen fontos tárgy regényünkben, így később még vissza fogunk rá térni.
Az Író által kapott sugallattól Mester Csanádnak is megakad a szeme Adél/Margaríta formás, gömbölyű, kemény mellein. (A test további részleteire kíváncsiak lapozzanak a 287. oldalra, a színes illusztrációkhoz.) Mellesleg a pubertásban jócskán benne lévő Boldizsár sem véletlenül pillantotta meg a kerek kebleket, arra gondolt, mi lenne, ha tudná a 22 éves debreceni egyetemista lány mobilszámát… óh, ha valaki csak úgy elmondaná neki!... Mi is lehet vajon… 06-20-…
Ez után az intermezzo után újra Gáspár és Menyhért távcsövéről beszélhetünk, amivel a két nagyobbik, ámde ’más’ fiú a betlehemi égbolt felé irányítja tekintetét a tömjénfüstös nyolcadik kerületi manzárd egyik törött üvege mögül.
Az egész úgy 28 évvel ezelőtt kezdődött. Épp a Gigantik nevű üstökös közeledtét várták az emberek. Csanád mit sem értett akkoriban a csillagászathoz, de ez a tény, hogy végre ő, egy átlagos vidéki kisember, végre ő is megpillanthat egy ilyen csodát teljesen a hatalmába kerítette. Másnap este már a városi csillagvizsgálóban találta magát, ahol lázasan fürkészte az égboltot, a hatalmas teleszkóppal...
Halvány mosoly ült ki arcára, ahogy felidéződtek ifjúkori emlékei. Igen! És most két nagyobbik fia talán beváltja álmait!
Hát, Boldizsár, ő más. Ezzel főhősünknek nap mint nap szembesülnie kell. A játék közöttük kezd elég idegesítő lenni, a játék, amiről nyíltan sosem beszéltek, de amitől egyikük sem tud szabadulni, s aminek pusztán egyetlen szabálya minél kellemetlenebb helyzetbe hozni a másikat. Előbbi "nénizéssel" a gyerek világosan értésére adta, mindenben az igazságot kereső szemlélete nem helyesli, hogy apja elfelejtett saját korát. Aztán meg majd el sírja magát, mikor pimaszsága ellentámadást vált ki. Nem mondhatni, hogy főhősünk jártas lenne a mélylélektanban; de ne ítéljük el ezért, hisz mi teremtettük őt, s tudjuk, hogy a látszat ellenére, minden belső feszültségen túl, szívéhez nem állt még ilyen sajátos módon közel ember, mint épp a legkisebb fia.
Hiszen neki adta még anno a teleszkóp tervrajzait, nem pedig testvéreinek, akik elvették azt és saját kezűleg megépítették. Boldizsár távcsöve, ahogy hétévesen elképzelte, jobban hasonlított volna egy Volga gépjármű harmadik hengerfejére, mint egy csillagászati eszközre. De a tény, hogy megépítheti apja álmát, teljesen hatalmába kerítette. Amikor testvérei elkobozták tőle a tervrajzokat a fővárosba való költözés közben, apja nem figyelt panaszára és nem vette vissza a rajzokat nagyobbik fiaitól, némán tűrte azt, igaz, mély gyászban volt felesége, Klári halála miatt. Ez már vagy nyolc éve történt, azóta folyik a versengés apja és fia között, melyet a tervrajzok robbantottak ki. De mégis szereti fiát, mert ő hasonlít rá leginkább, főleg mert ő is koraszülött volt.
Ott, akkor a kórházban, nagy volt a káosz; a betegek folyton kezeltetni akarták magukat, mit sem törődve az akkor aktuális rendszerváltással. Minden orvos féltette az állását, és nem volt kellő gonddal a betegre, csak hogy nézhesse a tévé híradójának különkiadását. A kórház 472-es szobájában feküdt Csanád neje, folytonos fájdalmakkal…

- Kárpáthy vagyok... Kárpáthy Zoltán. - dadogta végül. Szokása volt más néven bemutatkozni, végül is mindegy, az emberek általában úgysem szoktak arra figyelni, hogy mit mond a másik.

- Igazán? - hangzott a válasz. - Ritkán fordul elő, hogy a regények hősei csak úgy kilépnek a lapok közül, és hullámvasutazni indulnak. Nincs kedve elkísérni a fagyiskocsihoz? Egyébként szólítson csak Margaritának.

- Még maga mondja, hogy nem szoktak regényhősök hullámvasúton utazni?! Hiszen, mint hallom az ön neve sem hétköznapi. Ha megengedi, mestere leszek és a fagylaltoshoz kísérem kegyedet. Tudja mit, én is eszem egy fagyit. Milyen szép lesz! Együtt fog fagylaltozni a Mester és Margaríta! - Ezen mindkettőjüknek nevetni kellett. Margaríta-Adél még hozzátette, - sietnünk kell, mert várok valakit, s ha már ilyen jól összejöttünk, elárulom az Ő nevét is: Gorcsev Iván. - Csanád, aki mint tudjuk, Kárpáthy Zoltán és Mester, magában megkönnyebbült, hisz az említett egyént, mint azt Vanek úr is igazolhatja, nem épp a pontosságáról ismerik. Lesz ideje megismerni ezt a különös lányt.

A Mester és a Margaríta jól elvannak egymással. Bár ezen a ponton meg kell feltétlenül említenünk, hogy Csanád és Adél, de hívhatnánk akár Lédának is, oly mindegy, hiszen annyi neve van már szerencsétlennek, ízlése különböző, mint kiderült a Mester a csokis fagyiért, míg Adél a citromosért rajong...

Leküzdhetetlen szakadéknak bizonyul ez a nézeteltérés, a két hatalmas személyiség harcba száll az igazságért, Csanád aliasz Mester a piros sarokban, Adél aliasz Léda avagy Margaríta, kinek mi a kékben...

Ezt a pitiáner csetepatét megtöri egy vékony, síró hang: Apu, ki ez a néni???

Főhősünk arcán sajátos mosoly jelenik meg, a legyőzöttek mosolya. Ránéz a fiára, ott magasodik felette 15 évének minden pimaszságával. Oké, tied a 10 pont, mondja a férfi tekintete, s zavarában, vagy inkább dühében elég szerencsétlen módon próbál visszavágni:

- Nincs szerencsém ismerni a fiatalurat. De nem magát keresi az édesanyja a pelenkázónál?

Léda elnémul, nem érti, talán még nincs veszve minden... Gondolhatná a nyájas olvasó...

Csanád elpirul, és bűntudatot érez, pedig szegény fia csak a hullámvasútra akart felülni ismét ráförmed: Tűnj innen te suhanc...

Boldizsár, ez az esetlen megszeppent gyerek nem fogta fel, hogy apja "megtagadta", mint ahogy azt se, hogy Lédán, miért nincs melltartó...

Remegő, bocsánatkérő hangja ismét megszólal és belehasít a levegőbe: A néni kap fagyit én meg nem?

Nem ezt akarta mondani, de az elutasítástól és apja váratlan mogorva stílusától nem jött ki más a fiú száján, aki már könnyeivel küszködött... 

De nem... nem ő volt. Pedig annyira hasonlított rá... vékony, gyönge termet, fürtös-szőke haj. Ő is kék farmert és fehér pólót viselt, de mikor megfordult és a férfira nézett, az mégsem ismert benne a fiára. Már három órája, már három hosszú és forró órája járja körbe és körbe a parkot, s most újra visszatért a hullámvasúthoz, ahol elveszítették egymást. Vajon bent lesz a váróban? Miért nem lehet átlátni ezeken a kordonokon?! Menjünk már... na, mi lesz...

És ekkor történt... Talán a sokgyermekes családhoz tartozott, abban a pillanatban ezt nem lehetett eldönteni, fontos sem volt... a Lány... Megfogta a karját... az arca... nem, szép nem volt, és túl fiatal is, mégis...

Klári???? döbbent belé.

- Figyeljen csak uram!

Mire? Mikor ez az emlék így nyakon önti. Az arc még talán nem is... de a hang! Klári.

Jobban megnézi. Nem, ez a lány nem Klári. Klári rég elment az életéből, már nem fáj, csak egy szép emlék. De mégis, a lány és a hangja mindent felidéz, amire ő már régóta nem akar emlékezni. Vajon mit akarhat? Neki most egyébként is meg kell találnia a fiát, de a lány nem tágít. Végre megérti, mit mond, eddig csak a hangja melegségére figyelt, de most eljutott tudatáig a szavak értelme is. Azt kérdezi, merre találja a fagylaltos kocsit? Istenem, a fagylaltos kocsi... A fagylaltos kocsit keresi, amikor ő nem találja a fiát!

De kit is érdekel az a szemtelen fiú, akinek köszönhetően már órák óta állnak sorba!?

Talpraesett gyermek, apjára ütött, biztos hazatalál. Viszont ez a csinos hölgy, aki fagyizni akar és mondhatni olyan mint a Klárika második kiadása, megbabonázza…

Főhősünk, Csanád, aki már 3 évesen utálta és nem tudta kimondani ráerőszakolt ódivatú nevét, elhívja a Klári hasonmást fagyizni... De nem mer bemutatkozni, ilyen névvel nem csoda...

Klári, akit egyébként Adélnak hívnak, bizonytalanul mosolyog. Látszik, még nem döntötte el elfogadja-e ennek a kopaszodó, markáns arcú férfinak a meghívását.

Tulajdonképpen még be sem mutatkozott. S miért nézeget állandóan körbe? - gondolja a lány, idegesen csavargatva hosszú hajának egy fürtjét.

Csanád meghatottan nézi. Bárcsak igent mondana. Egyre erősebben kívánja, hogy ne kerüljön elő a fia még legalább egy fél óráig. Beszélgetni akar ezzel az édes teremtéssel, hallani a hangját, beszívni a haja illatát. Hirtelen odalép a lányhoz…

I. fejezet: Írjunk regényt!

A Főhős, akiről a második főhős, az Író még nem döntötte el, hogy nő legyen-e avagy férfi, éppen most áll be a sorba, hogy jegyet váltson a hullámvasútra. Kalapot visel, erről lehet megismerni. Van egy harmadik főhős is, de vele kapcsolatban a második főhős, az Író még nem lát tisztán. Bizonytalan figura ez az Író. Töröljük is a főhősök sorából. Áruljon inkább fagylaltot egy olyan csengős-pedálos kocsiról, úgyis mindig erre vágyott.

A sor lassan halad, ma sokan jöttek ki a Vidámparkba, mivel ez az első napsütéses tavaszi vasárnap. Főhősünk (továbbra sem tudjuk, hogy nő vagy férfi) beékelődött egy sokgyermekes családba. Kifejezetten rosszul érzi magát, ez látszik azon, ahogy szemráncolva fürkészi a tömeget. Nem tudni, vajon a ricsajozó gyerekek vagy a rá váró feszültség nyugtalanítják-e jobban.

Persze, hogy ingerült. Ki ne lenne az, amikor nem tudja valójában kinek is tartsa magát. Honnan is tudná, mikor írója felelőtlenül beteszi egy Vidámpark előtti tömegbe, sem neve, sem arca, sem neme, így még talán emlékei sem lesznek. Morcosan, csigatempóban halad előre, és egyre utálatosabbnak tartja maga körül a világot, ezeket a kis lurkókat is maga körül, akik vihognak arc nélküli képébe, talán hülyének is nézik. Szánalmas.

- Segíts már! - könyörgi az írónak, aki végre észhez tér, és gyorsan életet kreál a FÉRFI köré, célokat, amiket el kell érni, jelent, munkát, otthont, ahová hazatérhet, és múltat, puha gyerekkorral, ölelő anyával, utálatos nővérrel, és részeges apával.

Tehát a sor lépésben halad... A mi kedves főhősünk (aki immár férfi - az identitáskrízise remélhetőleg megoldódott!) egyre nyugtalanabbá válik. Hirtelen eszébe jut a Monet és barátai kiállítás, ahol szintén csak várt és várt... Nem érti az egészet! Az egész világ fel akar ülni a hullámvasútra??? De hirtelen megpillant valakit a sor közepén! Olyan ismerős az az arc... Csak nem ő az... 

Lehet, hogy nem engem illet meg ez a tisztes feladat, de belső késztetést éreztem, hogy megírjam ezeket az unalmas sorokat, amiket én a művek elején sosem szoktam elolvasni, de ez teljesen mellékes és lényegtelen; hiszen egy ilyen kaliberű „regény” nem jelenhet meg előszó nélkül.
Először is tisztáznom kéne, mit is tart a nyájas és felettébb ostoba olvasó kezében, amiért pénzt adott ki. De ha már megvásároltuk eme lapokat, amiket gazdasági okokból WC-papírra nyomtattak, és amin betűk találhatóak különböző sorrendben, akkor muszáj elolvasni, mert hiszem és vallom, hogy különös és meghökkentő élményben lesz része mindenkinek. Nem tudom, ki az, aki ezt a hatalmas szellemi munkát „könyvnek” vagy „regénynek” nevezné… mondjuk inkább azt, hogy ez egy humoros szösszenet, amit eddig két tucat elme- és idegbeteg ember írt, akik nem ismerik egymást, de ez talán nem is baj…
Másodszor, hogy egy elegáns átkötéssel éljek (ily módon beírva egyik kedvenc tanáromat az egyik leghatalmasabb irodalmi mű előszavába) kénytelen-kelletlen muszáj megemlítenünk a szellemi atyját ennek a grandiózus vállalkozásnak, Dzsinn-t, a palack szellemét, hiszen ő a „főelmebeteg”, aki képes volt erre az emberiség elleni merényletre, amiért valahol köszönettel tartozunk neki.
Ezen kívül feladatomnak érzem, hogy felkészítsem az olvasót a megrázó élményre, amit ez a humoros szösszenet nyújt, mert nehéz követni a szereplőket, az elkalandozó cselekményt, az álmokat ill. felébredéseket vagy például a skizofrén, babon élő és feledékeny Író(k) lelkizése(i)t…
Egy szó mint száz, kemény és keserű dióba harap bele az olvasó, ha mégis rászánja magát az olvasásra…
Részemről csak sok sikert tudok kívánni és kitartást!
Apropó majd elfelejtettem a lényeget… a szereplők, a helyszínek, tehát minden a képzelet szüleménye, bármiféle egybeesés a valósággal csupán a véletlen műve lehet…

Üdvözlettel:
Ratol, 2005. 05. 09. 20:20

u.i.: Közérdekű információ… a regény írása alatt egyetlen hangya sem sérült meg, vagy ha igen, akkor is van belőlük másik hat milliárd. Arról nem is beszélve, hogy a helyesírási hibákat nem javítottuk ki [sokat azért mégis – a szerk.], mert akkor ez a remekbe szabott könyv elvesztené értelmét és hitelességét. Hajrá… írjon mindenki regényt (kivéve a pláza cicák, meg a mai magyar „sztárok”).
Maradok tisztelettel és megvető undorral.

Tisztelt mindenki, új sorozatunkban egy régi írást elevenítek fel. A Nagy Könyv című játék fórumján írtunk néhány éve [2005] egy folytatásos regényt, ami azóta nem lelhető fel a neten [csak a webarchive-on], mert már maga az oldal is megszüntetésre került, nemhogy a fórum. Az egyes folytatások fórumszerűen voltak olvashatóak (alulról fölfelé), azonban most regényalakot fog ölteni a mű, tehát az egyes bekezdések immár a hagyományos irányban olvasandóak. Lévén, hogy a folytatásokat más-más emberek írták, az írás stílusa, szóhasználata, központozása erősen ingadozó; a mű csak részben az én szellemi termékem. A folytatásokat igyekszem rendszeresen közzétenni. Jó szórakozást!

A mű szerzői: dzsinn, csillagb, szuszu, nanna1, acsdaniel, harmadik, imilona, ratol, cs--j, adamekp, mandy11, juci99, i.zs., kissárkány, ficko99, Levelibéka, katador, micone, iskaral, bartuczg, Pistike vagyok, bacard, morsolyam, Erikana, arya, Vadka Csanád, miss serfi, Kuczug Balázs, poppa, onlany, Dooma, Raiah, lalil, pao de acuzar, V. Réka