Felszólítjuk a kék 1200-es Lada tulajdonosát, hogy azonnal álljon el, mert zavarja a szállítmányozást... a rendszám CSI-589, azaz Csanád-Izidor, jobban mondva, Cili, Sándor, Imilona 589-es...
De a hangszóró ellenkezik és nagy robaj közepette a földre hull, és összetöri a magányos fagyiskocsit, amit az Író valami gagyi kínai piramis játékért otthagyott, úgy érzi, mintha hazavágták volna a gyerekkorát... Az a drága csilingelős fagyiskocsi... megérkezik a rendőrség, lezárják a teljes forgalmat, és cirka 5 órán keresztül helyszínelnek...
Izidor feje még mindig nyugodtan pihen a menedéket nyújtó keblek között... visszaemlékszik a drága anyukájára... ajh...
Tompika nem ért már semmit, hiába néz ki úgy ahogy, fejéről lesüt, hogy odabenn valami nincs rendben, ha egyáltalán van benn valami, nagy kérdés... mondhatni kong a feje, mint egy tibeti templom...
Adél, mintha nem is szerepelne, csak keblei lennének a színterep, egy kiszolgáltatott nő ebben a karrierista világban??? De milyen regény ez? Mi történt az Íróval?...
Írónk jelenleg csöndesen sírdogál a csilingelős fagyiskocsi romjain. Kisebb gondja is nagyobb annál, mint a szereplőinek sorsa. Elgondolja, hogy ez a kocsi volt Bagaméri (aki a fagylaltját maga méri) kocsija, s most mivé lett!!! Hirtelen felcsillan egy reménysugár, Gáspár és Menyhért olyan ügyes, velük fog építtetni egy új, igazi csilingelős fagylaltoskocsit. Írónk ugyanis a kocsi nélkül nem érzi írónak magát. Ezzel a problémával már pszichológusnál is járt, de nem oldotta meg a helyzetet.
De Gáspár és Menyhért, akiket az Író stílusváltás előtt "más"-nak aposztrofált, nem fogják megjavítani azt a vacak, semmitmondó, rozsdás romhalmazt...
Az Író felocsúdik és ráébred, hogyha bestsellert akar írni és világhírűvé akar válni, Csanád a vidámparkban című könyvével, akkor ideje lenne összeszednie magát és nem sírni egy ósdi fagylaltoskocsiért, pedig többet jelentet neki az az ócskavas, mint Csanádnak, akarom mondani Izidornak Klárika...
Valamit tenni kéne, mert az olvasó figyelme lankad, kezd álmosodni....
Erre Adél, avagy Léda fogja magát, arrébb löki főhősünket, mintegy öntudatra ébredve, mint Ibsen Nórája és azt kiáltja:
- Gyerünk a céllövöldéhez! Ha már az egész könyv során itt kell rostokolnom a vidámparkban, és nem mehetek el Moszkvába, hogy dolgozzak, legalább lőj nekem valamit Csanád – s előhúzza Izidor fejét a dekoltázsából. (Ahova főhősünk kobakját az imént gyorsan visszahajtotta.)
Csanád bár sosem volt katona, most úgy érzi, talán rendbe jönnek a dolgok. Leadja gyönyörű, ám kissé együgyű gyermekét a ruhatárban és karján vezetve Adélt peckesen vonul a céllövölde felé.
Az Író maga sem érti az új fordulatot, honnan tudta meg Léda/Adél/Margaríta, egyszóval női főhősünk, hogy a mellek közt megpihenő férfiút Csanádnak hívják, netalántán mégis ismerik egymást, vagy csak spirituális vonzalom és a női megérzés adta át telepatikusan féltve őrzött titkát, amiért annyit csúfoltál, az ovitól kezdve mindenütt, még Bea, az óvónéni is nevetett, amikor meghallotta szegény komplexusos gyerek nevét...
Érthetetlen... Csanád, azaz Izidor, valójában oly mindegy, mindkét nevét utálta, csakúgy, mint az írót, aki elkeresztelte...
A Mester és Margaríta mennek a céllövölde felé, hátha még nem veszett el minden, még fellángolhat a szerelem és kiszoríthatja a testi vonzalmat, a nő megszégyenítését...
Hirtelen hang közeledik a távolból... mint amikor jól behúznak valakinek, olyan érzés volt Csanádnak, amikor meghallotta az ismerős és érdeklődő hangot... régi barátja volt az... Ádi...:
- Szervusz Csanád, micsoda véletlen, ki ez a jó bőr, nem mutatsz be?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.