An adamekp production

A kukoricához elfogyasztott 3 liter kóla viszont éreztetni kezdte hatását, így Csanád (aki komolyan megfontolta, hogy Aladárra változtassa nevét, bár azt is utálta), kitámolygott az illemhelyre. Szégyellte magát, hogy ez egy regény kellős közepén esik meg vele, és elgondolkozott rajta: minek ez a felhajtás? Minden hétköznapi emberrel megesik ez, egy regényhős miért lenne kivétel ez alól? Az ég szerelmére, miért van az, hogy rajta kívül szinte egyes egyedül Nöst­linger Grétije tette ezt meg, és még ő is csak kétszer, három év alatt?

Magában átkozta a társadalmat, amelyben élt, ami még magát Harry Pottert is ilyen jellegű szenvedésre kényszeríti, annak ellenére, hogy az iskolában igenis található fiúvécé is, nem csak lány! És miben különb Dumbledore, hogy az éjszaka közepén, amikor a diákok meg se moccanhatnak, illemhely után kutat? Neki ezt miért engedi meg a drága Rowling írónő?

Miközben ezen gondolkozott, elvégezte dolgát, majd sietve visszaült regényéhez. (Azért mutassunk példát: kezet is mosott.)

Szeretett írni a töltőtollal, de itt-ott belepacázott a füzetébe, s elmaszatolta a lilás kékes színű tintát, amitől egy kicsit pszichologikus lett a mű. De sebaj, a gondolatokat mindenki el tudta olvasni, mert az agy úgy működik, hogy kiegészíti a hiányos információkat. Szóval a pacás füzetkét teleírta, s meglátogatta az Írókat, s megkérdezte tőlük, mi a véleményük, az Írók persze kikérték maguknak, és azt mondták neki, hogy térjen inkább vissza a regényhős szerepéhez, az való neki. CsanádÁronIzidor persze tudta, hogy alkotás világrengető szenzáció lenne, s az Írók csak féltékenyek rá, fel is merült benne, esetleg plágium lesz a dologból, ezért hát gondosan figyelte az Írókat, mit vetnek papírra, illetve monitorra, hogy időben közbeléphessen...

De Micone, aki nem találkozott a regényhőssel pacásfüzet-ügyben, és egyáltalán, kimaradt az egész esti banzájból, hálás volt Csanádnak. Ő aztán nem tudta, mi lesz ebből, mekkora vihart kavar, de csöndben odasúgta Csanádnak:

- Ha nem teszel keresztbe nekünk, csak nyugodtan... tudod, mit írj? Naplót! Azzal nem ártasz senkinek. Csak tartsd tiszteletben "az írók agyszüleményeit"!

Többet aztán nem is mondott, mert sürgős romantikázhatnékja volt a férjével, Zolival az Adrián...

Függetlenül attól, hogy egyes írótársak kivel mit és hol akarnak csinálni (a legfőbb kérdés mégis: hogyan?), Csanádunk leírta első mondatait: "A Főhős, akiről a második főhős, az Író még nem döntötte el, hogy nő legyen-e avagy férfi, éppen most áll be a sorba, hogy jegyet váltson a hullámvasútra. Kalapot visel, erről lehet megismerni."

Plágium, de hát naplót kell írnom, így idézhetek az életemből... - gondolta Csanád, majd tovább folytatta regényét.

De folytatta az egyik Író is, meg a másik is, nem hagyták nyugton CsanádÁronIzidort, mindig csináltattak vele valamit, hogy ne legyen ideje a naplójába firkálgatni, meg pacázni a tintával. Elsőször is kipenderítette otthonából, hogy menjen el sétálni, persze séta közben nem írhat naplót, azt meg különben is otthon hagyatta vele, séta közben találkoztatta egy régi kedves ismerősével, aki estére meghívta vendégségbe, tehát megint nem lesz ideje írni. Elvégre ő a szereplő, neki a játék az elsődleges feladata, nem a cselekmények megírása, de hát ki érti mi vezérel egy könyvszereplőt, aki csak úgy szimplán fellázad Írói ellen, ahelyett, hogy hálás lenne nekik...

A kérdés csak az volt - jaj, de izgalmas, vagy borzalmas, Csanád lerágta a körmét -, hogy ki is volt a régi ismerős? Mit játszik az Író szegény főhős idegeivel? Csanád fejben tett egy gyors naplóbejegyzést erről, el ne felejtse később az adminisztrációt...

Nem könnyű így ez a dolog, hiszen a vacsorára illik vinni valamit. Egy üveg bort, egy csokor virágot, fehér egeret? Mégiscsak jó lenne, ha kiderülne. Csanád azt se tudta, hova legyen (melyik boltba menjen be)...

Így hát miután eldöntötte, hogy a könyvutalvány a legkommerszebb és legszemélytelenebb ajándék, bement egy lakáshitelboltba, nevezetesen a Google Bank és Biztosítóba. Az ügyintéző kedves volt hozzá, segített kiválasztani a megfelelő hitelt, hogy túl szerény se legyen, de azért ne kelljen hozzá fuvarozási vállalatot hívni. Szóval Csanádunk boldogan jött ki a pénzintézetből, kezében a hatalmas hitellel, amikor óriási szélvihar kerekedett, amely kifújta Csanád kezéből a hitellevelet, ami csak szállt-szállt felfelé és elfelé. Csanád futva indult a hitel után.

Csanád ekkor merészet gondolt. Elege van már neki abból, hogy mindenféle lököttek, akiknek gőzük sincs a regényírásról, ide-oda rángassák őt, mint valami rongybábut. Ezért úgy határozott, hogy végez magával. De hogyan tudná kinyírni magát egy regényhős.

Csanádnak zseniális ötlete támadt. Észrevétlenül odasettenkedett a lap szélére, s amikor az éppen soros író továbblapozott, a hirtelen támadt szellőt segítségül híva, hirtelen lelibben a könyv oldaláról és mindörökre eltűnt a légben. Így hát a botcsinálta regényírók abba kellet hagyják fércművük firkálgatását.

A regényírók nem jöttek zavarba, örültek a kis pihenőnek. Mivel ismerték Ákombákom történetét, tudták, hogy csak ki kell menniük a parkba, és fülön kell csípniük Csanádot egy ágon. Csanád nem is bánta, mert - ellentétben Ákombákommal - a nagykabátot elfelejtette magával vinni. Eső esett, mindig ázott, hideg szél fújt, mindig fázott... ennél még a regényben is jobb. Most jött csak rá, hogy a való életben van időjárás, elemek, ha megüti magát - ami a lap széléről való leugráskor meg is történt -, akkor az fáj. Most ébredt csak rá, mekkora védelmet kap ő az Íróktól.

Tehát miután fülön csípték őt az ágon, és hogy megvigasztalódjon, még a hitelleveleit is visszaadták, boldogan indult vacsorázni - igaz, ami igaz, éhes is volt már, és egy kitalált figurának a való életben senki nem adott enni.

A vacsoravendég, főhősünk eme sikertelen szabadulási kísérlet után megnyugodva nyomta meg a csengőt a kertvárosi épület ajtajában, s arra várt, hogy kinyissák neki. Várt és várt, nagy sokára motozást hallott az ajtó mögött, a kulcs fordult, az ajtó nyikorogva kinyílt.

- Csókolom, kit tetszik keresni? - kérdezte a négy-ötéves forma fiúcska.

CsanádÁronIzidor nagyon elcsodálkozott, ki lehet ez a prüntyőke, a meglepetés nagy volt, annyit mondott csak neki: - fiacskám, édesanyád vagy az apád itthon van-e?

Meg sem várva a választ befurakodott az ajtón, a gyerek meg bevágta.

- Anyu, Apu! - kiáltotta a kölyök. Itt egy bácsi, benneteket keres...

Az emeletről némi fojtott szóváltás, pusmogás volt hallható, majd a lépcsőn lefelé indult a két felnőtt...

A lépcső tetején királynői tartással Adél jelent meg. Nyomában egy kicsi, bajuszos, könyvelőforma alak settenkedett.

- Adél?! De hiszen ez lehetetlen! - hüledezett hősünk.

Adél Csanád hitetlenkedésével mit sem törődve, méltóságteljes léptekkel ereszkedett alá a lépcsőn, és csókra nyújtotta valószínűtlenül vékony, fehér kacsóját. Csanád automatikusan eleget tett az udvariasságnak, de még mindig nem tudott napirendre térni a történtek felett. Tanácstalanul hebegte:

- Adél, hiszen neked nem lehet ekkora gyereked... mástól!

- A kis Alfréd nem az én fiam, hanem Egberté, természetesen. De annyira megszeretett, hogy anyjának tekint. Az igazi anyja a szülés után megszökött a kórházból, ott hagyta szegény kis jószágot..... Hogy micsoda nők vannak?!

Csazidonnak ekkor elvörösödött a feje, szíve hevesen kalapált és kiabálni szertett volna. Ez a némber, ez mer másokra rosszat mondani ? Neveli a más gyerekét, mikor a sajátjait meg........

Dilemmába került. Vagy elsiklik az eset felett és egy jót vacsorázik Adél és a májbajos könyvelő társaságában, vagy pedig kipakol, és akkor eheti otthon a háromhetes lasagnét.....

Rövid töprengés után döntött...