A nagy Ő – nevezzük a becsületes nevén – Sándor néhány percig még ott álldogált az ajtóban, mintha karót nyelt volna. Ennek az volt, az oka, hogy mindkét lába odafagyott a küszöbhöz. Végre a stáb egyik tagja felocsúdott, és némi jégoldót szórt az ajtóban állókra. Sándor ekkor nehézkesen (még nem teljesen olvadt le róla a jég) felemelte jobb kezét, és átadta Csanádnak a rózsát, amit a megzavarodott Izidor reflexszerű mozdulattal átvett. (A rózsa átvétele közben Csanád zavartan illegette magát, még a haját is megigazgatta. S arra gondolt: benne leszek a tv-ben!) Aztán Sándorunk, hogy a többiek se érezzék magukat mellőzöttnek, egy rózsát adott Old Shatterhandnek, Gáspár-Menyhért-Boldizsárnak, Adélnak, és a szomszédban lakó csíkos fürdőköpenyt viselő kopasz bajuszos férfinak is. Winnettou nagyon húzódozott, ezért neki az Ezüstpuskája csövébe rejtette a piros rózsát, majd a bal kezében levő teniszütőt magasra emelve kiugrott a konyha ablakán.
Ez a fordulat az Írót is meglepte kicsit, ki is tapintotta a pulzusát. Hmm. 126, nem is olyan rossz - dünnyögte és továbbgépelt.
Mindenki az ablakhoz rohant, és látták, amint Sándor karjának és teniszütőjének ütemes fel-le mozgatásával repül a Mikszáth tér felett, egyenesen a nagyszabóervin felé.
- Hát persze! A Leonardo-kiállítás! - kiáltott fel Izidor. Egyesével az ablakhoz mentek, és kiugráltak, de Csanád, a gondos apa előbb még figyelmeztette a gyerekeket, nehogy túl közel repüljenek a Naphoz. Az egész társaság ott keringett a Mikszáth tér felett, a piarista diákok meg tátott szájjal tolongtak az osztálytermek ablakainál, és valamit nagyon nem értettek.
A kis, kultúrára szomjazó csapat földetérés után előbb bizonytalanul téblábolt, majd egyesével besorjáztak a könyvtár kapuján..
Aztán kisorjáztak.
- Tetszett gyerekek? - kérdezte Csanád a kezükben eksönment szorongató Gáspár-Menyhért Boldizsártól, akik az utóbbi időben érdekes módon visszafiatalodtak, vagy agykapacitásukat tekintve Adélhoz váltak hasonlatossá.
- Repüljünk még! - válaszolták a többiek. Csanád nagylelkűen suhintott a karjával - Gyerünk!
- Mindenkit meghívok Olaf haverom házába! - kiáltotta Izidor hirtelen támadt nagylelkűségi rohamában, mire az egész díszes társaság leszállt az ominózus rózsadombi villa előtt. A kissé meglepett Olaf nyitott ajtót:
- Szia Csanád csak nem a reklámkampányhoz gyűjtötted össze a csapatot? - nyökögte zavartan.
Ám ekkor a háttérben egy hang felhördült:
- Ez Santer, Incsu Csunnának és az apacs nép legszebb virágszálának Nso Csinek gyilkosa! Ó milyen hosszú évtizedek óta vágytam a bosszúra de most enyém lesz a skalpod sápadtarcú kojot! - üvöltötte Winnetou és Olaf/Santerre vetette magát, majd a gyerekek lelkes sikongatása közepette markolatig döfte kését a gazfickó szívébe.
- Végem... - hörögte Santer.
Winnetou villámgyorsan megskalpolta ellenfelét, és övére tűzte a véres trófeát.
- Rézbőrű testvérem betöltötte bosszúját, Incsu Csunna és Nso Csi lelke végre békében nyugodhat - Mondta komoran Old Shatterhand.
- Igen... Szívemben többé nem lobog a bosszú lángja. Winnetou visszatérhet az Örök Vadászmezőkre hogy őseivel együtt gyönyörködjön Manitu mosolyában. A Nagy Szellem vezéreljen benneteket utatokon fehér testvéreim!
Azzal az apacsok főnöke búcsút intett az áhítattól néma társaságnak és Old Shatterhanddel együtt ellovagolt a lenyugvó Nap irányába.
Az író hihetetlenül megkönnyebbült, amikor az indiánok elhúztak Budaörs irányába. Egyrészt fogalma sem volt az indiántörténetekről, és ezért egyre nehezebben követte a kezei közül kicsúszott regénynek ezt a szálát, másrészt örült, hogy Winnetou győzött, mivel annak ellenére, hogy egy indiánregényt sem olvasott, mindig is az amerikai őslakók pártján állt.
Csanád rászólt a Winnetou után kendőt lobogtató fiaira.
- Elég legyen! Nézzétek mekkora felfordulást csinált ez a külföldi fickó! Rend a lelke mindennek! Tiszta udvar rendes ház!! – mondta, majd Menyhért segítségével rogyadozó léptekkel a szeméttárolóhoz vitte Olaf hulláját. Ezalatt Adél a vérnyomokat törölgette Csanád esküvői ingével az előszoba padlójáról. Izidor visszaérve a lakásba Adél segítségét néhány pofonnal díjazta.
- Agresszív állat – sikoltotta Adél - ezt még megkeserülöd! Tájékoztatlak, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 54.§-a szerint minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani, sem kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.
- Rendben – mondta Csanád és bezárta Adélt az előszobaszekrénybe. – Ezzel meglennénk, most most mit csináljunk vagy mihez kezdjünk?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.