Az Írók sajnálták Csanádot a hirtelen támadt betegsége miatt, ezért igyekeztek jobbá tenni a kórházban töltött utolsó két napját, így mindenféle finom ételt írtak bele a regénybe. Csanád reggelire például narancslevet, pirítóst és dzsemet, rántottát, sült szalonnát és töménytelen gyümölcsöt kapott. Ebédre olasz napot tartott, úgyhogy a minestrone után lasagne és gnocchi közül választhatott, desszertnek tiramisut kapott, no és könnyű olasz rosét.

Csanád így két nap alatt három kilót hízott és nagyon ki volt békülve a világgal, amikor kevéske cuccát pakolta össze a Bélától kapott kis táskába. Amikor azonban körülnézett, hogy gondolatban elbúcsúzzon a szobától, ami az utóbbi két hétben tkp. az otthona volt, az üvegbalakon keresztül meglátta, hogy egy bizonyos egyén hatalmas virágcsokorral a kezében áll a folyosón, és szemlátomást őt várja. Csanád megrettent, de hisz ez ő!…

Vagy mégsem? Tulajdonképpen nem is látott mást az illetőből, mint a nagy csokor virágot, meg valamennyit a törzséből és két lábat, hosszúnadrágban, kényelmes sportcipőben, akárki lehetett hát, de CsanádÁronIzidor titkon remélte, hogy ő lesz az. Amikor kilépett az ajtón, a virágcsokor mögül csak folytottan hallotta:

- Ezt neked hoztam, remélem már jól vagy...

Hősünk csak állt ott, még enyhén kótyagosan a kórházi léttől és az ebédre elfogyasztott rosé-tól, amit Béla csempészett be neki, szinte megkukult, de azért valamit mondania kellett...

- Nahát!! - mondta végül - nem hittem volna, hogy találkozunk mostanában! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - folytatta ravaszul, és remélte hogy az idegen végre átadja a csokrot vagy legalábbis elveszi a feje elől. De az semmi ilyet nem tett.

- Jól vagyok - mondta továbbra is felismerhetetlen hangon a csokor mögül. – És te? Meggyógyultál?

Aha, tehát tegeződünk - gondolta Csanád.

- Meggyógyultam, amint látod. Milyen jól tartod magad - provokálta tovább Csanád, s közben szuggerálta a csokrot.

- Kösz. Akkor megyünk? – kérdezte az idegen.

Csanád teljesen megzavarodott. – Persze – motyogta, miközben zavartan intett búcsút Bélának. Elindultak. Csanád már nem látta, hogy Béla megdöbbent arccal, hosszan néz utána, ugyanis…

de ezt csak a Béla tudja. Szóval elvonultak a felvonókig, egyikük se szólt egy szót se. A virágcsokor, amit inkább kazalnak mondana az, aki valóban látta még mindig Nála volt, CsanádÁronIzidornak pedig úgy tűnt, mintha Ő vonakodna átadni a csokrot, mivel akkor fel kellene fednie önmagát. De akkor meg minek jött? - tette fel magának a kérdést Hősünk. Közben felért a lift, s ők szótlanul beszálltak, s elindultak lefelé a földszintre...

A liftben Csanád a csokorra mutatva megkérdezte:

- Nekem hoztad?

- Igen - hallotta a választ.

- Köszönöm, nagyon kedves vagy. Add ide, majd viszem, mindig is imádtam a másfél méter átmérőjű csokrokat.

- Nem, nem. - hallotta a választ. - Te még gyenge vagy. Majd viszem én.

Csanád dühös lett. – Add már ide, ha egyszer nekem hoztad!!!

Közben a lift megállt, s hőseink kéz a kézben nyomakodtak ki a liftből. Csanád végül megszerezte a csokrot, de a helyzet nem javult. Mert most meg csak az óriási zöld kazlat látta maga előtt, egyebet semmit.

- Remélem nem lesz semmi baja a csokornak - hallotta Csanád – egy vagyonba került.

Csanád megtorpant, épp az előbb akarta földhöz vágni a virághegyet, de eztán már nem merte. Mit tegyen? Ekkor cipőkopogást hallott a háta mögül. Ez valószínűleg Kunigunda - gondolta, - ő jár-kel úgy, mint az idegenlégió őrmestere. Hirtelen ötlettől vezérelve megfordult, csakhogy Kunigunda nővér nem ismerte fel, mert nem látta, hogy CsanádÁronIzidor van a csokor mögött. Szóval ez a lehetőség is ugrott, meg hogy nézett volna ki, ha továbbadja a csokrot, amit az imént kapott. Az Illető, nevezzük így a titokzatos idegent úgy tűnt, hogy mindent tudott Hősünkről, aki viszont teljesen tanácstalan volt, mondhatni sötétben tapogatózott az idegen kilétét illetően. Nemét, korát beazonosítani nem tudta, de azért bízott benne, hiszen nem tűnt rossz szándékúnak. Azzal kisétáltak az épületből...

Elgyalogoltak a taxiállomásig, de a nagy csokor miatt nem tudtak beszállni egyik járműbe se, így gyalog baktattak tovább. Végül Csanád letérdelt a Moszkva tér közepén, s a csokrot felfelé nyújtva könyörögni kezdett. (Mutatványa jelentős közönséget vonzott, mind az 59-es, mind a 61-es villamos utasai élvezettel nézték az előadást.)

- Kérlek, kérlek szépen, mondd meg, ki vagy? Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot.

- Nem ismersz meg?

- Már hogy a fenébe ismernélek meg, amikor csak egy bazi nagy kardvirágot látok himbálódzni a szemem előtt?

- Boldizsár vagyok a fiad, akiről azt álmodtad, hogy felakasztották a belére, de aztán mégse, majd szépen elfeledkeztél róla, az utóbbi legalább nyolc fejezetben.

- Fiam! - kiáltotta Csanád, eldobva a hatalmas csokrot - mi az a ruha? - kérdezte csodálkozva ugyanis Boldizsáron egy barna csuklyás földig érő ruha volt.

- Miután gyereket csináltál a feleségemnek, aki nem volt a feleségem, meghasonlottam önmagammal és kolostorba vonultam.

Csanád gyanakodva nézte. Az állítólagos Boldizsár arcából semmit se látott, még az orra hegyét se. Tényleg a fia lenne?

- Mutasd az arcod - kérlelte a szerzetest.

- Nem lehet, ez a fogadalmam, tudod, vannak, akik nem beszélnek, én nem mutathatom meg az arcomat. Ez van.

CsanádÁronIzidor nem lepődött meg, viszont kicsit furcsának találta a dolgot, aztán tovább meneteltek Főhősünk lakása felé, az utcán csodálkozó szempárok követték őket, de ez nem nagyon érdekelte őket, mindketten hallgattak megint, de közben nagyon is sokat kérdeztek volna egymástól, de hogy lehet beszélgetni egy arctalan emberrel, akinek nem lehet a szemébe nézni, gondolta Hősünk, s ugyanez járt kísérője fejében is, amikor hirtelen fékcsikorgatva megállt mellettük egy nagy fekete autó. Az autóból egy fekete hosszú hajú, gyönyörű fiatal lány szállt ki. Csanád szájtátva nézte. A lány remegő ajakkal közeledett kettejük felé, de kizárólag a szerzetest nézte. A szeméből lassan szivárogni kezdett a könny, kezeit maga elé nyújtotta és azt suttogta az állítólagos Boldizsár felé:

- Atyám, te vagy az?

- Sajnálom gyermekem, de nem – mondta a szerzetes.

- Akkor elnézést - mondta a lány, visszaugrott a kocsiba és elrobogott. Csanád nem kapott levegőt. Végül, hogy mondjon valamit, azt dadogta:

- Izé, milyen jó sarud van.

- Tudod, ez a hivatalos viseletünk, amúgy elég kényelmes, de csak tavasztól hordjuk így, mert télen kissé macerás lenne, és nem vagyunk olyan önsanyargató rend sem, szerencsére. Majd amikor a lépcsőházhoz értek, CsanádÁronIzidor erőt vett magán, és megkérdezte:

- Ki volt az a fekete hajú lány? Ismered, ugye, miért küldted el?

De a csuhás csak hümmögött, meg köhécselt zavartan, úgy tűnt, nem hajlandó megmondani az igazat. Főhősünk tudta, hogy csak valamiféle csellel bírhatja szóra. Betessékelte hát a lépcsőházba, majd felmentek a lakásba...

A lépcsőházban köszöntötték nemtudomhogyhívják nénit, (az Író elfelejtette Csanád szomszédjait és tulajdonképpen azt se tudja momentán, hogy ez Csanád melyik lakása) Csanád felső szomszédját, aki árgus szemekkel vizslatta őket.

- Kerülj beljebb és foglalj helyet - tessékelte be Csanád a csuhás Illetőt lakásába. - Nem bánod, ha kinyitom az ablakot? Olyan áporodott a levegő - mondta Csanád ravaszul, s arra gondolt a huzat csak leviszi a fejéről a csuklyát.

Nem vitte. Csanád azért tovább próbálkozott:

- Emlékszel fiam, hogy szerettél fejen állni? Néha órákig ácsorogtál a sarokban a fejeden, miközben dudorásztál magadban. Kíváncsi vagyok tudsz-e még fejen állni?

Az Illető egy mozdulattal bemutatott egy hibátlan fejenállást, de furcsa módon a csuklya meg se rezzent a fején.

Csanád feje remegni kezdett, tehát éppen itt volt az ideje, hogy bevegye a fejremegés elleni gyógyszerét. Vizet engedett a konyhában és bevette a pirulát. Aztán visszament vendégéhez, akinek még mindig nem látta az arcát, új cselhez folyamodott hát...

"Csodálkozol a kokainistán, elgondolkozhatnál okain is tán" - mormolgatta a százszor rágott mondatokat. - Ez például most egy ok, nem látom az arc fejét. - gombolított...

- Hogy mi vaaan? - tátotta el a száját a csuhás, és csodálkozásában megfeledkezett a rejtőzködésről. Csanád felhördült. Persze hogy nem Boldizsár, hogy is gondolhatta egy pillanatig is, hiszen az illető azt se tudta, hogy igenis a fiú nemrég maffiózóként felbukkant, és azt sem, hogy Boldizsár nem tud egyedül elegendő hangot kipréselni tüdejéből. Nem Boldizsár, hiszen neki nem lehet ekkora (pláne ilyen gyönyörű!) lánya, és nem, nem és nem Boldizsár, hiszen itt áll előtte életnagyságban, a vak is láthatja, hogy ő nem lehet más, mint a csokifagyis megbízó Olaszországból... vagy Sztanyiszlav, a ballonkabátos sellő és BKV-ellenőr? Esetleg az a jóképű doki a kórházból, aki esetleg mégsem doki, hanem... mondjuk szervkereskedő, ilyen ugyanis még nem szerepelt ebben a remekműben. Vagy... csak nem valamelyik rég meghalt szereplő jött el körülnézni a túlvilágról, és ijesztgetni Csanádot???? Vagy esetleg Danton, Robespierre, XVI. Lajos vagy... neeee, a fejnélküli lovag a Zöld lovag című remek kis műből túl durva lenne... Vagy az ukrán maffia hydrakeze ért el Csanád józsefvárosi lakába? AZ Író maga sem tudta a választ, de elhatározta, hogy utánajár az ukrán szálnak. Úgyhogy holnap irány Ukrajna, szombatig talán meg is járja, ha meg nem mérgezik közeli kollégái valami ottani divatos méreggel. De hát túl kicsi hal ez az Író (bár egy klasszikus szerint a nagy halak éppen a kis halakat eszik meg).

Szóval a vak is láthatja, hogy Ő nem lehet Boldizsár és az összes többi eddigi szereplő sem, mert ő bizony nem volt más, mint egy olyan Valaki, akit Főhősünk még soha életében nem látott. Meg is rémülhetett volna tőle, hiszen úgy tűnt, mindent tudott CsanádÁronIzidorról. De ő mégsem félt. 1. az Illető nem volt elég félelmetes a csuhában és sarujában, 2. Nem olyan fából fargták Hősünket, hogy csak úgy rémüldözzön ok nélkül. De akkor vajon honnan tudhat róla mindent, s ő (mármint CsanádÁronIzidor) miért nem tudja, ki lehet eme ismeretlen. El is határozta, hogy neki szegezi a kérdést, mert talán válaszol rá. De nem tette, aztán Hősünk egy meglepő váratlan fordulattal azt kérdezte tőle:

- Volt már rá példa, hogy meg akartak gyilkolni?

- Nem, ugyan ki merne ilyenre még csak gondolni is? Elég dőre ötlet lenne meggyilkolni a Halált...

Tehát végül kibújt a szög a zsákból. Csanád azonban megrémült, lehet, hogy érte jött? Meg is kérdezte, de a válasz egy nagy röhögés és nem volt, meg egy kis hátlapogatás, hogy ilyen jól csőbe húzta őt, mert a Halál értette a tréfát.

- Akkor miért kerestél meg? - kérdezte, s megint nem félt, hisz Ő nem fogja bántani. Szóval....?

A Halál, akit nevezzünk inkább Joe Blacknek, vagy bárminek, aminek a többi Író szeretné, mert ennek az Írónak a hátát is kirázza a hideg, ha olvassa, pláne nagy h-val, szóval Joe sóhajtva hátradőlt:

- Tudod az utóbbi 100 évben nagyon elfoglalt voltam, voltak olyan évek, hogy magamra egyáltalán nem is gondolhattam. Mindig csak a meló!

- Aha - mondta Csanád, vajon hova akar ez kilyukadni gondolta.

- Szóval kicsit magammal akarok foglalkozni. Az utóbbi időben sokat hallottam rólad, néhány esetben ki is szálltam hozzád terepszemlére, de valahogy mindig kisiklottál a kezemből. Ügyes gyerek vagy te Csanád! Éppen ezért úgy gondoltam, beköltözöm hozzád egy időre, te meg gondoskodni fogsz a szórakoztatásomról.

- De meddig akarsz maradni? - kérdezte Csanád rosszat sejtve.

- Majd meglátjuk. Néhány napig biztos. Most pedig menjünk el valami jópofa mulatóba.

Csanád végignézett Joe-n. Magas szikár figura, fekete csuhában és saruval, hát nem valami szórakoztató jelenség. Bár manapság annyi hülyeséget hordanak az emberek, lehet, hogy még divatos is lesz Joe ebben az öltözékben, mindenesetre egyedi azt meg kell hagyni. Csanádot azonban nem hagyta nyugodni egy gondolat. Jó, jó, hogy szórakozni akar Joe, legfeljebb majd elviszi a vidámparkba, de mit akarhat TŐLE ezen kívül?

Csanád bizalmatlan volt az emberekkel, ezért volt még mindig életben, no meg azért mert az Írók kedvelték, és kimentették minden zűrös helyzetből. Ránézett Joe-ra, mosolyt erőltetett a képére, és így szólt - hát, izé, szóval nem akarlak megsérteni, de azért valami új ruhát beszerezhetnél, mert ezzel a cuccal bár nagy sikered lenne, de azt hiszem, számodra biztonságosabb, ha nem ütsz el annyira a tömegtől. Tudod, milyenek az emberek, még képesek lennének meglincselni vagy hasonló, ha bajod esne... Én nem is tudom mi lenne, illetve hát tudom, túlnépesedne a Föld, s mindennek vége lenne egy idő után, várj keresek valami kevésbé feltűnő ruhát, azt hiszem egyezik a ruhaméretünk...

Azzal átment a ruhásszekrényhez, Joe pedig követte...