An adamekp production

A gép Siena közelében landolt. Csanád elkeseredetten gyalogolt a város felé a hullámzó toszkán tájon át, de hirtelen eszébe ötlött Sienai Szent Katalin életrajza, amit egyszer régen olvasott, és mindjárt jobb kedvre hangolódott. Vett egy Magnumot egy útszéli árustól, és a Bella ciao című partizánnótát dudorászva bandukolt tovább.
A fagylaltos azonban galádul már csak főhősünkre várt, a fagylalt akarom mondani jégkrém meg volt fertőzve. Mit szépítsük a dolgot, olyan kegyetlen hascsikarással, remegéssel, szédüléssel járó diarrhoea jött CsanádÁronIzidorra, hogy csak na. Nem is tudott elmozdulni onnan, ahol éppen volt. Legnagyobb gondja az volt, hogy újabb és újabb bokrokat találjon magának, meg, hogy vajon miként tudna spórolni a papírral, mert ha így megy, bizony a végén még lapulevelet kell használnia, s elég érzékeny a bőre, biztosan kipattogna tőle. Tehát egy újabb bokor mögött kuporgott éppen elég magalázó módon, amikor valaki megszólalt...
- Íródiumot az úrnak? Ne forduljon hátra, viselkedjen természetesen!
Csanád ennél sokkal természetesebben nem is tudott volna viselkedni...
- Olcsón megszámítom, - vihogott a hang - persze lehet, hogy a gyógyszertárban tizedannyiba kerül, haha, de maga meg van szorulva... illetve nem, de szeretne... na kell az áru vagy sem?
Persze, hogy kellett Csanádnak, nagyon kellett, bár ne kellett volna. Megvette a gyógyszert, és megkérdezte a hangot:
- Más áruja is van?
- Nanááá, haver - beszélt a bokor -, hashajtó, hasfogó, allergiagyógyszer - jó biznisz ez mind a cukrászda közelében. Ja, és a legkeresettebb, ezt csak nagyon elkeseredett vevőknek: a cukrászda receptjei otthoni használatra, házastársaknak, anyósoknak, hosszú életű és gazdag idős rokonoknak...
- Csak nincs meg a csokifagyi receptje is?! - élénkült fel az egyébként elég kókadt Csanád.
- Aaaaazta, haver, te aztán nem aprózod el... de jó pénzért semmi sem lehetetlen. Legalább méltó bosszút állhatok, amiért cukrászinas koromban kirúgtak a helyről.
Csanád nem is tudta magáról, hogy folyékonyan beszél olaszul.
Már éppen megalkudott volna a fagyireceptre, amikor eszébe jutott, hogy de hiszen neki csak a palermói Con Brio cukrászda receptje jó, és nem szúrhatja ki a megbízója szemét holmi toszkán panccsal. Bedobott még egy Íródiumot, és folytatta útját Siena felé.
Útközben halkan csordogáló forrásra bukkant. Mivel az utóbbi órákban elég sok vizet vesztett, nem habozott sokáig, hanem a forrás fölé hajolt, és inni kezdett. A meglepetéstől viszont hamarosan félrenyelt, hiszen a forrás vizében megjelenő tükörképe...
- Ez nem az én arcom! Hogyan lehetséges...?!
Lázasan gondolkodni kezdett. Mikor volt utoljára önmaga? De hiszen a vámosoknak észre kellett volna venniük, hogy az arca nem egyezik az útlevélképével!
Elővette az útlevelét. A régi képről ugyanez az ismeretlen arc nézett vissza rá.
- Te jó ég, mióta nem én vagyok én? Eddig csak a nevem volt bizonytalan, most még ez is! Író, mit teszel velem?
De érezte, hogy nem foghat mindent az Íróra. Hiszen minden ismerőse, Dóra és Donadoni, a fiai, mindenki megismerte. Mi lehet a baj?
Szegény Csanád nem tudta, hogy ún. arcvakságban szenved. Hirtelen kapta el a kórt, nem volt ez mindig így, de most képtelen felismerni az arcvonásokat. Dórák sora vetette bele magát jóindulatúan a kínálkozó bolondos kapcsolatba, Mari nénik tucatjai használták ki a helyzetet, hogy bevásároltassanak maguknak. Az emberek összesúgtak, összenevettek a háta mögött, és ő észre se vette... Szegény Csanád!
De Csanád zaklatottan menetelt tovább Magnumjával és lágyan ugráló hasával... legalább a diarrhoea elmúlt...
A tűző napon bóklászva fáradtan és kimerülten baktatott tovább a fák nélküli toszkán vidéken...
Nem volt egy fedezéket nyújtó kósza árnyék sem, mely enyhíthette volna az olasz hőség kínjait...
Csanád végre megpillantott egy kis falut... először azt hitte, hogy csak képzelődik, mert a templom nagyon hasonlított az emlékezetes ostormonosi romokra, de nem...
Betért és megpihent... szerencsére nála volt Júrókárd-mászterkárdja, így tudott venni az idős néniknek epret három euróért, olcsó olasz parfümöt háromövenér', de a piac felől szállingozó rohadt paradicsom illata, amit majd a vadonatúj Dolmioba ill. az extraszűz olivaolajba belekevernek, hogy legyen íze is, felbecsülhetetlen volt...
Innen Tronkvacsentiből folytatná Csanádunk útját a palermói küldetés végett, amennyiben hirtelen nem zuhan rá valaki az égből. Egy ejtőernyős alak landolt éppen Csanádon. Csanád számára ismeretlen volt az arc, de ez, ugye, nem jelent semmit... az alak vadászkést rántott elő, elvagdosta kötelékeit, megragadta Csanádot, és rohanni kezdett vele...
- Usgyi, rohanjon maga is! – szólalt meg magyarul az ejtőernyős – kövessen gyorsan, nehogy ránk zuhanjon a gép!
Történt ugyanis, hogy egy magyar MiG-29-es repült az olasz falu felett, amikor tönkrement a hajtóműve. A pilóta katapultált, majd ejtőernyőn ereszkedett le a földre.
- Bence Máté vagyok, a taszári bázis őrmestere – szólt a pilóta, miután már biztonságosnak ítélte meg tartózkodási helyüket. – Meghibásodott a gépem, ezért katapultáltam. A robotpilótát pedig a lehető leglassabb ereszkedésre állítottam be, hogy ne okozzon nagy anyagi kárt (a robotpilóta egy partvisnyél volt, amivel a pilóta kitámasztotta a gép botkormányát).
Csanád őszintén sajnálta ugyan, hogy az orosz államadósság fejében kapott migek nem bírják a gyűrődést (illetve nagyonis könnyen gyűrődnek), jobb lett volna, ha az oroszok kaviár és vodka pénznemben fizetnek, ugyanakkor roppant módon megörült, hogy földire bukkant a hullámzó toszkán tájban. Immár kettesben és futva folytatták útjukat Siena felé, miközben egy Rossini-opera nyitányát fütyürészték.
Biztonság kedvéért a robotpilótát is magukkal vitték, mert ugye a három szerencsés számnak számít Dante hazájában.
Mentek-mentek mendegéltek, de csak nem akartak odaérni, ahová indultak, hogy is van ez? - tették fel maguknak a kérdést, amit még Vitray Tanárúr sem tudott megválaszolni, de mit volt mit tenni? Szóval mentek, de nem tudhatták hova fognak megérkezni, mert a jó ejtőernyős tájékozódási eszközként a partvist használta, mégse tudta megmondani, merre az arra, na és persze azt sem, hogy meddig az addig...
Mindez talán azért lehetett, mert a partvis nem jó öreg lószőrből készült, hanem valami olcsó műanyagból, s azt is ott gyártották, valahol messze keleten, amiért már régen kivonták a forgalomból az összeset, de a haderő ezt még nem tudta, illetve nem volt lehetősége pótolni, mert nem tudtak lószőrt szerezni, pedig megpróbálták. Így hát megmaradt nekik a bóvli, ami nem volt jó semmire, amikor hirtelen megszólalt CSanádÁronIzidor:
- Ott... messze... messze... Göndör fellegek./Sötét ég lanyhul fülleteg./Szökőkut víze fölbuzog./Tört márvány, fáradt mirtuszok.
Máté babonás rémülettel meredt rá, és most először gondolkozott el azon, hogy talán azzal jár rosszabbul, ha Csanáddal marad.
- Jóóóó van, csak úgy mondtaaam! - mentegetőzött Csanád, mert nem akarta elveszteni műveletlen, ám jelenleg egyetlen barátját. Gondolta, rendben, ezentúl nem kell az időjárásról ilyen kreatívan társalogni.
- Borul az ég, eső lesz - mondta másképp, mire Máté felragyogott:
- Jaaaaa!
Körülnéztek, fedett helyet keresve. A nagy semmi közepén egy telefonfülkét pillantottak meg. Csanád megörült. Vajon hogyan használhatná ki ezt a fordulatot? Még nem jött rá, kit fog felhívni, de mindenképpen telefonálni akart.