An adamekp production

Azután mentő ötlete támadt: Ha a főváros már nem tud számára kellő izgalmakat nyújtani, ha nagyvárosi szürkeség elnyeléssel fenyegeti, akkor csak egyvalamit tehet! Kitömegközlekedett a nemtommelyik pályaudvarra, és útnak indult az ezerszínű vidék, a gyerekkori kalandok színhelye, az álmaiban visszaintegető Ostormonostor felé.
Tudta jól, hogy a csöppnyi falunak nincs vasútállomása, de becélozta a legközelebbi városkát Tiszavadszentalmásfürdőrekettyét, és úgy tervezte, hogy az utolsó pár kilométert majd kalandra lesve, sétálva teszi meg, mint legutóbb, Dorkával. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai, és mindenféle duzzasztógát meg közszeméremsértés jutott eszébe, majd megrázta a fejét, és igyekezett másra gondolni... De hiába. A feltoluló emlékeket már semmi nem állíthatta meg. Mindenről eszébe jutott valami. Például a szendvicséről, amit a vonaton akart megenni: a benne lévő sajtról Hollandia, a paradicsomról Olaszország, a száraz kenyérről pedig Marcsi néni. A zakatoló vonatról pedig a családját ért szörnyű baleset: a vonatszerencsétlenség, amikor famíliájának zömére ráborult a vonat, és ő elárvult. Nagyot sóhajtott, majd a fájó emlékeket félretéve minden figyelmét az elsuhanó tájnak szentelte...
Nézte ahogy a tehenek békésen legelésznek a réteken, látta, amint a gyerekek vidáman játszanak valami keverék kutyával. Elsuhant egy birkanyáj, egy fehér szamárral, fekete pulival és a pásztorral. Aztán kicsit messzebb egy vasúti átjáróban integettek fiatal kerékpárosok, mire ő visszaintegetett. Boldog volt, melegség töltötte el a szívét, s tudta, szinte sugárzik a boldogságtól. Semmi nyűg, semmi gond, de élményeket az utazás is szolgáltatott. Az egyik megállóban majdnem leszállították a vonatról, de még éppen idejében bújt el a mosdóba a kalauz elől. Aztán titokban belépett egy hálófülkés kocsiba és megdézsmálta az ott talált ételeket. Kinn a folyosón egy öreg bakterral beszélgetett az élet nagy kérdéseiről. Aztán megint leült újra a tájat nézte, az erdő üde zöldje és illata elbódította. Lassan, de biztosan haladt a célállomás felé, ránézett órájára még harminc perc és leszállás...
Visszaült a helyére és mintha a fülledt levegőben érezte volna a változás közeledését.
A vonat megállt és leült mellé egy idős nyugdíjas, akire még később kitérünk.
Csanád megint elkalandozott és nézte, sőt már-már szuggerálta és számolgatta az elhaladó illegális szemétkupacokat, amiket környezettudatos magyarok "deportáltak" az erdő szélére, hiszen nincs is jobb helyen egy régi, ócska hűtő vagy pirítós, mint a koros tölgyfák árnyéká­ban...
Csanád sosem volt jó matekból, legalábbis ez az író így emlékezik, és ezért a tizennegyedik kupac után abbahagyta a számolást.
A másodosztályú vonaton, ahol a foszöld színű műkárpitba főhősünk már rég beleolvadt és tulajdonképpen eggyé vált a koszos ülőalkalmatossággal, ami a 246-os vagon "Zerge itt járt, nagyon fasza" című grefitije alatt volt található, tomboló hőség töltötte ki a légtér poros űrjét, ám ezt még csak tetőzte, hogy az Ikarus buszokból átoperált ablakok nem nyíltak és a "hozzá preparált lehúzható napellenző izé" az összes hasonló vonaton konstrukciós hiba miatt (beszáradt a kosz a 4-es rögzítőcsavar alatti részbe) nem lehetett érdemlegesen használni, maximum arra volt alkalmatos, hogyha lehúzzuk akadásig (5 cm, utána beszorul az említett hiba végett), akkor még van mersze ill. pofája elviselhetetlenül zörögni a vonat monoton "tü-tün-tü-tün"-je mellett.
Csanád majd megfulladt a kiállhatatlan forróságban, kvázi mint egy tükör tojás megsült a zöld kárpiton. Ezen kívül rettenetesen büdös volt, és nem tudta az orrfacsaró szag kiindulási helyszínét beazonosítani. Végre kiszúrta... maga mellé nézett és látta a 70 év körüli teljesen ősz botos nyugdíjas öreg "hölgy" tojásos-tonhalas szendvicsét, ami két hetesnek tűnt... Csanádot elfogta a "rókázhatnék" és kirohant a mosdóba.
Benyitott és az előbbinél háromszor töményebb (elnézést a vulgaritásért) leírhatatlan szarszagot árasztó budiba, ami úgy nézett ki mint egy okádék, de nem csak úgy nézett ki, hanem az is volt. Nem volt gusztusa bemenni az illemhelyiségbe, úgyhogy kinyitotta az ajtót, amit menet közben tilos és elméletileg lehetetlen kitárni, lévén hogy zárva van, de gyakorlatilag egy újabb konstrukciós hiba (lelopták és a méh-telepen beolvasztották a kilincset) miatt egy mozdulat és voilá...
Úgyhogy Csanád átadta magát a természetnek... a gond csak az volt, hogy másutt egy nyitott ablakon a végtermék beáramolt köszönhetően a vonat áramvonalasságának...
Ez még mindig nem lett volna baj, csak a három szekrényméretű bőrfejű intellektuális úriember, aki tegnap este még a b-középből nézte a Carmen-t, akarom mondani a Diósgyőr Videoton meccset, nem örült, hogy félmeztelen tetovált testén a mi Csanádunk reggelije éktelenkedett...
Ne részletezzük... Csanádot helybenhagyták: rendesen, elég rendesen.
Már alig várta, hogy megérkezzék Tiszavadszentalmásfürdőrekettyre, úgyhogy visszakúszott a padlón a helyére (nem tudott lábra állni), miközben tulajdonképpen csillogóra törölte a koszos műanyagborítást... és láss csodát, a tonhalas néni tova tűnt... Csanád cuccaival...
- Ez nem az én napom - gondolta Csanád és látta, hogy újra elindul a vonat, amikor neki most kellett volna leszállnia...
Így hát meghúzta a vészféket, s a vonat csikorogva megállt...
Ő pedig előrebukott, és újra végigtörölte a padlót. Csinált ilyet már korábban máshol is... a padlón fekve felrémlett előtte a busz a szeméttelep mellett, és Tertuliano Massimo, az álombéli hasonmás, akivel oly csúnyán elbánt...
De nem ábrándozhatott ott sebeit nyalogatva: vasalt bakancsok dübörgő robaja hallatszott, ami akkor is visszhangzott volna a fejében, ha éppen nem a fülét a földre szorítva fekszik a padlón... mint egy indián. "Soknevű Menyét" adott magának indián nevet, hiszen egy vagy két név ide vagy oda nála már úgysem számít. Mindezt persze már röptében gondolta végig, a vonatról lefelé. Maga sem tudta biztosan, hogy ugrott-e, vagy a bakancsosok rúgták-e le, de volt egy olyan sejtése, hogy földetéréskor megtudja.
Földet ért. Nyekkent. A vonat elindult, az utolsó kocsi ablakából a nyugdíjas vigyorgott rá, aki már az ő sajtos-paradicsomos szendvicsét majszolta.
Megtapogatta magát, de semmilyen új helyen nem fájt. Tehát ugrott. Hálát adott a kommandósreflexeiért, majd nyögve feltápászkodott, és elindult toronyiránt Ostormonostor felé. Azaz csak indult volna toronyiránt, ha a falunak lett volna tornya... Így elindult az egyik keringő gólyát követve, elhaladt egy homokfal, egy zajos partifecske-lakótelep mellett, átgázolt egy kisebb vízterületen, felzavart egy pár vadkacsát, legnagyobb meglepetésére egy őzet is, végül tűnődve megállt egy fa alatt, hogy merre is tovább. Amikor fölnézett a fára, megakadt a szeme valamin...
Azután látta, hogy mégsincs ott semmi érdekes, így továbbcaplatott a meglelt irányba Ostormonostor felé. Fülében Náci bácsi régi bölcsességei visszhangoztak. Ilyenek, hogy 
"Vigyázz fiam, gondolkodj! Nem mindegy, hogy parenyica vagy szopornyica!"
Meg:
"Eső lesz. Ha a fecskék alacsonyabban szállnának, vakondokok lennének."
stb. stb. stb. Amíg a láthatáron föl nem tűnt a falu.
Csanádot megrohanták a régi érzések, na meg a környékbeli gyerekek, akik minden "idegent" megpróbáltak levenni, mondván hogy jó pénzért megmutatják a környék nevezetességeit (?!). Ők nem ismerték CSazit, tehát teljes erőbedobással győzködni kezdték. De Csazinál nem hogy jó, de rossz pénz sem volt, hiszen a vasúti büdös banya ellopta a holmiját, és tárcája is a kézitáskájában volt. Így aztán csak rávicsorított a gyerekhadra, akik az elmeroggyantaknak kijáró méla tisztelettel néztek rá, és némán kísérték tovább útján.
Csazi végül is odaért Náci bácsi házához, de ő még nem ért haza. Jelenleg éppen a korcsma pultot támasztotta, ahová a földekről hazajövet tért be, mert igen kiszáradt a petymegabrak kapálása közben. Hallgatta a meghitt kocsmai zajokat (Józsi, hogy az anyád ne sirasson!), vedelte a Pannon Mászokot, és jól érezte magát, egész addig, amíg......
De jaj mit látott?!
Ez nem lehet igaz... Ostormonosostoroson járt és nem Ostormonostoron, legalábbis a tábla szerint amit már félig megevett a rozsda... elnézte a térképet és rossz helyen jár... rádöbbent, hogy ez az ország másik nyavalyás szeglete...
- Áááááááá - ordított fel - kellett nekem kaland?!...
Az ostormonosostor-i piros-pozsgás pufók polgármester megveregette Csanád vállát.
- Üdvözlöm barátocskám!!! Mörre, mörre megy a nagy úr? Csak nöm pénzös embőr? Jöjjön meghívom valamire, aztán Ön hív mög mindenkit!!! - mondta a nagyhasú bajszos volt TSZ-elnök.
- Én... nem... akarom mondani... ki az a helyes fiatal lány??? - mutatott rá Csanádunk egy helyes menyecskére...
- Az ottan, ni? Az a fölöségem te pőjnahajder!!! - üvöltött a kedélyes polgármester, aki körül már ott nyüzsgött az egész falu népe...
A polgármester felesége vígan a lánya is lehetett volna, de ez itt senkit nem zavart. Megszokták hogy a kedélyes TSZ elnök-polgármesternek mindenből a legjobb jár, hát ebből is persze.... A lány szülei meg még örültek is neki hogy ilyen "jó partit csinált a lyány, mindjárt jobban mögy a család sora!"
A lányt sem ejtették a fejére. Jó képet vágott a dologhoz, igyekezett a férj közeledéseit elkerülni (ami nem is volt olyan nehéz, hiszen a súlyfelesleg, a magas vérnyomás és a jó kis alkoholizmus már megtette a magáét), szépen át-átcsoportosított kisebb-nagyobb összegeket a férje bankszámlájáról a sajátjára és várta az alkalmas pillanatot, amikor itthagyhatja ezt a vén disznót és a poros falut.
Ekkor érkezett meg Csanád. Kunigunda, a polgármester ifjú hitvese felcsillanó szemmel viszonozta Csanád rajongó pillantását.
Ne cizelláljuk a dolgokat... Csanád és a vonzó leány, akit Piroskának híttak, már a puha szénán töltötték a holdfényes, csókos éjszakát az istállóban... amikor is bejöve a polgármester részeges mivolta miatt először nem értette mi folyik itten...
De miután a méregtől még a kettős látása is elmúlt akkora patáliát csapott, hogy miközben szögödiesen káromkodott, azaz kivájatta verbálisan Csanád szemeit pár koromfekete varjúval, olyan hevesen gesztikulált hájas karjaival, amin az agyonmosott flaneling egészen a vállig fel vala húzva, hogy a kékszínű, "Osanban" vásárolt petróleumlámpát leverte és meggyulladt az istálló vala...
Csanád ingben-gatyában, azaz bocsánat, gatya nélkül rohant ki a faluból. A szomszéd faluban megállt lihegni, de eszébe jutott egy régi nóta, mely szerint "Antal háza porig égett/mégsincs semmi vész/mert rákacsint a szebb jövő,/a malter és a mész,/kész az új ház, új kertjében Antal pihenni tér, ám a szomszéd falu irányából pernyét hord a szél,/nincs semmi baj sem még,/csak a szomszéd falu ég... - na, szóval úgy gondolta, odébb áll még egy faluval, az a biztos.
Csanád tehát csak futott, futott, és futás közben rádöbbent, hogy hosszú ideje nem történt vele ilyen jó dolog. A futás egyáltalán nem esett nehezére, és társasága is akadt a helybeli nudista strand közönsége jóvoltából, akik demonstrációnak hitték gatya nélküli hősünk futását.
Így tehát Csanád elért a következő településig, de nem állt meg, mert nem akart szegény nudistáknak csalódást okozni. Később már azért futott tovább, mert az út mentén szurkolók jelentek meg, a feje fölött pedig egy TLR Bluk feliratú helikopter... csak futott tovább, és úgy érezte, repül a széllel.
És a mi Gámpunk, akarom mondani Csanádunk elfutott a megye határáig. Ha már elfutott idáig miért ne futna el Sopronig? - kérdezte magától...
És elfutott Sopronig, az ország határáig és ha már megérkezett felötlött benne miért ne futhatna el az Atlanti óceánig?! Csak aludni és enni állt meg, a többit elintézte út közben.
Társa volt az osztrák hegyi levegő, amit harapni lehetett, a bajor fehér virsli és a jó árpasör, ami kedvet öntött belé az esős német időben, a belga csoki, svájci sajtok, francia borok és békák, stb.
Úgyhogy elfutott Calais-ig... és ha már idáig elfutott miért nem futhatna el Pekingig???
"Fórraszt" Csanád elfutott Pekingig, miközben már ezres nagyságú követő tábora volt és a világ összes országában beszéltek a meztelen magyarról, aki "belóbálja" Földet és akit harmincnégy helikopter vesz élőben, ahogy ide-oda libeg...
Amikor 2 év 124 nap 16 óra 8 perc és 42 másodperc után megérkezett Pekingbe, már nem emlékezett miért is kezdett el futni...
De nem is igen volt ideje gondolkozni rajta, mert a helyi kommunista párt aktivistái köszöntötték, ugyanis vörös arca láttán elvtársnak vélték. Ő meg csak megpróbált sodródni az árral, és arra gondolt hogy mennyivel jobb lett volna Japánig futni, ahol enyhe rizspálinka, szusi és készséges gésák várnák..... ehelyett szürke vagy melós kék pizsamaszerű öltözékben járó kortalan és nemtelen népek kísérgették a helyi pártbizottság felé.