An adamekp production

- Mi legyen a kisfiúk neve? - fordult az orvos a pihegő Adélhoz, a frissmama nagy örömére. Nagyon félt ugyanis Csanád újabb marhaságától (Szervác, Pongrác, Bonifác). Mielőtt férje kinyithatta volna a száját, gyorsan rávágta:
- Legyenek Björn, Olaf... ez a felemás szemű pedig Sztanyiszlav! Ha csúfolnák a szeme miatt, legfeljebb majd hord napszemüveget.
Csanád tépni kezdte a haját, de a szülésznő szelíden kivezette.
- Jöjjön, Apuka, biztos maga is elfáradt a sok izgalomban... Most már nyugodjon meg, minden rendben.
Csanád nem egészen így érezte.
A gyomra összeszorult az idegességtől; tudta, hogy a neheze még hátravan, hiszen ezt a három gyereket fel is kell nevelni valakinek! És iparkodnia kell, jobb munkát kell végeznie, mint Gáspárral, Menyhérttel és Boldizsárrral... Björn, Olaf és Sztanyiszlav (főleg a kis Sztanyiszlav, akiről már az első pillanatban tudta, hogy különleges) nem juthat bátyjai sorsára. Nem engedheti!
Úgy döntött, hogy azonnal a kezébe veszi a gyermekek sorsát és nevelését, ezért azon nyomban cselekedett és felhívta azt az embert, akire mindig is számíthatott, Nácit...
A neve kicsit fura, de valójában az Ignác beceneve a Náci, úgyhogy nincs a Nácival semmi baj... maradjunk ennyiben...vitatkozott magával az író.
Fontos megjegyeznünk Náciról, hogy egy nagyon aranyos/kedves, alacsony, köpcös és fura bajszú egyént ismerhet meg benne a nyájas olvasó, akinél Csanád gyermekkorainak nyarát töltötte... jobban szerette, mint apját, arról nem is beszélve, hogyha összeszámoljuk eddig pontosan hatszor mentette meg a mi főhősünk szánalmas és piti életét, ami megint letért a helyes útról....
Egy fejezetet megérdemelne Csanád incidense a gémeskúttal, a tehénfejéssel, a traktorral stb. De erre sajnos most írónknak nincs kapacitása és nem akarja a további késleltetéssel fokozni az unatkozó, nyájas olvasót...
Egy szónak is száz a vége, mondta mindig az a zöldséges, akinél Írónk a száraz babot vette konzervformában, azaz ott tartottunk, hogy Csanád felhívja imádott nagybácsikáját, Nácit...
Aki természetesen Hortobágyon, ill. Hortobágy közelében lakott egy olyan kis faluban, amelyet a térképek sem említenek meg. A Hortobágyi Nemzeti Park közepén megbújó kis falvacska mindössze hét utcából állt, és összesen 173 regisztrált szavazója volt, vagyis (a gyerekekkel együtt) úgy kb. 200-an lakták. A falu központában természetesen a kocsma állt, de a falu rendelkezett más nevezetességgel is: Volt például egy derékig érő temploma, ami úgy jött létre, hogy az alapok lerakása után elfogyott a templomépítésre szánt pénz. Volt egy hepehupás "focipályája", ahol Csanád Izidor még kisgyerekként rúgta a bőrt; volt egy három hintából, két libikókából és egy fél csúszdából álló játszótere; volt egy szem vegyesboltja; egy fogyóban lévő tehéncsordája (a szarvasmarhatartás manapság nem üzlet); és ott volt a hatalmas Hortobágyi Puszta a rengeteg madárral, növénnyel és egyéb élőlénnyel (pl: a falu nagy gémeskútjában élő narancssárga békákkal, akik kifejezetten hasonlítottak az amazóniai őserdőkben élő mérgező rokonaikra). Szóval ebben az idillben töltötte gyermekkora nyarait a mi Csanád Izidorunk. Még így, annyi év után is nosztalgiától könnybe lábadó szemmel gondolt vissza a falura, és ilyenkor magában halkan mormogta a kis település nevét, mint valami fohászt:
… Szrcsmflv… (ugyanis Csanád olyan halkan mormolja a helység nevét, hogy azt még az Író sem hallja, de valószínűleg egy előző regényben megteremtett faluról van szó, tehát az Író nem is foglalkozik a nevével). Annál inkább foglalkozik viszont a három új jövevénnyel, Oláffal, aki már rögtön születése után elkezdett egy tűzpiros mecsboksz-Ferrarival játszani; Björnnel, aki első szavaként nem az Anya, de nem is az Apa szót ejtette ki, hanem a szülők számára érthetetlen ’harmincas kaliberű, hétszázas vadászpuska ólombevonatú lövedékkel és egy kiváló minőségű Hensholdt taktikai távcsővel’ kifejezés hagyta el száját; a furcsa Sztanyika pedig (mivel felemás szeme volt), már csecsemőkorában elkezdett napszemüveget hordani, és folyton apja ballonkabátjában játszott…
Tehát Csanád felhívta hortobágyi nagybátyját, akit hívjunk csak Ignácnak…
Ignác nem ismerte fel először Csanád hangját, így a következő szavakat a kagylóba ordítva lecsapta a telefont:
- Nem veszek semmit, hagyjon már békén!
(A bácsi nagyothalló volt, csak nem tudta, hogy neki nem kell ordítania ahhoz, hogy más megértse őt.) Aztán másodszor sem ismerte fel rokonát, és kitépte egy erőteljes mozdulattal a fali csatlakozóból a telefondugót. Csanád ekkor küldött neki egy üzenetet Messengeren (mert a bácsi is haladt a világgal), hogy legyen szíves felvenni a telefont, mert az unokaöcsi keresi...
- Ostormonostor, Ostormonostor... - mondogatta az embert próbáló időkben. - Ó, ha én még egyszer szánthatnám a vetést, kaszálhatnám a csicsókát, vethetném a sulykot... Ó, ha legalább pattogtathatnám az ostort a turistáknak, vagy körbevezethetném őket minimális monostorunkban... Ó, miért, miért siklott úgy félre az életem?!
- Édes fiam, le merném fogadni, hogy fehérnép áll a dolog mögött…
- Tudod bátyámuram, igazad van… Az úgy kezdődött, hogy… (és ekkor mondja el Csanádunk teljes élettörténetét, mind a 431 emlékfoszványt, amit eddig átélt) … és ez a problémám. – fejezte be Csanád panaszkodását, mintegy 41 órányi folyamatos beszéd után.
A bácsi ugyan párszor elaludt a történet közben, elvégre már harmadik napja hallgatta ezt a képtelenséget, de volt annyira disztingvált, hogy nem mondta: „Hogyan is volt az eleje? Elkezdenéd elölről, mert elaludtam?”…
Csanád ekkor halkan letette a kagylót, ám előtte belemormolta, hogy csomagolj, hozz pénzt és gyere...
- Ja - mondta Csanád és hozz pénzt...
Visszabandukolt megcsúnyult feleségéhez és a három szörnyszülötthöz...
Az orvosok, mint anno valakinek az álmában a börtönőrök, kinevették Csanádot...
- Csa-hahahaha-nád - fogta a hasát, elterült a PVC padlón és fetrengett szakadt fehér köpenyében, ekkor már a nővérkék is sírtak ezen a főhős-fószeren...
Adél rájött, hogy egy balfékhez ment hozzá és megfordult a fejében, hogy milyen balfékhez ment feleségül, és arra gondolt, hogy most ő ébredne fel és az ő álmaként értelmezze az Író az előbb történteket, köztük Csanád álmát, amelyben azt álmodja, hogy álmodik, amiben álmodik stb. De Írónk most nem nyitja ki ezt a kiskaput Adélnak, a felébredés ősi toposzát pedig továbbra is Csanádra hagyja.