An adamekp production

Az egyik idősíkon a gorilla morogva közelebb és közelebb nyomul Adélhoz. Szájából nyál csorog. Izidor ekkor hősiesen a szeme közé loccsantja a kezében levő kristálypohárból a pezsgőt. A gorilla megtorpan, elégedetten felmordul (talán szereti a pezsgőt), majd megragadja Adél bal kezét. Csanád a jobbat. Huzakodnak. Adél ekkor egy pillanatra magához tér, de amikor meglátja, kik küzdenek egymással a kezéért, ismét elájul.
A másik idősíkon Izidor az egyetlen reménység, a majomház tetején bujkál és kötelet sodor.
(Az Író kajánul dörzsöli a kezét, bár érzi, hogy hamarosan MSZV-re (Minimálisan Szükséges Változtatás) lesz szükség.)
Míg írónk a kötélveréssel foglalatoskodik azt akarja eldönteni, melyik gondolati síkon folytassa a regényt, mert ugye mégsem írhat mindig kétfélét, ez igencsak lefárasztaná, s mint tudjuk az agy költséges szerv, sok-sok energiát emészt fel, még alapjáraton is. (hamm egy két szem szőlőcukor), szóval a kötél már majdnem kész, de mit tegyen vele, Tarzanként mentse meg az ő Jane-jét, vagy mi legyen csak simán rúgja fejbe a gorillát, nem jó, mert a greenpeace közbeszól. Írónk leül a tetőn és hangosan kiszámolja mit tegyen.
Tényleg nem lenne jó, ha megzavarnánk az Írót a számolgatásban, csak megjegyezzük, hogy Adél ide vagy oda, felbőszült majmok gyülekeznek a majomház előtt és néhányan már az Íróra mutogatnak.
De egy kamion tele banánnal és egyéb déligyümölccsel megérkezett a majomház elé (az igazgató szervezésének hála), így mindenki megmenekül, a majmokat és gorillákat befogják, újra ketrecbe kerülnek, s egy vasas szakmunkás olyan erős, acéllal megerősített és megedzett rácsot kreál, hogy a legerősebb ezüsthátú hímgorilla sem tudja áttörni. Ellenben Adél még mindig eszméletlen, hiszen lelkecskéjét olyan erős stressz és sokk érte, csoda lesz, ha valaha is felépül, mindenesetre az biztos, hogy soha nem fog találkát megbeszélni az állatkertbe.
- Mi történt? - kérdezi egy fátyolos, erőtlen hang (Adél). Hol vagyok és ki vagyok én?
A kirendelt mentőautó elszállítja őt is, Csanádot is, kinek bal kisujját leharapta egy csimpánz, meg az írót is, aki ügyetlenségében leesett a kötélről a tarzan imitáció közepette. A kórházban mindet ellátják, az orvosok nem fogadnak el hálapénzt, de sajnálattal közlik, hogy Adél részleges amnéziába esett...
(mint egy rétestészta állagú brazil soapopera!!!)
S ebben a drámai pillanatban megjelent Adél betegágyánál egy magas, napsütötte arcú, zsinórbajuszú idegen.
- Ó kedvesem! Végre megtaláltalak!
- Kicsoda maga? - rebegte Adél elhalóan.
- Ó drága Eulália, nem ismersz meg? Antonio de Oliviera Filho Careca vagyok, az unokabátyád!
S míg Csanád kisujját varrták vissza az önzetlen, hozzáértő és elhivatott orvosok, Adél Antonio karján imbolygott ki a kórház épületéből. (A nyugtató hatása még nem múlt el teljesen.)
S ebben a pillanatban írónk is magára talált, mintegy magához tért előbbi kábulatából, hogy írhattam ekkora hülyeségeket? - kérdezte magától, ilyeneket nem is tanítottak a "Hogyan írjunk sikerkönyvet" című szemináriumon, talán a "Találjuk meg magunkban az elveszett írót" nevezetű szemináriumon. Vagy nem is tudom, lehet, hogy elfelejtettem bevenni a cavintonomat?-s mintha ez változtatna valamin is, gyorsan bevett még két tablettát.
Az Író kábulata egyre jobban zavarja saját magát is. Találd már ki végre, hogy mit akarsz írni!!! Krimit, kalandregényt, szerelmes történetet esetleg sci-fit? Nekem mindegy, csak döntsd már el végre!! - sikoltotta az Író belsejében egy hang. Nem bírom, hogy minden oldalon más történetbe kell beleélnem magam!