An adamekp production

Ajaj - gondolta az író, miután ráébredt, hogy ebből bizony így nem lesz bestseller, mindössze citromdíj…

Hajához nyúlt, hogy tépkedje anyjától örökölt gesztenyebarna haját, és átvillant a tudatán, hogy ő kopasz…

Belegondolt, rádöbbent már hetek óta nem volt az utcán és csak babkonzerven, meg vízen él…

Szellőztetni kéne, mondta miután szabadjára eresztett egy békegalambot - ÚÚHHH, ez jól esett - és elégedetten dőlt hátra rozoga és hupilila IKEA székén, amit valami kreatív svéd tervező Björnokstormnak nevezett el…

Ceruzájával, amivel ezt az egyre gagyibb és kuszább regényt írta, amely hívatott bemutatni az „őskáoszt”, kopogtatni kezdett… Telefirkálta az összes lapot, így az a rengeteg „értékes” eszme, gondolat, amit szavakba öntött, odaveszett…

Az utolsó ép mondat amit eltudott olvasni ekképp hangzott:

„Főhősünk, Csanád, aki már 3 évesen utálta és nem tudta kimondani ráerőszakolt ódivatú nevét, elhívja a Klári hasonmást fagyizni... De nem mer bemutatkozni, ilyen névvel nem csoda...”

Újra kezdem, nincs más választásom, méghozzá az elejéről, hátha most valami jobb sül ki…

Azzal bekapott még egy falat babot a babkonzervből, amire szellemesen „bobkonzerv” volt írva és neki vágott a nagy könyvnek… újból… és mindeközben még egyszer megtöltötte piciny szobáját a megemésztett bab üde illatával…

Átható szag terjengett a környéken, senki nem tudta honnan jön, miféle szag estébé, estébé. De éppen ezért kihívták a katasztrófavédelmet, mert terrorista fenyegettetséget láttak, illetve éreztek ebben a furcsa illatban. A katsztrófavédelmisek tévesen Juli néni főztjét okolták a szagért, ő ugyanis a macskáinak főzött eredeti házikosztot, mert az ő macskái csak azt szeretik, rá se néznek a viskasra.

Juli néni ellen környezetkárosító magatartásáért polgári peres eljárást kezdeményeztek, a vádlott szabadlábon védekezhet.

Az Írót üldözte a technika ördöge, mert előbb pentiumos gépe ment tönkre, majd írógépéből fogyott ki a toner, de szerencséjére még működött az az ősi eszköz, amelyet az amerikai haderő „hordozható, kézi kommunikációs íróeszköznek” nevez, tehát Írónk ceruzával írt tovább, ám ez mind mind csuklóját, mind teniszkönyökét alaposan megdolgozta.

Csanád pedig elgondolkodott egy álmán, amikor egy hasonló szituációban Kárpáthy Zoltánként mutatkozik be, s elmerengett mindazon, ami történne vele. Ezért hát erőt vett magán és tisztességesen bemutatkozott:

- Vadka Csanád vagyok. És Önt hogy hívják, kisasszony?

- Adél. Kováts Adél. De nem a színésznő, igaz sok helyen kedvezményt adnak erre a névre, amit sokszor ki is használok.

- Meghívhatom egy fagylaltra, hölgyem?

Adél mélyen hősünk szemébe nézett, majd hirtelen megborzadt és így válaszolt:

- Nem! Látom a szemén hogy maga elfojtott szadista és tömeggyilkos. Nem szokott furcsákat álmodni? Gondolt már arra hogy kezeltesse magát?

- Kedves Író! - szólt ki Csanád a műből - Nem tudnád ezt a sztorit legalább mostanra kicsit átírni? A tömeggyilkosság a másik fonál, nem akarom most újrakezdeni.

Az Író belátta tévedését és korrigálta Adél szavait a következőkre:

- Látom a szemén, hogy milyen jó lélek maga, s még egy árva legyet sem tudna elpusztítani...

- Óh, hogy mily igaza van, kedves Klári… akarom mondani Kata… vagyis Margarita… ööö… izé… Szóval Vadka Csanádnak hívnak. És Önt?

Most Adél szólt ki az Írónak:

- Muszáj, hogy ez a lehetetlen nevű figura kétszer is megkérdezze, hogy hívnak? És nem találkozhatnánk a Vidámpark helyett az Állatkertben?

Az Írónak teljesen elege volt a KARAKTEREI-ből (pedig ceruzával írt), de hát ők voltak többen. Szóval legyen állatkert, Elefántház, szombat délután.

Adél azonban nem elégedett meg ennyivel:

- Nem lehetséges, hogy Vadka Csanád írja a regényt, én pedig az Író úrral fagyizzak?

Az Író egy pillanatra elgondolkodott, hogy akkor most ő álmodja a pillangót, vagy a pillangó őt, de Adél napsugár-mosolya...