An adamekp production

XVIII. fejezet: A csokifagyi receptje

A Don emberei a haldokló maffiafőnököt bámulva hagyták látási perifériájukon kívül Csanádot, aki fütyörészve hagyta el a cukit. (A testőrök még órákig bámulták tátott szájjal megbízójukat.) Csanád pedig, immáron egyedül az ellenség központjában, elindult felkutatni a híres csokifagyireceptet. Félreértés ne essék, az Író nem szadista, rasszista, kommunista, fasiszta stb., de kénytelen tisztázni a ’csokifagyi’ rejtélyét. Ugyanis ez nem az édes, barna és fagyos nyalánkság, amelyet az izomagyú kretének, a kisgyerekek és nagymamák nyalnak a strandon (no meg mindenki más a felsoroltakon kívül), hanem valami más volt. A szicíliai maffiának egyes nézeteltérései akadtak észak-afrikai ’kollégáikkal’. Ennek a problémának a megoldására született a ’csokifagyi’ receptje, ami kizárólag az észak-afrikai maffia 'hidegre tételének' terve volt…
Don Csazi körülnézett a központban. A helyiség körülbelül 17,659 négyzetméter volt, körül ember nagyságú csokinyulak és csokimikulások sorakoztak, mintha őrök lennének, a szoba közepén pedig egy dobostorta alakú asztal állt. Az asztalon egy málnaszörppel működő lávalámpa mellett ott feküdt a Nagy Receptkönyv egy tálcán, üvegbúrával letakarva.
- Haha! - vetette hátra a fejét Don Csazi, és egy jól irányzott rúgással hasba találta a legnagyobb csokinyuszit. Habozás nélkül kivette a "csokifagyi" receptjét a nyuszi legurult fejéből, majd a Nagy Receptkönyvbe beírta:
"A nyúlnak annyi. ...or ...junk ...mind ...set, marhák!"
És már ott se volt.
Így Csanád egyszerre három legyet ütött... először is lerázta az általa rögtön felismert Mátét, a balfék ügynököt... másodszor likvidálta Sós Brióst...harmadjára meg közelebb került a "csokifagyi" hadművelethez...
Elégedetten sétált Palermó utcáin és nézte a csúnya gülüszemű olasz nőket, akik csámpásan jártak puccos, ám mégis rossz minőségű, félreszabott Úrmání ill. Verszácsé rucijukban...
Bezzeg Csanádunkon a Kozmó-diszk felett minőségi turkálókból kapart ruha volt... szűk és lila macskanadrág... oldnévis kapucnis pulcsi... sárga, szakadt vitorlás dzseki és egy rivi (török import lopott holmik) póló, mindehhez párosulnak a gyárihibás devergó zoknik, amit egy valóságsóban nyert, no meg a felemás (értsd egyik pár barna, másik narancssárga) badidasz cipők...
Így járkált Csanádunk pökhendien pásztázva Palermó poros piszkos (p)utcáit...
Amikor csöngettek, mármint az Író lakásának ajtaján.
- Tessék - szólt ki álmosan, mert már félórája bevette az altatót, és már az ágyba készült.
- Kinyitni! Irodalmi rendőrség!
Az Író úgy meglepődött, hogy még igazolványt is elfelejtett kérni. Kinyitotta az ajtót, hogy megnézze magának az illetőt.
- Jól is teszi, ha beenged - mondta a tagbaszakadt tiszt. - Uram, Ön most nagy bajban van.
- Mit követtem el?! - csodálkozott az Író, aki mostanában tényleg példás, polgári, pedáns pesti életet élt.
- Önt gondatlanságból elkövetett, túl hosszú alliteráció bűntettével vádolják. "Pökhendien pásztázva Palermó poros piszkos (p)utcáit", mi? Mi? Ezt hogyan magyarázza?!
Az Író a homlokára csapott, elnézést kért, az altató hatásával mentegetőzött, és a helyszínen kifizette a bírságot. Így megúszta egy figyelmeztetéssel, végre lefekhetett, és álmában tovább írhatta Csanád történetét... éppen egy kis nóta motoszkált a fejében, sehogyan sem tudta kituszkolni fejéből, csak makacskodott tovább az a bizonyos dallam, szinte az őrületbe kergette őt, de mit volt mit tenni, csak dudorászott és dalolt, énekelt és lassan az egész utca vele együtt fújta, ugyanis mindenkit megfertőzött a dallammal. Amikor már az egész városrész a nótát kornyikálta, kihívták a kataS(z)TRÓFA-kommandót, akik hatalmas füldugókkal védekeztek a zajártalom ellen, de mint utóbb kiderült néhányan közülük PÁF-os füldugót használtak, mert őrjöngve dalolásztak, csapattársaik legnagyobb rémületére. Valami más megoldás kellett, mert kicsúszott kezükből az irányítás. Világméretű katasztrófa fenyegetett, s mindennek az a bugyuta dallam, szöveg és persze CsanádÁronIzidor volt az oka...
Ezért összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa, s felkérte az USA és Oroszország vezetőjét, hogy lehetőleg még a mai nap folyamán mentsék meg a világot. Főparancsnokul közfelkiáltással James Bondot választották. 2 órával később egy kicsiny, ám elit kommandós egység ledobásra került Olaszország azon részére, ahol Csanád még mindig azt a bizonyos dalt dúdolta.
Csanád még mindig csak dúdolt...
Az Írónak ekkor esett le, mennyire jó az alaplap-repedéses pentiuma, főleg ha sem szerver-, sem adatbázishibák nem tarkítják életét. Tudniillik az említett hibák miatt nem tudott bejelentkezni a gépre, ennélfogva előző feljegyzéseit sem tudta átnézni, hogy passzolnak-e az álmához. De most már minden jó, remélhetőleg nem fogják feltörni az Író gépét.
James Bond pedig épp nem volt elérhető, mert legújabb filmjét forgatta, önmagát alakítva. Ezért általános helyettesét, a WC00 kódnevű Johnny ’Delhusa’ English-t küldték az ügy felgöngyölítésére, ’Nika se perimeno’ nevezetű új csodafegyverével…
Csanád pedig tovább dúdolta a szovjet (mai orosz) himnuszt…
"Szojuz di rusini, mi szovjetcka má pádre..."
Dúdolta mindenki... amikor Wc00 ügynök belebukott feladatába, s végül agyilag teljesen belerokkant a küldetésbe, azóta csak az orosz himnuszt énekli, semmi mást. A tömeg pedig megindult, persze egyénenként mentek erre is, arra is, fel és le, jobbra és balra, északra, délre, nyugatra és keletre. CSanád­Áron­Izidor pedig hazafalé indult, mert időközben olyan sokan emlegették felmenőit, hogy csuklása kibírhatatlanná vált. Megivott egy vödör vizet, próbálkozott citrommal, levegővétel visszatartásával. De semmi nem használt, a dallam persze kiesett a fejéből, de most meg itt volt ez az átok csuklás...

Vadka Csanád: Hukk... hukk... hukk... haaaaa... hukk... hukk... hukkk.... haaaaaa.... glugy-glugy-glugy.
TTTTTRRRRRRRRRR!
Na végre elmúlt! De ki lőtt?

Csanád kinézett a ripityára lőtt ablakon, és a szemközti ház tetején Bót, az óriás személyi edzőt és pszichiátert pillantotta meg. Milyen régen is volt, amikor találkoztak... Vanda képe merült fel elméjében, ijedten elhessegette...
Bo egyébiránt géppisztolyt tartott a kezében, kopasz feje rózsaszínre volt festve, és éppen töltényhüvelyeket hajigált az ereszcsatornában zavaros tekintettel.
Csanád - bele se gondolva, hogy Bo valószínűleg éppen őt akarja eltenni láb alól - vidáman kikönyökölt az ablakba, és odakiáltott a kedves ismerősnek:
- Szevasz, Bim Bo! Hogy ityeg a fityeg? Mizújzs? Hogysmint? Hogy mondod? Figyelj, ha így össze-vissza lövöldözöl, pláne ha mellém teszed, egy kukkot se értek abból, amit mondasz…
Majd mikor Csanádunk realizálta a helyzet valódiságát, folytatta:
- Mindjárt itt a világ forradalom, elvtársam... huk-huk... a fenébe visszajött...
Bo vérben forgó szemekkel meredt rá.
- Miiiiiii? Még te tréfálkozol, apám? Engedd ki Vandát, amíg szépen mondom, tudom, hogy odabent van!
Csanád a meglepetéstől újra elfelejtett csuklani. Vanda? Nála? Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy benéz az ágy alá és a szekrénybe, kotorászni kezd a virágládában és a vécétartályban, aztán eszébe jutottak a hölgy méretei, és letett a keresésről.
- Bo, édes egy haverem! Van söröm, viszont nővel nem szolgálhatok. Gyere át ide, megdumáljuk, oké?
Bo zavarodottan meredt rá, aztán elkezdett lefelé mászni a síró-nyikorgó ereszcsatornán.
Mászott, mászott Bo, Csanád meg leült, megkezdett egy sört, úgy várta a mestert. Tíz perc után Csanád arra gondolt, hogy hiába, múlik az idő, az öreg nincs már a régi formában. Húsz perc után kinézett az ablakon, és meglepetten látta, hogy Bo mester az ötödik emelet magasságában ölelgeti az ereszt, és láthatóan elég kényelmetlenül érzi magát, mivel se le, se föl nem tud mozdulni.
- Na mi van, odaragadtál, öreg? - kiáltott át fölényesen, ami nem volt túl szép tőle, tekintve idős mestere kiszolgáltatott helyzetét.
Bo valami megmagyarázhatatlan módon hirtelen pánikba esett a negyedik és ötödik emelet között, hogy pontosak legyünk. Szóval rátört a páni félelem, ettől megbénult, nem tudta mozgatni végtagjait, erős szívdobogást kapott, és a légzése, pulzusa is az egekig szökött. Lassan-lassan úgy érezte, hogy elsötétül előtte a világ, de azért próbálta erősen tartani magát. Közben Jolán néni a hatodikon épp a szőnyeget porolta, a szél pedig pont szegény Bo felé fúdogált. Még próbált kiáltani CSanádÁronIzidornak, hogy hívja a tűzoltóságot, de köhögőrohamot kapott, hangja elcsuklott, s félő volt, hogy nem lesz szerencsés vége a történetnek, amikor hirtelen az utca végén feltűnt Vanda, lepkejelmezben.
- Jövök, szerelmem, tarts ki! - kiáltotta, és Csanádban meghűlt a vér. De Vanda, ügyet se vetve rá, Bo felé futott. Kiterjesztette szárnyait, és az ereszcsatornát rúdnak használva, erotikusan táncolni kezdett.
- Látod, édesem, nem hagytalak el! Csak a jelmezkölcsönzőben voltam!
Jolán néni csodálkozásában még a szőnyeget is eldobta, és tapsolni kezdett.
- Hajrá, aranyos! Csak ropja, aranyos!
Csanád elmorzsolt egy-két könnycseppet a jelenet láttán, aztán lement az utcára. Gyorsan kerített egy-két járókelőt és megfogták a leesett szőnyeg sarkait.
- Ugorj, Bo! Ugorj!
Bo elengedte az ereszcsatornát, és zuhanni kezdett lefelé.
Szerencsésen földet ért, illetve szőnyeget ért Bo, Vanda felnyalábolta, s már vitte is haza, Bo úgy bújt hozzá, mint a kisgyermek anyjához, mikor egy kisebb esés után vigasztalásra vágyik. (Tehát, Vanda és Bo sebesen (persze sebek nélkül) eltűntek) CsanádÁronIzidor meg cipelhette a szőnyeget vissza a hatodikra, mert Jolán néni már nagyon aggódott érte, mert eredeti perzsa volt, Jolán még fiatal korában kapta ajándékba egy valódi sahtól, akivel kalandos útjai során találkozott, s aki el is akarta venni feleségül, de a néni inkább nemet mondott, mert nem akart a sah 45. felesége lenni...