An adamekp production

Ádi volt a titokzatos ’harmadik főhős’, aki valamilyen kapcsolatban áll az Íróval. Zavarában Csanád nem válaszol, csak annyit mond:
- Emlékszel még Klárira? – majd másra gondolva folytatja – Nincs kedved célba lőni?
Ám ekkor megbolydul a buta népség, hiszen mindenki kénytelen csalódottan távozni a tombola-sorsolás helyszínéről. Nem nyertek semmit, de a szerencsésebbek beleléphettek a főnyeremény igazi, hű másába. A barna darabkák beleolvadtak a poros útba, és Léda már későn reagált ahhoz, hogy egy jobb kanyarral, kivédje a még meleg lócitromot, amit valamelyik büdös póni hagyhatott el, utána pedig erősen szitkozódott, hogy miért engednek be állatokat a vidámparkba (a dodzsem-kezelő sokat tudna egyes állatokról mesélni…). Mivel a közelben sem egy tócsa, sem egy faág nem volt és Adél/Margarita nem akarta, hogy a szardarab cuppogjon lába alatt, így Izidor – helyzetfelismerő-képességét fitogtatva – felkapta a pehelykönnyű lányt és az ölében hordva közeledett a céllövölde felé, ahol épp egy csetepaté volt kialakulóban…
És ott hagyták szegény Ádit, akinek pedig lett volna kedve célba lőni, főleg ahogy elnézte Margaritát...
Ádit azért nem olyan fából faragták, hogy hagyja magát lerázni... A pár után ment, bár igazából Margarita csak mérsékelten érdekelte. Régi haverjával Csanád-Izidorral akart szót váltani, akihez egyébként rokoni szálak is fűzték... A nagy-nagy nénje rájuk hagyott egy tetemesebb összeget, mert csak velük volt beszélő viszonyban az egész rokonságból... mert csak ők maradtak életben a szörnyű vonatbalesetben. A többi családtag iszonyatos szenvedések közepette halálozott el, ugyanis rájuk dőlt a vonat,és szétpasszírozta őket. - "Micsoda szörnyű halál! Óh, a sors kegyetlen!” - szokta mondani Csajágröcsögey Apolka, a nagynéni, emlékeztetve őket a szörnyű eseményre. Ilyenkor általában lekötözték, kipeckelték a száját, és lelökték a pincébe, majd 1-2 nap után kihozták. A néni ennek ellenére gyakorta ismételgette a fentebb idézett mondatokat.
De ne távolodjunk el ennyire témánktól, annak ellenére, hogy a kipeckelt szájú nagynéni esete igen tanulságos, és mulatságos... de hol hagyta az író Csanádot, Tompikát, Katát, no meg a közönségkedvenc Ádit?
Csanád már magyarázkodik neve miatt, a helyzet menthetetlen... arról nem beszélve, hogy a céllövöldében a lámpán kívül semmit nem talált el...
Léda cipőjén lévő szarmócsing kálváriájáról, már elnézést a vulgáris kifejezésért, de az Író ezt a kifejezést érezte találónak, és nem akart álszentnek tűnni, is érdemes ejteni néhány szót...
Tehát a szardarab, ami ennek a könyvnek köszönhetően elsőként a 'szépirodalomban' híressé vált, gondot okozott, főleg, amikor Léda a légpuskával megpróbálta levakarni, a ragadós trutyit márkás cipőjének sarkáról...
Ugyanis az üzemeltető ezt a nemes gesztust valahogy nem tudta meghálálni és hívta a rendészetet...
Hamarosan megérkezett a két marcona rendész. Kopasz fejük messziről ragyogott az izzadságtól. Miután a tulajdonos felvázolta a tényállást Csanád megpróbálta menteni a menthetőt és sűrű bocsánatkérések közepette letisztítani a meggyalázott fegyvert az egyre idegesebb tulajdonos asztalánál. Elfelejtette azonban hogy a puska töltve van.
Az apró és egyébként ártalmatlan légpuskalövedék az egyik rendész szemén keresztül az agyába hatolt azonnali halált okozva.
Társa az első döbbenet után megpróbálta elvenni Csanádtól a fegyvert. Ekkor Csanád pánikba esett. Rég elfelejtett reflexek ébredtek fel benne amelyeket még az Ifjú Gárda soraiban neveltek belé kegyetlen kiképzői. Egyetlen észrevehetetlen és villámgyors mozdulattal támadója torkára ütött eltörve annak gégéjét, majd a rémült céllövöldés gyomrába szúrta a légfegyver csövét.