An adamekp production

XVII. fejezet: A színházban

 

Huhh... fellélegzett és elment színházba, mert talált a földön egy jegyet, mintha az író küldte volna vigaszképpen...

A színházban posztmodern meséket adtak elő levágott fejekkel pantomimesek, egy szó mint száz egy valag...

Most is látott egy lányt... de most nem a szereplők egyikét szemezte ki magának, hanem az egyik nézőt aki a "páholyból" (már amennyire lehet a galériát páholynak nevezni) kékes szemével lelkéig hatolt és a két szúró és igéző jégcsap lángra gyújtotta Csanád keserű szívét... megint beleszeretett egy leányzóba, aki pusztán nemes tekintetével megigézte a mi elcsábuló hősünket...

Ugyan azt tervezte, hogy most nem megy oda a szemrevaló, őrjítően csinos lányhoz, de annak kisugárzása mágnesként vonzotta magához...

- Szia... én Csanád vagyok... tudom hülye nevem van, de legalább annyira különleges pasi vagyok - maga is nevetett főleg amikor rádöbbent, hogy még mindig az alvós atlétája volt rajta egy kávéfolttal és egy "antiform" dzsínsz, amit egy turkálóban szerzett egy ezresér'.

- Szia Dorka vagyok, te tényleg nagyon különleges vagy... - elmosolyodott... a hófehér arcán egy bájos mosoly rajzolódott ki, mintha a fiatal korában tehetséges grafikus író törekedett volna leutánozni Mona Lisa mosolyát és Dorka (úgy látszik Csanádnak mostanság Dorkák jutnak) mint anno Rin Tintin, kutyaszemekkel nézett a mi főhősünkre, kifejezve a vágyakozó vad vonzalmat a mi áthatotta ezt a női tüneményt...

Csöngettek kezdődik a második felvonás... egymás mellé ültek, mert a haza menekülő emberek miatt sok hely üressé "vált"...

Elkezdtek beszélgetni egymással… meséltek magukról egysmást, de Csanádunk nem akarta Dorkát traktálni az eddigi 751 élményével, ezért csak dióhéjban mondta el eddigi életét. Mindeközben nevetgéltek a darabon, ahol a pantomimesek német verseket adtak elő, különféle hangeffektekkel… Majdpedig azzal kezdett el szórakozni a ’pár’, hogy a jelenet közepén elkezdtek ütemesen tapsolni, amit a közönség is követett, így többször is félbeszakítva az előadást. Majd, amikor már nagyon unalmas volt, bekiabálták: „Visz-sza! Visz-sza! Visz-sza!...”. A közönség ismét követte példájukat, így nagy káoszba fulladt az előadás. Ekkor lépett hozzájuk a színház igazgatóhelyettese, aki az előbb még a színészeket fényképezte, és azt mondta:

- Kérem, fáradjanak velem az irodámba. Csendben kövessenek.

Don CSazi és Dorka II. megszeppenve követték az igazgatóhelyettest. CSazikánk egyáltalán nem értette a dolgot: persze, tényleg okoztak egy kis zűrzavart, de látott ez a színház már különbet is! Emlékezett egy korábbi újsághírre, amely arról szólt, hogy az épület alatt ősmagyar állattemető volt, és egy földrengésnek köszönhetően a kiszabadult szellemek rendre felzabálták a színészeket. Emiatt hirtelenjében egy teljesen új gárdát kellett szerződtetni, akik közel sem voltak olyan jók, mint az előző... Ennek volt köszönhető, hogy ami CSadoncinknak egy színésznő sem tetszett (pedig ő azért nem olyan válogatós)... Szóval ehhez képest egy kis botrány semmiség.

Amikor az irodába értek, és az igazgatóhelyettes újra szembefordult velük Csazizi (majdnem) mindent megértett: A férfi arcán a tettetett dühöt aggodalom váltotta fel, és kétségbeesetten fordult főhősünk felé:

- "Kérem, Drága Mester! Emlékszik még rám? Régen, amikor még színész voltam, én segítettem Önöknek az álcázásórákon, még a kommandós-iskolában! Én vagyok az, Nemfá Zoltán! Úgy megörültem, amikor megláttam magát a nézőtéren! Csak maga segíthet nekünk!"

Zoltán aztán röviden felvázolta a problémát a kissé döbbent és értetlen Izibigyónak. A színházba ez est folyamán gyanús alakok szivárogtak be, furcsa hátizsákokkal. A kommandós-ügyekben a fent említett ismeretség miatt jártas Zoltán SVÉD TERRORISTÁK támadásától tartott, és sürgős cselekvésre szólította fel a mi Izidáronunkat...

(Kötelező tiszteletkör: A fent említett ötlet eredeti szülője, a copyright jogok "tulajdonosa": Huba Vezér, a magyarok vezérkarának (uralkodó osztályának) megbecsült tagja, indián nevén Szőke Róka. Jogairól csak az Író Minden Személyisége által írt Regény esetében mond le. Hátizsákos svéd terroristák más célú felhasználása esetén kéretik tőle engedélyt kérni.)

Csanádor tehát a felszólításnak megfelelően gyorsan cselekedett is: csapot-papot otthagyott II. Dorkával (aki egyébként óvó néni (sic!) volt) és a svéd terroristákkal (akik egyébként nem svéd terroristák voltak, hanem ejtőernyőstanoncok, akik kötelező színházlátogatáson vettek részt ((a darab címe Szabadesés, posztmodern állapot volt)) egyetemben. Jó Áronunknak elege volt az egészből. Az Író feledékenységének köszönhetően maradt még néhány millió zlotyija a múltkori nyereményből, vett tehát egy repülőjegyet, és felszállt az Amalfi felé tartó gépre. Gondolta, oda csak nem ér el az Író keze, és néhány napot nyugalomban tölthet, felszedhet egy csinos olasz csajt, meglátogathatja Nápolyban élő keresztszüleit, belenézhet a Vezúv kráterébe... Szóval Csanádunk éppen az O sole miót fütyörészte a repülőgépen, amikor eszébe jutott, hogy Olaszország talán mégsem a legjobb választás. Emlékezett még Donadoni rokonaira: Don Vincenzo Caballo Miarese Benvolio Buttafoucco-ra és unokatestvérére Don Rizzóra, akik ketten a csizma-állam legrettegettebb bérgyilkos-duóját alkották. De a gép felszállt, már nem fordulhatott vissza. Gyors tervezésbe fogott, hogy hogyan kerülhetné el a rá váró valószínű véget: a betoncsizmát. Azután eszébe jutott, hogy akár már a gépen is lehet egy pár a Donok embereiből. Ezért azután bezárkózott a WC-be, és igyekezte átgondolni a helyzetét, tudta, hogy minden tapasztalatára és képességére szükség lesz, ha ki akarja játszani (az Író lélegzete elakad és csak suttogva gépel; alig meri leírni) az olasz maffiát!

Az O sole mio helyett ekkor már Az asszony ingatag... kezdetű áriát fütyörészte, közben persze volt alkalma gondolkodni. Egyszer csak kialudt a villany... hősünk nem esett pánikba, továbbra is gondolkodott, és fütyörészte, és még a dolgát is végezte. De ijedten vett észre két villogó szempárt a sötétben...

Csacsikánk egy pillanatig remélte, hogy csak a saját tükörképét látja, de aztán ráébredt, hogy az ilyen helyeken a tükrök nem közvetlenül a dolgát végző emberrel szemben szoktak lenni! Egyre erősödött benne a baljós érzés, a balsejtelem, ami a gép felszállása óta kísértette; de tudta, hogy most valami sokkal félelmetesebbel kell szembenéznie, mint néhány maffiózó...

 

Vadka Csanád: Én???? Csacsi???? Itt valami tévedés lesz! Bacard, összekeversz Náci bácsival! Egy Csanád bátran szembeszáll akárhány maffiózóval. Az egyik sztyúardessz pislogott be a kémlelőablakon, mert már egy ideje látta, hogy bementem, de nem mentem ki.

 

CsanádÁronIzidor mindent jól átgondolt, s kijött a WC-ből, persze azért is mert végzett, meg azért is, mert már sokan ott toporogtak az ajtó előtt és türelmetlenül dörömböltek az ajtón, hogy lesz szíves kijönni, mert nagy bajok lesznek, ha nem...

Tehát kijött és a tömeg egyszerre akart befurakodni a wc-be, amitől a gép kissé instabillá vált, mivel a nagy súly csak egy oldalra nehezedett, végül a sztyuárdeszek visszaterelték a jónépet az ülőhelyeikre, s a helyzet megoldódott, legalábbis így hitték, amikor a kapitány beleszólt a mikrofonba...