Olga – aki 124 kiló volt ugyan, de teljesen babaarcú - csak titokzatosan rámosolygott, s egy café shop felé rángatta hősünket. Csanád nem volt édesszájú, ezért fanyalogva figyelte, hogy Olga miért rendel annyiféle süteményt. Aztán egy óra múlva már nem kérdezett semmit, hanem alsónadrágban, egy asztalterítőbe burkolózva az utca közepén harsányan énekelte a Hazám, hazám te mindenemet, úgy hogy azt még Simándy József is megirigyelte volna. A kukák mellett ülő hajléktalanok elismerően figyelték teljesítményét, az egyik még egy cserepes muskátlit is hozzávágott.
Eközben Olga, kihasználva, hogy az író legtöbb személyisége iskolában van, és nem tudja befolyásolni a történet menetét, Scheveningenbe indult Csanáddal, hogy megnézzék a kis sellő szobrát. A szobor ott volt, de valami becsomagolóművész ballonkabátot és napszemüveget adott rá, a kezében pedig egy fagyival lecsöpögtetett papírszeletet tartott.
Csanád rosszat sejtve, közelebb ment a becsomagolt kis sellő szobrához. Gyomra most is korgott, - ha izgatott, ez gyakran előfordul vele - háta viszketett és emlékek hada üldözte, de csak ment előre elszántan, mint egy igazi, "békebeli" partizán. Mit gondol a nyájas olvasó, mit talált a kis sellő kezében? Míly meglepő fordulat: igen, ott volt a nevezetes papír és rajta a szöveg: ...or...junk...mind...set - olvasta Olga, de nem értette, hiszen a fagyi ráfolyt az írásra. Csanád minden ízében remegni kezdett, ahogy ráismert a szövegre. Megragadta Olga vállát, és rázni kezdte.
- Magyarul van! Mégis magyarul! - ordította eszelősen. - Itt van előttem a megoldás, és mégsem! Már megint az az átkozott fagyi!
Leült a sellő lábához, és kimerülten zokogni kezdett.
Csanád úgy érzi forog vele a világ!! Rosszul látta volna az imént? Mintha rábukkant volna egy pillanatra a megoldásra, aztán mindent elborított a puncs-vanília-csokoládé.
De nem! Ezúttal ő lesz a győztes, eltökélten áll talpra, letörli könnyeit!
Olga a vállára tette a kezét. - Hiszen közelebb vagy a megoldáshoz - súgta a fülébe. - Nézd meg jobban, hiszen van még remény...
Megvakarta kedvese viszkető hátát - ez volt oly vonzó benne, hogy szinte érezte, mit érez a másik, s bár fogalma sem volt semmiről - áldott tudatlanság! -, naiv jóindulatával mégis Csanád segítségére volt.
- Megvan! - kiáltott föl Csanád. - Horgoljunk minden nap egy keveset! Emlékszem, Apolka néni...
De nem tudta befejezni, mert a sellő (napszemüveg, ballonkabát) leszállt a talapzatáról, és juhééé kiáltásokkal indult Hága központja felé.
- Tudhattam volna, hogy egy sellőnek nem lehet lába, hova is gondoltam? - csapott a homlokára Csanád, és lélekszakadva rohanni kezdett a ballonkabát után. Olga hiába próbálta tartani vele a lépést, 124 kilója elterült a kövezeten, és tehetetlenül hullámzott tova. Álmai a horgolásról messze tűntek életéből, éppoly messze, mint kedvese, Kárpáti Csanád Zoltán Izidor...
Közben hőn szeretett írónk már nincs lekötözve az elmeosztályon, hanem éppen kényszerzubbonyban várja, hogy átszállítsák egy szanatóriumba, ahol majd összes személyiségével együtt folytathatja a regény írását. Melyet - mint utóbb kiderült - nem semmisített meg. Ilike Főnővér a többi holmijával együtt eltette a regény részleteit tartalmazó mappát, amelyet természetesen mindig magánál hordott írónk, s most a szállításkor ismét előkerült, mindenki legnagyobb örömére...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.