An adamekp production

De aztán újabb ötlete támadt, és püfölni kezdte a számítógépét:

"CsanádIzidorÁron (Csazidon?) az Elfelejtett és Cserbenhagyott Regényalakok Bírósága előtt" (Az Író jelenti: az Író vigyorog. Ez az énje szeret minden ilyesmit, ráadásul kárörvendő is. És tényleg! Miért ne bűnhődhetne Csazidon azért, amit az Író követett el? Újabb vigyor, lendületes gépelés, jellegzetes kattogó zaj.)

A vád újra: többrendbeli elhagyás, frigybojkottálás, a regényalak-utánpótlás meghiúsítása, szökési kísérletek a történetből, illetéktelen névhasználat. (Az Író még szélesebb vigyorral emlékezik, nosztalgiázik. Ha nem könyvtárban ülne, dúdolna, így csak magában hümmög.)

Csazidon egy tárgyalóteremben ül, szemben vele a bírói székben egy furcsa lény: nem lehet eldönteni, hogy növényre, vagy gyíkra hasonlít-e inkább; három feje van, de csak az egyiken van száj, benne rengeteg fog; az élőlény alapjában véve zöld, de a kezei sárgák; mindkét kezén három-három ujj; vállán sötétkék talár. Valószínűleg azon szörnyek egyike, amelyeket az író még gyerekként képzelt az ágy alá, ill. a szekrénybe, de ahogy felnőtt, megszabadult félelmeitől, és őt is elfelejtette.

A terem amúgy csak úgy nyüzsög a furcsábbnál-furcsább teremtményektől, amelyek tömege tompán morajlik: itt van a fél "Végtelen történet" mindenki, akihez Michael Ende azt írta, hogy "de ez már egy másik történet", de a története végül nem lett elmesélve. De itt van az összes olyan történet főhőse is, amit az író lelkesen elkezdett, azután lelketlenül abbahagyott. A háttérben mintha Apolka néni verekedne (fekete búvárruhában) Marcsi nénivel (aki ott maradt tejre és sörre várva), miközben Náci bácsi (a méltatlanul mellőzött Ignác) próbálja őket szétválasztani.

A bíró ekkor az asztalra csap a kalapácsával, amit jellegzetes piros-fehér-kék-sárga színéről ismerhetne fel valaki, aki olvasta Thornwald Ranegat skandináv metróellenőr első horror-regényét, amely mesteri címe („A kontrollok hallgatnak”) ellenére, igen kezdő munka volt. Ennek tudható be, hogy amíg a „És a sikolyok nem kérnek enni” c. fejezet elején az őrült sorozatgyilkos még a kalapáccsal veri fejbe a szegény zöldségesnét, addig a fejezet végén már egy politikai áthallásoktól sem mentes sarlót használ, a férj (a zöldséges) kibelezésére. Az elfelejtett kalapács, pedig Itt kötött ki, a tárgyalóteremben, és (az Író ismétli önmagát, ez az énje szereti Önmagát ismételni) színes csíkjairól ismerhetnék fel, ha olvasták volna, de hát szegény Kalapácsot senki sem olvasta.

Míg az Író belezavarodik a Kalapács történetébe, a növény-szörny-bíró beszélni kezd…

- A tárgyalást megnyitom. Először is Bacard regényíró ügyét tárgyaljuk. A vád: a fent nevezett nem hiszi el, hogy egy sárkány befér a tárgyalóterembe.

A vádat Dzsinn regényíró képviseli, a védelem oldalán, pedig maga Bacard „regényíró” ül. A védelem első tanúja Carpersus Dzimballa sárkányszakértő, aki nem igazán áll a helyzet magaslatán, ugyanis a tárgyalás alatt felváltva szemez főhősünk két "nénijével": Apolkával és Marcsival. Ettől függetlenül az érvelés egyre hevesebbé válik, de a tárgyalásnak végül Apolka és Marcsi újbóli összeverekedése vet véget. A két anyókát kivezettetik (útközben is marják egymást), és gyorsan ítéletet hoznak, nehogy visszajöjjenek (mondjuk seprűnyélen).

Az ítélet értelmében Bacard „regényíró” ezennel visszavonja azon állítását, mely szerint „egy sárkány nem fér be a tárgyalóterembe”. A teremszolgák (két krampusz, akik a Karácsony elamerikanizálódása miatt kerültek ide, vagyis a felejtés határmezsgyéjére) kitárják a kétszárnyú nagykaput, és kénköves füstfelhőbe burkolva megjelenik minden sárkányok legnemesebbike, Axecpatlan, a Tollaskígyó, az ősi inka mitológia szent állata, amely a nép kihalásával merült feledésbe. Végigsiklik a padok között, és összetekeredve helyet foglal: kicsit arrébb löki egy amerikai szappanopera hősét, belefúj egy óriásnyúl fülébe, majd jólesően fölmordul. Őt zsebsárkányok tömkelege követi: rengetegen vannak, mert az emberek többsége el-elképzel magának egy-egy zsebsárkányt az élete folyamán, csak éppen nem így nevezi, hanem mondjuk „anyósnak”, „ellenőrnek”, „tanárnőnek” vagy éppen „főnöknek”.

Ennek megfelelően rendkívül sokféleképp néznek ki: vannak sárkányszerűek (akiket a gyerekek találnak ki rajzórán, de aztán elvesztik a rajzlapot, főleg, ha esetleg nem sikerül olyan jól, és rossz jegyet kapnak rá); és vannak emberszerűek (a fönt felsorolt fajtákból). A méretük is különböző: a zsebnyitől kb. a kétembernyiig terjed.

Miután minden sárkány elfoglalta a helyét (ahonnan Bacard „regényíró” [vagy inkább meseíró?!] eléggé el nem ítélhető módon kitúrta őket) a növény-szörny-bíró végre megkezdi Csazidon ügyének tárgyalását…

Bacard „regényíró” eközben visszavonult, az egyik hátsó sorba egy félkész lovag (valaki nem írt neki arcot, csupán homályos körvonalakat visel) és egy magas hangon sipítozó, magában beszélő, tógás fickó (nyilván egy ókori drámából maradt ki) közé, megbújva egy embernyi méretű fekete holló (Bacard egy elfelejtett álmára ismer benne) háta mögött. Most már egy darabig csak olvasni hajlandó. [Megkönnyebbült sóhajok a tárgyalóteremben]. Viszont várakozásteljesen néz Dzsinnre és a növény-szörny-bíróra…

És ekkor közbelép egy újabb személyiség és csak ámul és bámul, hogy hova csöppent, a zöld szín megnyugtatóan hat mindenkire, de a sárgától egy kicsit idegesek lesznek, de mindegy, mert a zöld miatt úgyis egyensúlyba kerülnek az indulatok/érzelmek. Tehát a bíró próbál csendet teremteni, kalapácsával csapkod kicsit és folyton azzal fenyegetőzik, hogy kiüríttetem a termet, de jól tudjuk, ebből nem lesz semmi, de ekkor hirtelen előbukkan még valaki a múltból...

Első körben Hófehérke, de őt elküldik a bánatba az eddigi egyetlen törpével együtt. Aztán jön szegény méltatlanul mellőzött Náci bácsi, felvértezve önmagát a két agg hajadon ellen, mentendő szegény rokonát, Csazidont

Náci bácsi, szegény, szédülve nézett végig a tömegen... mit keres ő itt tulajdonképpen? Idegen nők néztek rá érdeklődve (Cici, Olga, Vanda, Adél, és valaki, akinek három köldöke volt egyetlen piercing-gel összekapcsolva, és még hallomásból sem ismerte), ismerős nők éhes tekintettel (ez különösen idegesítette). Megszeppenve motyogta:

- Én nem tudok semmiről semmit... kérem szépen... én csak a telefonban hallottam...

…Ekkor ébredt fel az Író rémálmából, ahol egy tárgyalóteremben volt vala s mindenféle mesebeli alakok voltak. Teljesen átizzadt az izgalmaktól, s hogy múlassa az időt így fél kilenc körül, leült az alaplap-repedéses pentiuma elé, elővette pennáját és folytatta a regényt Csanáddal, Mari nénivel és Vandával, a bíróságot pedig megpróbálta minél előbb elfelejteni…

Csanád a földön ült, körülötte a halott hangyák hevertek...

Csanizod felállt... testét elöntötte a forró szadista vágy és ugrálni kezdett, hogy eltüntesse a bűncselekményre utaló nyomokat. Amikor elvégezte eszement dolgát, hazament beadta a romlott tejet és a beszélő sört Mari néninek, aki észre sem vette, hogy Csanizod eltűnt annyira lekötötte őt a Győzike ill. a Balázs só...

Főhősünk hazament, leheverészett 17. századi antik, intarziás ágyán, ami fura egyveleget alkotott a többi narancssárga IKEA "Hágmén-Stöm" búrorcsalád megalázóan igénytelen darabjaival. Eszébe jutott Vanda...

És valahogy önkéntelenül eszébe jutott az "a" lány, akit követett szemével a Rocky Horror előadásán, amin a transzfesztita rajztanár lesmárolta az egyik végzős diáklányt, miközben egy 14 éves lány félmeztelenül kínálgatta magát a színpadon...

Bumm... - reccsennt egyet az ágy és hatalmas zenebona közepette megroggyant...

Ajh - nyögött fel Csanizodunk - sebaj - kurjantotta el magát, majd beszervezek pár embert az Író által megindított piramis-játékba és minden megoldódik, de mi lehet a lánnyal???