Átmenetileg nem a megszokott kinézettel jelentkezem, egy másik blognak tesztelek kinézeteket, így lehet, hogy szét lesz csúszva az oldal.
Eredetileg így néz ki a blog:
Az utókornak pedig a tesztelt sablon:
2009.03.11. 00:07 adamekp
Hogy miket nem találok...
Mindenki, aki internetezik, előbb-utóbb rákeres magára vagy ismerőseire. Én rákerestem magamra, s láss csodát, az ilyen-olyan regisztrációim mellett találtam néhány olyan bejegyzést, ami a blogra mutat:
bloglog.hu
blogkalauz.hu
buzz.miner.hu
Szólj hozzá!
2009.03.10. 20:00 adamekp
A Nagy Fórumregény - 62.
Csanád hitt a fülének. Ez az egész pont beleillett a képbe, semmi különös, csak a szokásos... Most kellett volna halálosan összeveszni Teofil barátunkkal, de ugyan minek, hát tehet ő bármiről is?
Markotabödögei kalandjából már nem tudott többet kihozni, úgyhogy szépen összecsomagolt, pórázra kötötte a kabalatatut, és távozott. Teofil a részvények miatti szégyenkezésében nem merte megemlíteni, hogy a tatu az övé... és ez volt Csanád szerencséje. Ugyanis senki nem vette észre a Tatu lábán maradt, vagyonokat érő bokaláncot...
Csanád azonban észrevette, és az útjába eső első városban becélozta az útjába eső első zálogházat.
A kicsi, valahogy zöldes üzletben a még kisebb, görnyedt, púposkás, sovány, karvalyorrú, nagyfülű, igencsak barázdált arcú, sipítós, rekedtes és vékony hangú, kopasz tulajdonos állt a pultnál.
- "Üdvöszlöm, üdvöszlöm! Milyen szép ész derűsz napunk van ma ugye?!" - Villantotta foghíjas mosolyát és szikrázó tekintetét a belépő Csanádra...
Csanádnak irtó nagy szerencséje volt a két orosz énekeslánnyal, akik már jó ideje nem szerepeltek a zene-dobogó második legfelső fokán (az elsőn még mindig Jimmy szerepel Győzikével és Balázs Palival holtversenyben). Tudnivaló ugyanis, hogy Csanád őket választotta a forgatások alatt, csak ők voltak a Tatu-Inn fő reklámereje. Tehát Csanád volt az a szerencsés, aki megszabadíthatta a két leszbikus lányt az értékes bokalánctól, amivel egymáshoz voltak kötve. Igaz, ez nem zavarta őket, hiszen még a heteroszexuális lányok is párosával vagy hárman-négyen szoktak a mosdóba menni, de ez most mindegy. Szóval Csanád levette a lányokról a bokaláncot, átadta a manusnak, és azt mondta:…
- Nézze ezt a gyönyörűséget! Családi örökség, még szegény nagyanyám hordta Ferenc József nevenapján rendezett Operabálon. Minden élő rokonom megesküszik rá, hogy eredeti. Anyám belehalna ha élne ha megtudná, hogy zálogba adom, de ilyen a szükség. 6 gyerekszájat kell etetnem, nem beszélve egyéb szegény rokonaimról, akiket az idő szűkössége miatt nem sorolok fel.
- Nésszük cak, nésszük cak! - vette el a láncot a selypegő apró agg, és kapzsin felizzó szemmel, mohón sebes dörzsölő-forgató-morzsolgató mozdulatokkal vizsgálgatni kezdte. - Nész-szük eszt a drágaszágot! - tette még hozzá. - Jó helyre jöttél, édesz fiam! Itt, a Vámhász körút kilencszben mindent megtalálssz… Bizu, aranyéksszer, miegymász… Klipka bászihoz van szerencséd, cszak annyi lóvé van a bőröm alatt, hogy átoperáltattam magam Szóllamá... Xóval mennyit kérnél eszért a biszsuért??? Te K.I.SZ. csirkefogó??? - moszolygott egyet a kopaszodó öreg Klipka, akit anno adócsalásszal vádoltak, mert behoszott pár régi pc-t és újként könyvelte el őket és újként igényelte vissza róluk az ÁFÁT, de az ma már kit érdekel???
Arról nem beszélve, hogy az író ismerte egyik dilletáns fiát, aki Grieg Peer Gyntjének legszebb részéről [valójában egy Smetana-műről - a szerk.] egy atomerőműre assszociált, no de ezt hagyjuk, messzire vinne...
- Ööööö, ez biztos sokat ér - vágta rá Csanádunk.
- De cak aszért mer vajszíveckém van adok neked érte eszret..
- Ezer mit? Dollárt? Kevés lesz Paklikám - erősködött Csanád.
- Eszer dollár? Hihihi! Fiackám, hol élsz te? Forintka, nem dollár..
- Megbolondult apókám, már mondtam családi ékszer ez biz, nem valami vacakság!
- Jól van, jól van, eszerötszáz forintka.. ész adok egy autogramot...
Csanád megelégelte Szollam mesterkedését, és kifordult a zálogházból. Ennél még akkor is többre megy, ha egy olyan nőnek ajándékozza, aki elhiszi, milyen sokat ér...
Szollam ijedt sikítással eredt a nyomába.
- Jaj, Gaszda, jó kisz Gaszda... illetve bocánat, uram... bocásszon meg szegény kisz Szollamnak, nem tudta, mit beszél, nem volt rajta a szemüvege... megnészhetném még egyszer azt a drágaszágot?
Csanád azonban hirtelen úgy érezte, hogy nem akarja kiadni a kezéből az ékszert. Egy darabig huzakodtak Szollammal, de aztán az egyik Író beleírta a regénybe, hogy hősünk elengedte a láncot, nehogy plágiummal vádolják.
Szollam mohón kapott utána.
- Moszt már látom, moszt már máááász! - lihegte izgatottan, magában motyogni kezdett, úgy forgatta a láncot a kezében. - Úrficka, neked adom minden vagyonomat, cak ez lehesszen az enyém!
Gyorsan megegyeztek. Szollam a bokájára csatolta a láncot, gyanakodva körülnézett, majd a ház falához lapulva, folytonosan körbepislogva sebesen távozott...
Kedvenc egyetlen és utánozhatatlan Csanádunk tovább bandukolt a Vámház körúton, a Szabadság-híd felé, mögötte a két orosz énekeslánnyal, akik éppen cicomázták magukat, elvégre olyan más ez a budapesti levegő mint a moszkvai… Csanád még mindig kezében szorongatta az arany bokaláncot, mert - félreértés ne essék, kártyás múltjából merített kézügyességével egy rozsdás vécéláncra cserélte ki végül az ékszert, majd azt vitte el örömittasan szegény Kalapka úr. Át akart kelni épp a zebrán, amikor egy metálfekete háromliteres turbós Saab 93 majdnem elütötte. Már épp a nem verbális kommunikáció egyik indulatkifejező eszközét akarta Csanád használni, amikor meglátta a kocsi sofőrjét… Kedvenc tanára volt az, Gömb Gábor, a sportok királya, és - tegyük hozzá, a nők bálványa...
És mindezek közben az alap úgy elégett, hogy sima ciroksöprűvel fel, illetve el lehetett söpörni a betont, ami nagyon szomorú esemény, tekintve, hogy 3 nagy autóval szállították ki, mind a mittudoménhány köbmétert. Szóval az alap oda, de sebaj, majd építünk újat, szebbet, nagyobbat...
A dagadó izmokkal rendelkező "májer" csávó volt mindenki példaképe a suliban, hogy mindenki értse kb. olyan mint Gedeon bácsi, egy szó mint száz nem semmi.
Gömb Gábor, akit mindenki gömbinek hívott pedig olyan fess ember volt így ötven évesen is, hogy ejha.
Ugyan sosem tudta senki honnan seftelt össze egy közönséges testnevelő egy Száb 93-ast, de mindegy, ne firtassuk.
Gömbi mindig bírta az esetlen Csanádot, aki már akkortájt nagyon esetlen volt: nem tudott kötélre mászni, magasra ugrani... de ne kalandozzunk el túlságosan.
- Heló Gömbikém - ordította Csanád túlüvöltve a teknó zenét hallgató "kúl szupersirály" Gabit.
- Csávesz Csanád... (micsoda alliteráció, ki hitte volna), nem vihetlek el valahova? Bemutatom az új barátnőmet, jó bőr, akár te is...
- Öööö - felelte főhősünk határozottan - nem bánom, de nekem van nőm...
- Jaj ugyan Csanádkám?! Néztél te már tükörbe??? Nem tudsz "átvágni" a palánkon "öcskös"!!! - és a hirtelen jött tanár bácsi, aki mintegy Casa Nova szerepét tölti be ebben a műremekben, hangosan kacagni kezdett - ne haragudj csak, ha "megskubizom" a hurkáidat, arról nem beszélve hogy úgy nézel ki a fejedből mint egy bojlertestű hústorony akkor nagyon sajnállak - és ismét mosolygott - "Vágod"???
- Kösz, már csak ez hiányzott - mondta Csanád és úgy érezte magát, mint akinek már az említett módon beleszartak a lelkébe, és sírva fakadt...
Ott álltak blokkolva Budapest forgalmát, amiért a háttérben az alacsony szociokulturális közegből származó feltörekvő értelmiség a volán mögött a Barkaszokban ill. Vartburgokban finoman, de kellő hangerővel és gesztikulációval mindenkinek a tudtára hozta nemtetszését...
Mit volt mit tenni, mentve, ami menthető Csanád...
CsanádÁronIzidor megemberelte magát, elmaszatolta arcán az utolsó könnycseppeket, majd bosszúsan háta mögött hagyva a jelenet többi szereplőit, bevonult a legközelebbi kricsmibe. Kért egy jóféle fütyülős pálinkát, ledöntötte. A szesz megmelegítette, belülről, jólesőn és némi bátorságot öntött belé. Akkor aztán visszament a műmajer Tantóbácsihoz és úgy beolvasott neki, hogy azt nem tette zsebre, senki, hát még a tanárúr. úgy megszeppent, hogy egy pillanat alatt eltűnt, mintha ott sem lett volna. CSanádÁronIzidor pedig indult hazafelé, de menet közben találkozott Lópicivel és Joeval, akik a legújabb plakátokat ragasztották fel. Joe akkor úgy döntött (Lópici legnagyobb megelégedésére, mivel már unta fellengzős szövegeit), hogy Főhősünket boldogítja tovább. Ő persze korántsem volt elragadtatva az ötlettől, de a Joeval nem lehetett ellenkezni, ha valamit a fejébe vett. Hazafelé az úton éppen egy utazási iroda előtt álltak le egy pillanatra, mert Csanádnak meg kellett kötnie a cipőfűzőjét, amikor Joe meglátott egy képet, ami felkeltette érdeklődését.
- Oda kell mennünk, most rögtön, mutatott a képre, majd elkezdte nyaggatni Főhősünket. Csanád felnézett, szava se lehetett, s azt mondta Joenak:
- Igazad van, ezt a lépést meg kell tennünk, azzal bementek és befizettek az útra.
Hát így esett, hogy Csanád és Joe eljutottak Velencébe...
Szólj hozzá!
Címkék: nagy könyv 18/b fejezet
2009.03.09. 20:00 adamekp
A Nagy Fórumregény - 61.
Egy háromfős társaság lépett az ivóba. Filmeseknek tűntek, már csak azért is mert drágámnak szólították egymást.
Egy őszes szakállas, összevissza frizurás, nagyorrú, szemüveges bézbóllsapkás fickó állt középen, akit az őt körbevevő két hölgyemény a "drágám" mellett "Steve"-nek is szólított. Letelepedtek Hősünk és Barátja (nincs neve?) asztala mellé, és hangos csevegésbe kezdtek, amiből hőseink minden egyes szót hallottak. Kiderült, hogy az édeshármas azért járja kietlenül kies kis országunk falvait, mert forgatási helyszínt keresnek a legújabb leendő kasszasikerhez, amelyben JamesBond méri össze erejét a Predátorrral, és mindezt a Naboo bolygón... ezért meglátogatták eme kicsiny falut, amit egyébként Markotabödögének hívnak. Bár a falu környéke inkább a Tatuin bolygóra hasonlít, a kocsma törzsvendégei pedig a Tatuin lakosaira.
No, erre már felfigyelt Csazidon barátja, Teofil (van neve!) is. Felismerte a forgatásban rejlő lehetőséget, és az épülő házból gyorsan, némi plusz befektetéssel és három brigád villámgyors munkájával sztárfogadót csinált. Hogy stílusos legyen, egy tatut is vásárolt magának kabalaállatként, és a fogadót Tatu-Inn névre keresztelte el.
Teofil, kegyes keresztény neve ellenére vagány srác volt, csak úgy tapadtak rá a nők. Steve egyik barátnője, egy kb. 20-22 év körüli szőke hajú lány, aki miniszoknyát, topot, bundát és csillogó sarut hordott (Lehet, hogy Joe-nak mégis igaza volt?), máris szemet vetett Teofilre, ezért elintézte, hogy a stáb beköltözzön a vadonatúj fogadóba.
Csanád a háttérben durcás képet vágott.
Amire egyébként nem volt semmi oka, hiszen a stábban volt még nő bőven. Mindenki jól járt a beköltözésükkel: folyt a pia, éjjel-nappal ment a buli, és ami fő, a banda két kézzel szórta a pénzt. Teofil csillagászati áron adta a konzervből felmelegített pacalpörköltet, a filmesek pedig intenzíven imádták ezt a vendégszerető népet, és ajándékokkal hálálták meg a kedvességet. Hamarosan az egész falu limuzinnal járt, az utcán a gyerekek ékszerekkel felcicomázva flangáltak, és még a kabalatatu is bokaláncot hordott.
Nem is beszélve a Döglött Ló nevű kocsma cégéréről, amelyen a fekvő lódög teljes restaurálásra került, s így rondább lett, mint valaha.
De a legjobb dolga azért mégis Csanádunknak és Teofilnak volt... Új vállalkozásokba kezdtek: az amerikai filmsztárocskák lelkesen zötyögtették lovaskocsin a limuzinhoz szokott hátsójukat az "Origin Hungarian Puszta" hullámvasúttal is felérő földútjain "kocsikázás" címén. Mindemellett nagy boldogan szikesítették tovább verejtékükkel ("túrázás" címén) az amúgy is igencsak vízhiányos talajt. De a legnagyobb dobás azért mégiscsak a "lovastúra" volt shetlandi pónikkal föl a dombra, le a dombról, föl a dombra, le a dombról, föl a dombra, le a dombról, föl a dombra, le a dombról, föl a dombra, le a dombról, föl a dombra, le a dombról, stb. stb. stb.
(A színésznőcskék mind nádszálkarcsúan tértek vissza az Újvilágba. Néhány élelmesebb ezek után érdekes elemekből álló fitness-programot dolgozott ki, lealázta Atskin Professzort [aki korábban azzal dicsekedett, hogy mindenkit csont és bőrré (bone and skin) fogyaszt] és azóta is csak pancsolnak a pénzben. De ne szaladjunk ennyire előre...)
...ugyanis a rendező felfigyelt Csanád markáns egyéniségére. Elhatározta, hogy az elcsépelt JamesBond-figura helyett ez az üdítően új arc mutatkozik majd be a Predatorral való küzdelemben. Teofillal madarat lehetett volna fogatni, mert híres barátja így biztosíthatta a jövőt is a Tatu-Inn fogadónak. Így már egészen biztos volt, hogy Markotabödöge zarándokhely lesz, ahol nemcsak forgatták a filmet, hanem felfedezték a Nagy Sztárt is...
Egyedül arra kellett vigyázni, hogy Joe ne figyeljen fel Csanád hirtelen népszerűségére, és így továbbra se jusson eszébe őt keresni. A filmesek új címet is adtak a produkciónak, az előzőleg kigondolt James Bond és a Predátor helyett immáron a The Csanad Show nevet emlegették, amelytől már csupán a név hallatán is kasszasikert reméltek. Tehát az új főszereplőre szabták a forgatókönyvet, itt-ott bevettek belőle, máshol pedig kiengedtek néhány centit.
A film elkészült, Lópici Gáspár és társa, Joe pedig elkezdték kiplakátolni az utcákat az új film reklámjaival...
De közbejött az árvíz és elmosta Markotabögödét...
És a filmszalagok átáztak. Minden tönkre ment. A stáb kocsijai, a felszerelés, stb. Azaz minden, nincs mit szépíteni. Oda a Tatu-Inn, a korcsma a döglött pónihoz, nincs út, nincs pénz, nincs jövő.
Csanád és Teofil a tetőn üldögélt, amit Mikóné újított fel.
Búskomoran csevegtek tipikus közhelyekről, amitől mindenkit megkímél mostanság az Író.
Lényeg, ami lényeg úgy összevesztek, hogy még a falu is zengett tőle. (Itt jegyezném meg, hogy Csanád lelökte Teofilunkat a tetőről a vízbe és a búvárok csak Kiskunröcsögemöcsögén tudták kihúzni a vízből, épp időben, majdnem későn értek oda.
Csanádot emiatt az incidens miatt előre megfontolt emberölési szándékkal kezdte üldözni a Hungarisches Coast Guard, azaz a jó öreg Tutajos (Dévid Hásszelhóf) és Matula bácsi (Pamela Enderzon), a vízi rendőrség két kisdobosa.
Markotabödöge lakói derékig vízben állva szemrehányón nézték ratolt az Írót.
- Miért tetted ezt? A falunk fejlődött, az utcán a gyerekek ékszerekkel felcicomázva flangáltak, és még a kabalatatu is bokaláncot hordott. Erre jön egy minden hájjal megkent Író és egyszerűen ránk zúdítja a Rába folyót, ami nem is mellettünk folyik. Még számolunk!
Az Író kénytelen volt gyorsan visszakozni. Vagyis kölcsön adta a markotabödögeieknek féltve őrzött kincsét, az idő-visszaállítót, amit csak végszükség esetén használhatott. Így hát addig forgatta az időt visszafelé, amíg az árvíz a múlté lett... jövőé lett... nem lett, na. A filmtekercsek megmaradtak, a markotabödögeiek boldogok voltak, és Csanád a plakátokon szerepelt.
Kénytelen volt visszacsinálni mindezt, hiszen a markotabödögeiek valóban léteznek, ezért okkal tarthatott a bosszútól. Hát jó... akkor valaki a tekercseket kint felejtette a tűző napon, és elégtek. Csanád filmes karrierjének annyi, de a markotabödögeiek megtarthatták a kincseket.
Ez persze Csanádot nem vigasztalta... annál inkább vigasztalta viszont a filmsztárszipolyozó vállalkozásokból maradt pénz, amit az ő jó öreg Teofil barátja kezelt. Úgy döntött, hogy elkéri az összeget, és máshol fog saját vállalkozásba. Gyorsan meg is kereste az ő jó, hűséges kis cimbijét a kérésével: - Mondd, drága haver, nem tudnál megdobni a nyereség rám eső részével? Gondolom, jól vigyáztál rá eddig.
- Hogyne hogyne drága barátom, csak rád vártam, csak rád gondoltam, amikor a részvényeket vásároltam. Ugyanis az összes pénzünket részvényekbe fektettem. Nagyon kedves volt a bróker, akivel megbeszéltem az ügyletet. Mindenkinek csak ajánlani tudom: Kulcsár Attilának hívják. Igaz az utóbbi időben nem tudom elérni, de biztos csak szabadságon van.
Szólj hozzá!
Címkék: nagy könyv 18/b fejezet
2009.03.08. 20:00 adamekp
A Nagy Fórumregény - 60.
Joe, a Halál ruhákat kezdett válogatni, és Csanád meglepve tapasztalta, hogy élvezi. A hosszú, sárga esőkabátról lebeszélte, a hawaii ingről is, de aztán megsajnálta, és hagyta tombolni. A színes ruhák tetszenek neki, végül is meg lehet érteni... különben is, ki a halált érdekel, hogy mit visel a halál?!
Joe végül rózsaszín inget vett, zöld napszemüveget és kék zakót. Csanád már inkább nem szólt semmit. Gondolta, ha taxival mennek, a Vidámparkban már nem tűnik fel senkinek...
A sarut Joe a lábán hagyta, mert valakitől azt hallotta, hogy manapság divatos, a filmszínészek is ebben járnak...
Csanád inkább nem szólt semmit.
Attól azért tartott hogy Joe nem veszi-e személyeskedésnek a Szellemvasutat? Tovább gondolkodott , lehet hogy mégis inkább az Állatkertbe kéne menni? Hiszen az ő sorsa is a Vidámparkban vett fordulatot, azóta TÉNYLEG egy hullámvasút az élete, fenn-lenn-fenn-lenn.
Mondjuk arra azért nem gondolt hogy Joe Black eljő.... ez még a hullámvölgynél is hullámvölgyebb feeelinget csalt elő lelkéből. És ha Joe még legalább normálisan öltözne, nem úgy mint egy hibbant pulykakakas........ Ó hát lehet hogy Debrecenbe kéne menni?
Végül nem mentek Debrecenbe, bár a kísértés nagy volt.
Csanád inkább most sem szólt semmit..... pedig már az ötödik kört tették meg a Ligetben, ahol ujjjé, de jó!
Joe nagyon élvezte a kikapcsolódást, egészen infantilissá vált, ami CSanádÁronIzidort meghökkentette, de mostanában elég gyakran akadt el a szava dolgokon. Szóval, Joe-nak venni kellett vásárfiát, meg vattacukrot, édességeket, lángost, megkóstolta a májas és véres hurkát, ivott sört, aztán volt még virsli, cukros alma, üdítők estébé, estébé. Amikor estefelé haza indultak, még nem volt semmi gond, de menet közben Joe még kikunyerált magának egy 3gombócos fagylaltot is. Na, be is tett neki, de a fagylalt már csak a jéghegy csúcsa volt. Joe otthon iszonyú rosszul lett, átkozta CSanádot, aki tanácstalanul állt ismét, és csak hümmögött, meg terelgette Joe-t a fürdő felé...
Csanád igyekezett nem meghallani a fürdőszobából kijövő hangokat. Ki hitte volna, hogy egy ilyen felelősségteljes állásban levő személy ennyire idióta módjára viselkedhet? - dohogta magában Csanád – most mihez kezdjek vele?! Mindegy most van egy kis nyugalmam - dünnyögte és bekapcsolta a televíziót, ahol az egyik színvonalas csatornán éppen Győzike informatív és szellemes műsora ment. Csanád élvezettel bámulta a képernyőt, de nem sokáig, ugyanis hamarosan előkerült a fürdőszobából Joe, aki csodák csodájára teljesen pihent volt.
- Hát ez remek volt - mosolygott Csanádra - hova megyünk legközelebb?
Csanád azonban már unta a dolgot. Még a gyerekeit is ritkán vitte szórakozni, nemhogy egy idegent. Azon töprengett, hogyan tudna megszabadulni Joe-tól, de úgy hogy az ne vegye zokon.
- Megvan! - kiáltott fel, persze csak magában Csanád - rá kell sóznom valakire. Rögtön a telefonhoz sietett és felhívta, de sajnos nem vette fel a telefont, szóval próbálkozott a következő lehetséges felvigyázóval, de ott meg nem volt előfizető az automata szerint. Mit csináljon hát, nem esett kétségbe, leültette Joe-t a tévé elé, ő maga pedig előkotorta valahonnan a telefonkönyvet és keresgélni kezdett benne, már éppen a Cs betűnél járt, amikor arra lett figyelmes, hogy hortyogást hall....
Joe ugyanis elaludt. Csanád fel volt háborodva! Tévénézés közben aludni! Ki látott ilyet? Mindegy gyorsan továbblapozott a telefonkönyvben, egészen az L betűig. Ott megállt és rábökött az egyik előfizető nevére. Ez lesz az!!!
S nyomban tárcsázta Lópici Gáspár telefonszámát, aki ugyan az utca hírmondója, s a közvéleményt irányítja, de azért jó szolgálatot tehet, mint Joe felvigyázója. Majd vele bebarangolják a várost, plakátokat ragasztanak és kaparnak le, s közben Joe felteheti neki kérdéseit, mert kérdezni is nagyon szeretett már akkor, amikor nem aludt vagy evett, ivott vagy merült el valamiben...
De Lópici Gáspár valószínűleg éppen a várost járta, plakátot ragasztott, kapart, és úgy látszik valaki egészen másnak a kérdéseire válaszolt.
Csanád kezdett kétségbeesni, de azt is csak csöndben, mert csak az alvó Joe a jó Joe.......
Szépen be is takargatta, eligazgatta és maga is meglepődött, hogy ugyan honnan is vannak meg benne ezek az ősi mozdulatok? Tán valami előző életéből való áthallás...... mert mostani életében nem igen gondoskodott senkiről.
Amíg Joe szundikált, elment újabb kaja-halmokat és ital-utánpótlást beszerezni, majd betért egy tékába (persze nem biblio-, hanem video. Itt kivette a Sikoly mind a 834 részét, valamint néhány tucat folytatást a Horro(g)rra akadva című mélyenszántó műalkotásból és sietett vissza, nehogy Joe előbb ébredjen.
Végső elkeseredésében eszébe jutott a rég nem látott Náci bácsi is, akinek a fél tüdejét is eladta volna, most meg milyen jó lenne. ha átvenné Joet egy kicsit. Lehelletnyi falusi turizmus...... csikós, gulasch, betyár, miegymás..... Ostorpattogás és esti folklór műsor Ostorosmonostoron!
Hazatérve, azért tett még egy kísérletet Lópici Gáspárral...
- Halló? - szólt egy komoly férfiemberéhez képest magas, nyávogós hang a telefonba - Lópici Gáspár anyagbeszerző, mondja!
- öööööizééé... Jó napot.
- Magának is, kivel beszélek?
- Pacikám, te vagy az tényleg, én vagyok az Csanád!
- Csini Csani?
- Jaj pacikám, az már rég volt, igaz se volt - röstelkedett Csanád, miközben magának is eszébe jutottak az iskolai emlékek.
Elanekdotáztak egy darabig, majd CsanádÁronIzidor a lényegre tért:
- Ide figyelj aranyapám, egy kérésem lenne.
- Halljuk, halljuk...
- Szóval van egy vendégem, de sürgetően dolgom is lenne, szóval az a helyzet, hogy vigyázni kellene rá, meg istápolgatni, beszélgetni vele, vinni erre-arra, azt gondoltam, Te úgyis úton vagy, elvihetnéd magaddal... Na mit szólsz?
- Hát, kedves, hogy rám gondoltál, de sajnos nem érek rá, holnap megyek a WBPV-re, egész évben erre készültem... Sajnálom.
Majd elbúcsúztak, s Hősünk szomorú volt sikertelensége okán, de volt még egy-két trükk a tarsolyában...
(WBPV=World Best Plakátragasztója Verseny a szerk.)
Felrázta Joe-t és megkérdezte:
- Mi a véleményed a plakátragasztásról?
- Háát..
- Egyetértek. Fontos munka ez, akár a tied. Meg is becsülik ám az emberek! A legbölcsebb és legöregebb plakátragasztók tanácsa a BÖLPLAKA háromhavonta ülésezik, s az üléseket élőben közvetíti a televízió. A tanács határozatai törvényerővel bírnak. Az ifjú plakátragasztók pedig 4 évente összecsapnak, hogy eldöntsék, ki is közülük a legjobb. Ez a WBPV=World Best Plakátragasztója Verseny, amely rangosabb, mint az olimpia. Részt szeretnél venni?
- Háát…
- Örülök, hogy így gondolod. Ismerek egy remek edzőtársat neked. Gáspárnak hívják, momentán nagyon elfoglalt, de a te rábeszélőkészségeddel ez nem lehet probléma.
Csanád meg sem várva Joe beleegyezését, gyorsan tárcsázott, és amikor meghallotta L.G. hangját, a telefonkagylót gyorsan Joe kezébe nyomta.
- Jó napot kívánok, itt Joe Black beszél. – mondta, majd Csanád kivette kezéből a kagylót.
- Tudod, a vendégem kitűnő plakátművész, egy csomó @®©-plakát ihletadója volt már (gondoljunk csak a Brutál Biztosítósra…). Nagyon szeretne veled dolgozni, érdeklik az utca hírei és azok, akik azokat elmondják.
- Nocsak, ezt nem is mondtad. Miért nem ezzel kezdted?
- Figyelj, édes öcsém… Nem nagykanállal habzsoljuk a jóhíreket, mert figyelmeztetnélek valamire: érzékeny lélek az illető, tehát legyél szíves mellőzni a megjegyzéseket, amik a következő három dolgot érintik:
1. az illető kopaszsága, valamint az, hogy égési sérülések miatt foltosan pigmenthiányos a fejbőre (kb. mint Niki Lauda).
b) a rövid, ősz szakálla és vörösre festett bajsza
és negyedszer az illető bal fülében található ezüst karika-fülbevaló, amitől úgy néz ki, mintha maga Mr. Proper ugrott volna le a flakonról…
Joe ekkor összeráncolta szemöldökét és kisujjával rámutatott Csanádra, de hamar megbocsátott és átvette a kagylót…
- Akkor Ön igazi művész! - kiáltott fel izgatottan Gáspár - a vörösre festett bajusz és a fülbevaló rögtön elárulja!
- Na igen, vannak dolgok, amelyeket művészi fokon űzök már egy ideje...
- Ön kell nekem! Kérem jöjjön az Oktogonra azonnal! Meg kell beszélnünk a verseny részleteit.
Joe pedig elindult, de mivel nem tudta, merre van a találkozási pont, ezért megkérte CSanádÁronIzidort, hogy menjen vele. Ő szívesen el is kísérte, mert arra gondolt, hogy akkor legalább egy időre megszabadul tőle, nem mintha bántotta volna jelenléte, meg nem is félt tőle, csak olyan infantilis tudott lenni néha, na de hagyjuk is ezt.
Szóval, elvitte a térre, már várt rájuk Lópici Gáspár, s nagyon megörült a szaktekintélynek, aki majd mentora lesz. Úgy gondolta, hogy sokat tanulhat tőle, áhitattal tekintett rá...
- Mondja, Mester, maga mit használ? - kérdezte Gáspár bizalmasan Joe-tól.
- Hát... többnyire kaszát... - jött zavarba Joe.
- Lenyűgöző! - sóhajtotta áhítattal Lópici Gáspár, aztán elkérte Joe kaszáját, és annak segítségével próbálta szétválasztani az összetapadt plakátokat.
- És... és aztán? Mi a titok? - esett térdre Joe előtt. - Bármit megteszek, bármit, Mester, csak árulja el!
Csanád megsajnálta a szegény plakátragasztót, hiszen a halállal szerződést kötni nem sokkal jobb, mint az ördöggel cimborálni. Feltűnés nélkül bökdösni kezdte Gáspárt, de az nem hallgatott rá.
- A titok? Hát igazán nem tudom, mit is mondjak... a vér. A vér nagyon fontos. Hogy mindig a megfelelő hőmérsékletű legyen. Mert ha nem, akkor bizony nagy baj lehet.
Lópici Gáspár elhűlve nézett rá.
- Ezt... Mester, ha szólíthatom így, ugye szólíthatom így? Ezt soha nem találtam volna ki!
Azzal megszúrta az ujját, és a ragasztóba keverte.
Ezek ketten, mármint Joe és Lópici jól egymásra találtak, úgy hogy CsanádÁronIzidor meg is pattant egy pillanat alatt, de hazafelé találkozott egyik barátjával, aki megkérte egy szívességre, nevezetesen arra, hogy most épülő házában segítsen az alapot locsolni, mert akkora hatalmas lesz a ház, hogy nem győzi egyedül. A kérdésre, hogy minek épít ekkorát az volt a válasz: Mert kell a hely a könyveimnek ;) meg azért persze, hogy az övé legyen a legnagyobb a faluban.
De ez is jobb volt, mint otthon gubbasztani egyedül, meg hazavárni Joe-t, úgyhogy elvállalta az alaplocsolást. A faluba, ahol a ház épül, motorbiciklivel mentek, ugyanis e Barát szenvedélyes motoros volt, még az építőanyagokat is kedvenc motorján fuvarozta ki a telkére, ezért a házépítés kicsit elhúzódott.
A faluban még kb. 20 ház volt, tehát nem volt egy metropolisz. Barát és Csanád megérkezés után meglátogatták a falu kocsmáját a Döglött Lóhoz nevezetűt és legurítottak pár sört.
Tulajdonképpen az sem zavarta őket, hogy a vendéglátóipari egység névadását a bent terjengő ájer teljesen indokolta. Biztos ami biztos kértek még egy-egy fél törkölyt is, így a dögszag kevésbé zavarta őket.
A pult mögött álló 180 cm magas, 135 kilós pultos kacér neccinget viselt és percenként cca. 2 liter vizet és 1/2 liter zsírt izzadt. Fején fordítva feltett baseball sapka, melynek sildje alól sandán méregette Csanádot.
Csazi és Barát meg csak vedeltek, vedeltek, a csapos éppen megszólítani készült a maga megejtően egyszerű modorában Csazit, amikor.....
Közben pedig az alap száradt rendületlenül.
Szólj hozzá!
Címkék: nagy könyv 18/b fejezet
2009.03.07. 20:00 adamekp
A Nagy Fórumregény - 59.
Az Írók sajnálták Csanádot a hirtelen támadt betegsége miatt, ezért igyekeztek jobbá tenni a kórházban töltött utolsó két napját, így mindenféle finom ételt írtak bele a regénybe. Csanád reggelire például narancslevet, pirítóst és dzsemet, rántottát, sült szalonnát és töménytelen gyümölcsöt kapott. Ebédre olasz napot tartott, úgyhogy a minestrone után lasagne és gnocchi közül választhatott, desszertnek tiramisut kapott, no és könnyű olasz rosét.
Csanád így két nap alatt három kilót hízott és nagyon ki volt békülve a világgal, amikor kevéske cuccát pakolta össze a Bélától kapott kis táskába. Amikor azonban körülnézett, hogy gondolatban elbúcsúzzon a szobától, ami az utóbbi két hétben tkp. az otthona volt, az üvegbalakon keresztül meglátta, hogy egy bizonyos egyén hatalmas virágcsokorral a kezében áll a folyosón, és szemlátomást őt várja. Csanád megrettent, de hisz ez ő!…
Vagy mégsem? Tulajdonképpen nem is látott mást az illetőből, mint a nagy csokor virágot, meg valamennyit a törzséből és két lábat, hosszúnadrágban, kényelmes sportcipőben, akárki lehetett hát, de CsanádÁronIzidor titkon remélte, hogy ő lesz az. Amikor kilépett az ajtón, a virágcsokor mögül csak folytottan hallotta:
- Ezt neked hoztam, remélem már jól vagy...
Hősünk csak állt ott, még enyhén kótyagosan a kórházi léttől és az ebédre elfogyasztott rosé-tól, amit Béla csempészett be neki, szinte megkukult, de azért valamit mondania kellett...
- Nahát!! - mondta végül - nem hittem volna, hogy találkozunk mostanában! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - folytatta ravaszul, és remélte hogy az idegen végre átadja a csokrot vagy legalábbis elveszi a feje elől. De az semmi ilyet nem tett.
- Jól vagyok - mondta továbbra is felismerhetetlen hangon a csokor mögül. – És te? Meggyógyultál?
Aha, tehát tegeződünk - gondolta Csanád.
- Meggyógyultam, amint látod. Milyen jól tartod magad - provokálta tovább Csanád, s közben szuggerálta a csokrot.
- Kösz. Akkor megyünk? – kérdezte az idegen.
Csanád teljesen megzavarodott. – Persze – motyogta, miközben zavartan intett búcsút Bélának. Elindultak. Csanád már nem látta, hogy Béla megdöbbent arccal, hosszan néz utána, ugyanis…
de ezt csak a Béla tudja. Szóval elvonultak a felvonókig, egyikük se szólt egy szót se. A virágcsokor, amit inkább kazalnak mondana az, aki valóban látta még mindig Nála volt, CsanádÁronIzidornak pedig úgy tűnt, mintha Ő vonakodna átadni a csokrot, mivel akkor fel kellene fednie önmagát. De akkor meg minek jött? - tette fel magának a kérdést Hősünk. Közben felért a lift, s ők szótlanul beszálltak, s elindultak lefelé a földszintre...
A liftben Csanád a csokorra mutatva megkérdezte:
- Nekem hoztad?
- Igen - hallotta a választ.
- Köszönöm, nagyon kedves vagy. Add ide, majd viszem, mindig is imádtam a másfél méter átmérőjű csokrokat.
- Nem, nem. - hallotta a választ. - Te még gyenge vagy. Majd viszem én.
Csanád dühös lett. – Add már ide, ha egyszer nekem hoztad!!!
Közben a lift megállt, s hőseink kéz a kézben nyomakodtak ki a liftből. Csanád végül megszerezte a csokrot, de a helyzet nem javult. Mert most meg csak az óriási zöld kazlat látta maga előtt, egyebet semmit.
- Remélem nem lesz semmi baja a csokornak - hallotta Csanád – egy vagyonba került.
Csanád megtorpant, épp az előbb akarta földhöz vágni a virághegyet, de eztán már nem merte. Mit tegyen? Ekkor cipőkopogást hallott a háta mögül. Ez valószínűleg Kunigunda - gondolta, - ő jár-kel úgy, mint az idegenlégió őrmestere. Hirtelen ötlettől vezérelve megfordult, csakhogy Kunigunda nővér nem ismerte fel, mert nem látta, hogy CsanádÁronIzidor van a csokor mögött. Szóval ez a lehetőség is ugrott, meg hogy nézett volna ki, ha továbbadja a csokrot, amit az imént kapott. Az Illető, nevezzük így a titokzatos idegent úgy tűnt, hogy mindent tudott Hősünkről, aki viszont teljesen tanácstalan volt, mondhatni sötétben tapogatózott az idegen kilétét illetően. Nemét, korát beazonosítani nem tudta, de azért bízott benne, hiszen nem tűnt rossz szándékúnak. Azzal kisétáltak az épületből...
Elgyalogoltak a taxiállomásig, de a nagy csokor miatt nem tudtak beszállni egyik járműbe se, így gyalog baktattak tovább. Végül Csanád letérdelt a Moszkva tér közepén, s a csokrot felfelé nyújtva könyörögni kezdett. (Mutatványa jelentős közönséget vonzott, mind az 59-es, mind a 61-es villamos utasai élvezettel nézték az előadást.)
- Kérlek, kérlek szépen, mondd meg, ki vagy? Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot.
- Nem ismersz meg?
- Már hogy a fenébe ismernélek meg, amikor csak egy bazi nagy kardvirágot látok himbálódzni a szemem előtt?
- Boldizsár vagyok a fiad, akiről azt álmodtad, hogy felakasztották a belére, de aztán mégse, majd szépen elfeledkeztél róla, az utóbbi legalább nyolc fejezetben.
- Fiam! - kiáltotta Csanád, eldobva a hatalmas csokrot - mi az a ruha? - kérdezte csodálkozva ugyanis Boldizsáron egy barna csuklyás földig érő ruha volt.
- Miután gyereket csináltál a feleségemnek, aki nem volt a feleségem, meghasonlottam önmagammal és kolostorba vonultam.
Csanád gyanakodva nézte. Az állítólagos Boldizsár arcából semmit se látott, még az orra hegyét se. Tényleg a fia lenne?
- Mutasd az arcod - kérlelte a szerzetest.
- Nem lehet, ez a fogadalmam, tudod, vannak, akik nem beszélnek, én nem mutathatom meg az arcomat. Ez van.
CsanádÁronIzidor nem lepődött meg, viszont kicsit furcsának találta a dolgot, aztán tovább meneteltek Főhősünk lakása felé, az utcán csodálkozó szempárok követték őket, de ez nem nagyon érdekelte őket, mindketten hallgattak megint, de közben nagyon is sokat kérdeztek volna egymástól, de hogy lehet beszélgetni egy arctalan emberrel, akinek nem lehet a szemébe nézni, gondolta Hősünk, s ugyanez járt kísérője fejében is, amikor hirtelen fékcsikorgatva megállt mellettük egy nagy fekete autó. Az autóból egy fekete hosszú hajú, gyönyörű fiatal lány szállt ki. Csanád szájtátva nézte. A lány remegő ajakkal közeledett kettejük felé, de kizárólag a szerzetest nézte. A szeméből lassan szivárogni kezdett a könny, kezeit maga elé nyújtotta és azt suttogta az állítólagos Boldizsár felé:
- Atyám, te vagy az?
- Sajnálom gyermekem, de nem – mondta a szerzetes.
- Akkor elnézést - mondta a lány, visszaugrott a kocsiba és elrobogott. Csanád nem kapott levegőt. Végül, hogy mondjon valamit, azt dadogta:
- Izé, milyen jó sarud van.
- Tudod, ez a hivatalos viseletünk, amúgy elég kényelmes, de csak tavasztól hordjuk így, mert télen kissé macerás lenne, és nem vagyunk olyan önsanyargató rend sem, szerencsére. Majd amikor a lépcsőházhoz értek, CsanádÁronIzidor erőt vett magán, és megkérdezte:
- Ki volt az a fekete hajú lány? Ismered, ugye, miért küldted el?
De a csuhás csak hümmögött, meg köhécselt zavartan, úgy tűnt, nem hajlandó megmondani az igazat. Főhősünk tudta, hogy csak valamiféle csellel bírhatja szóra. Betessékelte hát a lépcsőházba, majd felmentek a lakásba...
A lépcsőházban köszöntötték nemtudomhogyhívják nénit, (az Író elfelejtette Csanád szomszédjait és tulajdonképpen azt se tudja momentán, hogy ez Csanád melyik lakása) Csanád felső szomszédját, aki árgus szemekkel vizslatta őket.
- Kerülj beljebb és foglalj helyet - tessékelte be Csanád a csuhás Illetőt lakásába. - Nem bánod, ha kinyitom az ablakot? Olyan áporodott a levegő - mondta Csanád ravaszul, s arra gondolt a huzat csak leviszi a fejéről a csuklyát.
Nem vitte. Csanád azért tovább próbálkozott:
- Emlékszel fiam, hogy szerettél fejen állni? Néha órákig ácsorogtál a sarokban a fejeden, miközben dudorásztál magadban. Kíváncsi vagyok tudsz-e még fejen állni?
Az Illető egy mozdulattal bemutatott egy hibátlan fejenállást, de furcsa módon a csuklya meg se rezzent a fején.
Csanád feje remegni kezdett, tehát éppen itt volt az ideje, hogy bevegye a fejremegés elleni gyógyszerét. Vizet engedett a konyhában és bevette a pirulát. Aztán visszament vendégéhez, akinek még mindig nem látta az arcát, új cselhez folyamodott hát...
"Csodálkozol a kokainistán, elgondolkozhatnál okain is tán" - mormolgatta a százszor rágott mondatokat. - Ez például most egy ok, nem látom az arc fejét. - gombolított...
- Hogy mi vaaan? - tátotta el a száját a csuhás, és csodálkozásában megfeledkezett a rejtőzködésről. Csanád felhördült. Persze hogy nem Boldizsár, hogy is gondolhatta egy pillanatig is, hiszen az illető azt se tudta, hogy igenis a fiú nemrég maffiózóként felbukkant, és azt sem, hogy Boldizsár nem tud egyedül elegendő hangot kipréselni tüdejéből. Nem Boldizsár, hiszen neki nem lehet ekkora (pláne ilyen gyönyörű!) lánya, és nem, nem és nem Boldizsár, hiszen itt áll előtte életnagyságban, a vak is láthatja, hogy ő nem lehet más, mint a csokifagyis megbízó Olaszországból... vagy Sztanyiszlav, a ballonkabátos sellő és BKV-ellenőr? Esetleg az a jóképű doki a kórházból, aki esetleg mégsem doki, hanem... mondjuk szervkereskedő, ilyen ugyanis még nem szerepelt ebben a remekműben. Vagy... csak nem valamelyik rég meghalt szereplő jött el körülnézni a túlvilágról, és ijesztgetni Csanádot???? Vagy esetleg Danton, Robespierre, XVI. Lajos vagy... neeee, a fejnélküli lovag a Zöld lovag című remek kis műből túl durva lenne... Vagy az ukrán maffia hydrakeze ért el Csanád józsefvárosi lakába? AZ Író maga sem tudta a választ, de elhatározta, hogy utánajár az ukrán szálnak. Úgyhogy holnap irány Ukrajna, szombatig talán meg is járja, ha meg nem mérgezik közeli kollégái valami ottani divatos méreggel. De hát túl kicsi hal ez az Író (bár egy klasszikus szerint a nagy halak éppen a kis halakat eszik meg).
Szóval a vak is láthatja, hogy Ő nem lehet Boldizsár és az összes többi eddigi szereplő sem, mert ő bizony nem volt más, mint egy olyan Valaki, akit Főhősünk még soha életében nem látott. Meg is rémülhetett volna tőle, hiszen úgy tűnt, mindent tudott CsanádÁronIzidorról. De ő mégsem félt. 1. az Illető nem volt elég félelmetes a csuhában és sarujában, 2. Nem olyan fából fargták Hősünket, hogy csak úgy rémüldözzön ok nélkül. De akkor vajon honnan tudhat róla mindent, s ő (mármint CsanádÁronIzidor) miért nem tudja, ki lehet eme ismeretlen. El is határozta, hogy neki szegezi a kérdést, mert talán válaszol rá. De nem tette, aztán Hősünk egy meglepő váratlan fordulattal azt kérdezte tőle:
- Volt már rá példa, hogy meg akartak gyilkolni?
- Nem, ugyan ki merne ilyenre még csak gondolni is? Elég dőre ötlet lenne meggyilkolni a Halált...
Tehát végül kibújt a szög a zsákból. Csanád azonban megrémült, lehet, hogy érte jött? Meg is kérdezte, de a válasz egy nagy röhögés és nem volt, meg egy kis hátlapogatás, hogy ilyen jól csőbe húzta őt, mert a Halál értette a tréfát.
- Akkor miért kerestél meg? - kérdezte, s megint nem félt, hisz Ő nem fogja bántani. Szóval....?
A Halál, akit nevezzünk inkább Joe Blacknek, vagy bárminek, aminek a többi Író szeretné, mert ennek az Írónak a hátát is kirázza a hideg, ha olvassa, pláne nagy h-val, szóval Joe sóhajtva hátradőlt:
- Tudod az utóbbi 100 évben nagyon elfoglalt voltam, voltak olyan évek, hogy magamra egyáltalán nem is gondolhattam. Mindig csak a meló!
- Aha - mondta Csanád, vajon hova akar ez kilyukadni gondolta.
- Szóval kicsit magammal akarok foglalkozni. Az utóbbi időben sokat hallottam rólad, néhány esetben ki is szálltam hozzád terepszemlére, de valahogy mindig kisiklottál a kezemből. Ügyes gyerek vagy te Csanád! Éppen ezért úgy gondoltam, beköltözöm hozzád egy időre, te meg gondoskodni fogsz a szórakoztatásomról.
- De meddig akarsz maradni? - kérdezte Csanád rosszat sejtve.
- Majd meglátjuk. Néhány napig biztos. Most pedig menjünk el valami jópofa mulatóba.
Csanád végignézett Joe-n. Magas szikár figura, fekete csuhában és saruval, hát nem valami szórakoztató jelenség. Bár manapság annyi hülyeséget hordanak az emberek, lehet, hogy még divatos is lesz Joe ebben az öltözékben, mindenesetre egyedi azt meg kell hagyni. Csanádot azonban nem hagyta nyugodni egy gondolat. Jó, jó, hogy szórakozni akar Joe, legfeljebb majd elviszi a vidámparkba, de mit akarhat TŐLE ezen kívül?
Csanád bizalmatlan volt az emberekkel, ezért volt még mindig életben, no meg azért mert az Írók kedvelték, és kimentették minden zűrös helyzetből. Ránézett Joe-ra, mosolyt erőltetett a képére, és így szólt - hát, izé, szóval nem akarlak megsérteni, de azért valami új ruhát beszerezhetnél, mert ezzel a cuccal bár nagy sikered lenne, de azt hiszem, számodra biztonságosabb, ha nem ütsz el annyira a tömegtől. Tudod, milyenek az emberek, még képesek lennének meglincselni vagy hasonló, ha bajod esne... Én nem is tudom mi lenne, illetve hát tudom, túlnépesedne a Föld, s mindennek vége lenne egy idő után, várj keresek valami kevésbé feltűnő ruhát, azt hiszem egyezik a ruhaméretünk...
Azzal átment a ruhásszekrényhez, Joe pedig követte...
Szólj hozzá! · 1 trackback
Címkék: nagy könyv 18/b fejezet
2009.03.06. 20:00 adamekp
A Nagy Fórumregény - 58.
- Jó napot, dr. Draht vagyok. – mondta Béla, aki azért mutatkozott be ezen a néven, mert kirúgták az egyetemről, amiért a diákokat hagyta illegálisan boncolni, és pont akadt egy pszichológus páciense, aki eléggé hasonlított rá, így tovább praktizálhatott, igaz álnéven. – Mi a panasza? – kérdezte.
- Aaaaaa [erőteljes nyögés], úgy érzem, mintha égetne a bőröm. Nézze, tiszta piros vagyok! Nem kellett volna annyit napoznom a hajó fedélzetén… Jaj, de fáj!!!!
Béla, azaz dr. Draht Jákob persze alaposan szemügyre vette Csanád hófehér bőrét, melyen semmiféle naptól származó égési sérülést nem fedezett fel.
- Önt fel kell vennünk az osztályra. – mondta, mintha nem is ismerné a férfit, hiszen ő még kórboncnokként ismerkedett meg vele. - Bevállalja?! Igen vagy nem?! Válaszoljon! – ordította mint tévésztár kollegája.
- Hé, hagyjon engem békén! Haza akarok menni! – üvöltötte Csanád, majd felállt, tett egy lépést a kijárat irányába, s összecsuklott, végül a padlón fetrengve ezt kiáltotta:…
- Tizenkilenc küllő van a kerékbehehehe kerékbe! Nem, nem, nem, nincs semmi bajom, csak adjon valamit erre a fájdalomra, aztán megyek haza, már itt se vagyok, még sok dolgom van, mennem kell. Kell tinta meg a füzet, levél az Íróknak vagy telefon, esetleg fax vagy email...
Szóval sok dolgom lesz, nyomdát, kiadót is kell találnom...
Béla megrázta, s így szólt: - Csanád, nyugodj meg, gyere feküdj szépen a kanapéra és mondd el mi bánt, ugye szeretnél beszélni róla, hidd el nálam jobb hallgatóságot nem találhatsz magadnak. - Fogta a papírjait és igyekezett komoly képet vágni, már ahogy azt a Klinika, a Kórház a város szélén-ből látta meg a Vészhelyzetből, s hasonlókból, majd így folytatta...
- Sosem érezted úgy, hogy féltékeny vagy apádra? És szerelmes anyádba?
Csanád gondolkodott, gondolkodott, de hiába: a sok Író nem írt neki se gyerekkort, se apát, se anyát, Istent meg pláne nem.
Válaszolni viszont csak ennyit tudott:
- Én ültettem a cédrusfát, más köti hozzá a lovát...
Leveli Béla már látta, hogy nagy a baj, hiszen Csanád csak népdalokban tudta magát kifejezni, ez pedig nem jelent mást, mint azt, hogy CsanádÁronIzidor akut nótadalolitiszben szenvedett, amelyet egy erős shock válthatott ki. Béla úgy döntött, hogy a regresszió lesz az egyetlen megoldás, ezért szépen finoman hipnotizálta Főhősünket, aki közben már az ágyon feküdt. Könnyen megoldható volt a feladat, lévén hősünk nagyon hipnábilis személy, de csak most következett a neheze. Ekkor Béla így szólt a már csukott szemmel fekvő CsanádÁronIzidorhoz:
- Csanádkám, most kérdéseket fogok feltenni, s Te szépen válaszolsz rájuk... Hogy hívnak?
- Pintér Pista úgy levágta...
- Milyen nap van ma?
- Este, este, de szerelmes kedd este...
- Na ne bolondozz Csanád, mondd meg szépen, mi a baj?
-. ..akármerre tapogatok, csak falat találok.
Béla látta, hogy ez a módszer nem vezet eredményre, mert Csanád krónikus nótadalolitisze hipnózisban is fennáll. Úgy döntött, a szimbolikus és az empatikus pszichiátria eszközeit veti be, vagyis először megpróbálja elemezni, szimbolikusan értelmezni és lefordítani Csanád érthetetlennek tűnő szavait, aztán pedig maga is idomul a beteghez, illetve a szimbolikus pszchiátria módszerének segítségével kinyomozott agyműködéséhez. Aztán majd csak lesz valami.
Aztán úgy gondolta, hogy meg kellene vizsgálni CsanádÁronizidor agyát, persze működés közben, tehát levitte a radiológiára és CT-t, MRI-t és persze a PET -et is használta, nagyon érdekes eredményre jutott, amikor megvizsgálta a felvételeket, de mivel nem volt szakember, konzíliumot kért egy specialistától. CsanádÁronIzidor eközben már a Sej Nagyabony-nál járt....
Eközben a betegtársak már erősen fontolgatták hogy kitörnek az épületből, mert ez a nótázás már meghaladta tűrőképességüket. A személyzet szerencsére időben felfigyelt és szép sorban szedálták a társaságot, majd Csanádot sem kímélték. Ez a módszer egyébként nagyon kedvezett az ügyeletes orvos és az éjszakás nővér románcának is, így már máskor is alkalmazták. Másnap ugyanez az orvos nyilatkozott a TRL Bluk televízióban, miszerint az intézményben semmilyen visszaélés nem történik a pszichiátriai betegek kezelésénél.
Miután ilyen szép csend és nyugalom lett, Leveli Béla orvosi szobájában fogadta konzíliumra hívott kollégáját. A fiatal, jóképű, napbarnított sötét hajú férfi ránézett az eredményekre, felvételekre..... elsápadt és hebegni kezdett:
- Nem, ez lehetetlen.... ez nem fordulhat elő még egyszer......... óh Istenem!
- Mi.... micsoda? - hebegte Béla a botcsinálta pszichológus.
- Nagyon komoly dologról van szó. Tizenkét évvel ezelőtt Dél-Afrikából a Veszprémi Állatkertbe szállítottak egy uszályos pingvint, amely nagyon furcsán viselkedett. Jobbra-balra dülöngélt és motyogott maga elé, majd hirtelen bevadult és megharapta a gondozóját. 24 óra lappangási idő elteltével a gondozó (egy puffadt képű, enyhén alkoholista ötvenes fazon, akit az állatokon kívül csak a FORMA-1 érdekelt) Maruszjának egy fiatal orosz lánynak képzelte magát, akit elhagyott a kedvese, és egész nap bús szerelmes dalokat énekelt. Ezzel persze megvadította az összes állatkertben élő állatot is. Ráadásul a kór fertőző, de csak a lakosság 1%-ára veszélyes. Azt sajnos nem lehet megmondani, hogy kin mikor tör ki a baj - magyarázta a sötéthajú, jóképű orvos, aki bár botfülű volt, most mégis elkezdett egy nótát dúdolni.
- Ez már az?- kérdezte Béla hirtelen.
- Á, dehogy, csak reggel hallottam a rádióban, s úgy beette magát a fejembe, hogy kell egy fél nap, mire elfelejtem. Azt hiszem, a minimális lappangási idő 2hét, de én nem kerültem kontaktusba a betegünkkel. Azt hiszem a karantén a legjobb megoldás, esetleg még megelőzhetjük a nagyobb bajt - szólt, majd visszament a saját irodájába.
Béla meg ott maradt, s azon agyalt, hogy mit csinál abban a két hétben, amíg azt várhatja, hogy előjön-e a kór vagy sem. mindenesetre CSanádÁronIzidort gyorsan elzárta a külvilágtól, s persze önmagát is gondosan megfigyelte, szájmaszkot vett, biztos ami biztos, s folytatta a kezelést és további adatokat és specialistákat keresett a témában...
Csanádunk meg dalolt és dalolt.
Ha Béla nem is, de a morc és keserű arcú főnővér mintha elkapta volna a veszélyes betegséget, ugyanis egy nap egyedül keringőzött a kórház folyosóján, de végül kiderült, hogy Kunigunda nővér nem beteg, csak udvarlója, 30 év széptevés után végre megkérte a kezét. Kunigunda nővér egyszerűen csak boldog volt…
Béla pedig három nap keresés után talált rá Prof. Dr. Klasszis Elek egyetemi tanárra az Interneten. A professzor a katmandui orvosi egyetemen tanított, és a nótadalolitisz a szakterülete volt. Kiderítette, hogy a magas hegyek csak fokozzák a betegség súlyosságát, és például Mallory a legendás hegymászó is ebbe a betegségbe halt bele a Csomolungma megmászása közben.. Szóval Béla kapcsolatba lépett a világhírű professzorral és azt a tanácsot kapta, hogy kezelje betegét természetes gyógymódokkal, úgymint köpölyözés, piócázás, reiki és színterápia. Azt is javasolta többek között, hogy próbálják meg kiiktatni a beteg életéből az E származékokat és az emulgeálószereket és tartósítókat, továbbá mindenféle zene-, és dallamtól való teljes elzárást ajánlott. Ezt persze elég nehezen lehetett megvalósítani, de Béla azért csak próbálkozott. Piócákat a közeli kisállatkereskedésből tudott szerezni, viszont az E származékokkal és emulgeálókkal már bajban volt, lévén CsanádÁronIzidor különösen vonzódott a Na-benzonátos élelmiszerekhez meg a többi tiltott dologhoz.
Főhősünktől tehát szinte minden megszokott ételét, italát elvették, de szerencsére a tiltás nem vonatkozott a regényírásra, szóval füzetet és tintát kapott. Hja, az is valami, legalább a szellemi tápláléka megmaradt, ha már mást nagyon nem ehet...
Az Író azon darabkájának, amelyik cs--j-nek nevezi magát fogalma sincs arról, mi az a reiki és színterápia, ezért inkább mélyen hallgat erről a témáról. Szóval Csanád semmilyen ételt nem ehetett, amit kedvelt, viszont rengeteg vitamint és ásványi anyagot kellett fogyasztania, amitől rossz kedve volt, ezért füzete, amibe regényét akarta írni, hamarosan telis tele lett Csanád önsajnáló soraival.
„Hajaj miért is születtem, micsoda élet ez itt a karanténban, ahol üvegablakon keresztül bámul rám egy boncmesterbe oltott pszichológus. Egyetlen társam néhány pióca, de azokat meg csak a vérem érdekli. Mi lesz velem, mi lesz velem? Én szegény szerencsétlen ember”- kesergett Csanád a füzet lapjain vagy 450 soron keresztül, de aztán végül megemberelte magát és odakörmölte a papírra:
Szeretem magam és én vagyok a felelős! Szóval elismerte, hibáit és azt gondolta, hogy a pozitív gondolkodás kisegíti őt a bajból. Meg fogok gyógyulni, ismételgette magában, mert azt gondolta, ennyi elég lesz ahhoz, hogy újra egészséges legyen, s csodák-csodája így is lett. Már nem fertőzött ugyan, de azért még megfigyelés alatt maradt. Tehát elmondhatjuk, hogy egy világméretű járványtól ismét megmenekült a Föld, legalább addig, míg valamelyik Írónk nem kreál egy újabb katasztrófalehetőséget...
CsanádÁronIzidor jól volt, megszabadult a piócáktól, újra ehetett, amit akart még emulgeálószereket is, azokat különösen hiányolta. Béla szerint még 2 nap és haza is mehet, ha nincs jobb dolga.
Szólj hozzá!
Címkék: nagy könyv 18/b fejezet
2009.03.05. 22:00 adamekp
A Nagy Fórumregény - 57.
Döntésében szerepet játszott az is, hogy nem csak Adél hagyta magára gyermekeit, hanem bizony ő is. Sztanyi neveléséről gondoskodott egy darabig, és azóta is sokat töri a fejét a két ikertestvéren. De közben meg is ijedt, mert úgy érezte, alkalmatlan az apaságra. Három nagyobb fiából féltüdős maffiózó lett, Sztanyi elhunyt... talán jobb a kicsiknek ott, ahol vannak.
Szóval inkább nem kezdte boncolgatni a múltat, hanem megette a vacsorát. De a könyvutalványokat nem vette elő, megtartotta magának - Adél nem érdemli meg.
Vacsora után jóllakottan felállt az asztaltól, udvariasan elköszönt, és távozni készült.
Ebben a pillanatban azonban megdördült az ég. Kiment az áram, és a sötétben meteorzápor hullott a házra.
De egy kis meteoreső meg se kottyan a mi CsanádÁronIzidorunknak, úgyhogy el is indult haza, szépen komótosan, mit siessen, hiszen meteoresőt nem minden nap lehet látni. Fel is emelt egy ökölnyi követ, mely majdnem fejbe találta, hazavitte. A kő kicsit meleg volt, de érdekes textúrájú és tetszetős darab. Főhősünk szerette a köveket, ez is tetszett neki, de nem tudta, hogy amit elkövetett, az nem volt éppen szerencsés lépés. A kövön mikroszkopikus kis baktériumok voltak, ezek erősen hallucinogén hatást fejtettek ki arra, aki kapcsolatba került velük. Hősünk tehát annak rendje módja szerint elkezdett hallucinálni, mindenféle botorság járt a fejében, ő maga is furán viselkedett, végül valahogyan mégis hazaért, de otthon tovább folytatódtak a látomásai. Elővette tehát naplóját, s bejegyezte...
"Aljas csirke, jaj, jaj, hever romokban, kicsiny darabokban... üvegszem jön, rettenet, nyakára tapos kicsi balázsnak... kucorgok az ágon, kék vagyok és üres... nem is ember, nem is ember, jaj, szalamandra, lény, légy vagy mi az ördög. Ne! Ne! Csak a tartályt ne! És hagyj az írógéppel, ormótlan málna! Ki tudja ezt megítélni, ki lát a szememmel, világ?! Csak sorakoznak a fiak... vigyétek őket innen! Túlélem, ugye? Meggyógyulok, igaz? Sajnálom, annyira sajnálom... mondjátok meg neki, hogy nem lesz baj... or... junk... mind... set..."
Ekkor kiesett a kezéből a toll, és elájult.
Magához tért, fogalma sem volt semmiről, de mikor megnézte a naplót, látta, hogy majdnem teleírta az egész füzetet, közben a tinta is elfogyott. A keze tiszta maszat volt. Bement a fürdőbe, megmosta a kezét, s úgy gondolta, hogy jól esne egy zuhany, be is állt a fülkébe, csorgott rá a langyos víz, majd hirtelen egészen hideg lett, megengedte a melegvizes csapot, de csak nem lett melegebb, már szinte didergett. Egészen felébredt viszont, feje kitisztult, még jó kedve is lett, mert jön a hétvége. Megtörölközött, felöltözött szépen friss ruhába. Nagyon jól érezte magát, de mikor újra belelapozott a füzetébe szorongani kezdett. Furcsa érzés keltette hatalmába, majd pillantása a meteordarabra esett. Tudta, hogy valamiképp köze van a furcsaságokhoz, de még nem is sejtette micsoda lavinát indított el azzal, hogy hazahozta azt a követ. CsanádÁronIzidor kiment az utcára, mert úgy érezte friss levegőn jobban megy a gondolkodás, meg kell új füzet és tinta is...
Közben a ház lakóin furcsa hangulat lett úrrá. Hakapeszi bácsi a harmadikról horgászbotot fogott, és pecázni kezdett az ablakban. Csopaki néni a földszinten csapkodta a nagykaput. A másféléves kis Plumpika hangosan szavalta a szorzótáblát, és a nászútról hazatért Huy-Hayra házaspár ipari méretekben fogott neki a sapkakötésnek.
Csanád járta a pesti utcákat, és amerre elhaladt, furcsa dolgok történtek. A Blahán a forgalmat irányító rendőr kézenállt, és lábaival hadonászott. Csanád vett egy gíroszt az aluljáróban, mire a gíroszos azt mondta, hogy subbik-lubbik, és a meglepett Csanád kezébe nyomott egy fehér nyulat. A meteorozó pacifisták Busht éltették és kokakóla-mámorban úsztak, az afrikaiak elit kommandósnak öltözve riogatták a paprika- és tartóselem-árusokat, a tolldíszes dél-amerikai zenészek magyar nótákat játszottak, a hittérítők pedig, ó kimondani is szörnyűség, együtt buliztak a svábokkal, tótokkal, székelyekkel, oroszokkal, ukránokkal, egymás nyakába borultak a katolikusok, protestánsok és ateisták, és mindenki csak nevetett és olyan boldog volt, hogy ihajj-csuhajj. És akkor azt mondta mind: sose halunk meg, és ki ki ment a maga útján, mint általában. Az égben kismadarak szálltak, csicseregtek és jól rápottyantottak CSanádÁronIzidor fejére. Megtisztelt Főhősünk tudta, nagy szerencse éri, s mosolygott hozzá, mint a vadalma, a többiek meg röhögtek rajta, mert ki látott olyat, hogy valakit lepiszkítanak a madarak és még örül is neki az illető...
Aztán bement a papírboltba, vett még két füzetet, s arra gondolt, ha ennyi ötlete lesz, s ilyen ütemben halad az írással, hamarosan létrejön egy új "háború és béke". Nagyon örvendezett, túlvilági jókedve azonban hamarosan megváltozhat, hiszen mint tudjuk, derűre ború. Jött is egy setét felhő CsanádÁronIzidor boldog, békés életének egére. Az utcán belekötött egy suhanc, madárürülékes balfácánnak titulálta, aztán fellökte, a papírírószerben vett tinta pedig összetörött. Hősünk ott gunnyasztott a lilás-kékes paca mellett, mely lassan- lassan beszivárgott a csatornába. Csak gubbasztott ott, mint egy vén marabu, úgy elmerült a gondolataiban, észre se vette, hogy a tisztítókocsit, amelyik befordult a sarkon...
A locsolókocsi természetesen jól lelocsolta, de ez sem segített Csanád tintafoltos kabátján. Csanád elbúsul - kedvét szegi Neki A folt, Mivel csak egy kabátja volt, Mi több: kabátja éppen sárga volt, És így annál jobban látszott a folt.
A séta során tehát nem sokra jutott, látta, hogy a feje tetejére állt a világ, de ezt valahol mélyen már eddig is sejtette, és még az írást sem tudta folytatni, mert összetört a tintásüvege, pedig rövid idő alatt olyan sok élmény érte, ami kikívánkozott volna belőle. Eszébe jutott, hogy bekopogtat a szomszédba, na nem Mari nénihez, hanem a másikhoz, akivel még sohasem találkozott, és kér tőle kölcsön egy tollat.
De a szomszéd nem volt sehol, mást meg nem akart zavarni, ezzel a toll üggyel, tehát fejben készített feljegyzéseket, úgyis nagyon jó memóriával áldotta meg a sors, meg edzett is rá eleget, úgyhogy egy kisebb regény sem okozott neki problémát (megjegyzés szintjén). Megint elindult hát otthonról, hiszen nem karosszék-író Ő, hanem nagyon is éli mindennapjait, kalandozik erre, arra, fel, le, jobbra, balra, egyenesen és görbén természetesen. De az élete már csak ilyen. Jobb szereti maga átélni a dolgokat, mint csak fantáziájában megélni, végigjárni az utakat (nem úgy,mint az Írók többsége, ugye-ugye?!). Tehát CSanádÁronIzidor újra belevetette magát a valódi életbe, hogy még frissebb, még izgalmasabb dolgokat élhessen át, s azt megírva túlszárnyalja összes Íróját, akik az ő életútját egyengetik vagy görbítgetik, kinek mi tetszik...
Csanád egy kicsit elgondolkodott azon, hogy melyik lehet az a hely a városban, ahol a legtöbb élményt gyűjtheti össze születendő regényéhez, hol összpontosulnak az élet megörökítésre méltó mozzanatai. Nem is kellett sokáig gondolkodnia, eszébe jutott volt szállásadója, Leveli Béla, és bement hozzá a kórházba. Szerencséje volt (mint tudjuk, Csanád a szerencse fia, már csak azért is, mert egy Nobel-díj várományos műalkotás főszereplője lehet), Béla éppen ügyeletes volt a patológián, így Csanád ebben a korai órában (4 óra 57 táján ért oda) is bent találta.
- Ha már ilyen jól összejöttünk, mit szólnál egy reggelihez? - kérdezte Béla. De CSanádÁronIzidornak valahogy teljesen elment az étvágya, ki tudja mitől?
Ellenben Béla olyan jó étvággyal falatozott egy főhősünk által ismeretlen ételből, hogy lassan-lassan megkordult a gyomra, hiszen egy-két semmiségen kívül (ha ugyan volt ilyen, bár nem emlékszem CAVINTONT ide) az Írók kihagyták életéből a kulináris élvezeteket. Szóval A gyomra olyan panaszos korgásba, morgásba kezdett, hogy még egy nagyothalló is meghallotta volna. Béla tehát újra feltette a kérdést, s a tálat és kanalát főhősünk orra alá nyomta az ismeretlen étellel...
Az ismeretlen ételről Csanádnak végre eszébe jutott, mikor evett utoljára: Adélnál evett valami érdekes csirkeételt, ami aztán jól meg is feküdte a gyomrát - a meteor baktériumflórájával kombinált hatását lásd három pacafoltos füzettel ezelőtt, Csanád munkásságában. Hirtelen nem is volt biztos benne, hogy éhes, a tányérban úszkáló rózsaszín és ibolyalila izék mintha még éltek volna...
Pillanatnyi habozása hasznos volt, mert Leveli Bélának volt ideje elkapni előle a tányért, amibe szórakozottságában valami egészen más kotyvalékot tett. Helyette pirítóst és konzerv borsót tett vendége elé, aki megkönnyebbülten fogyasztotta a sokkal bizalomgerjesztőbb eledelt.
Pedig ha Csazidon annyira élményt akart gyűjteni és 911 hozzászólás alatt alig evett, akkor igenis meg kellett volna ennie a rózsaszín és lila micsodákat. Hiszen Molnár Gábor is - aki szintén jó könyveket írt - evett Dél-Amerikában kígyót, kajmánt, majmot, tapírt, aranynyulat is. Hát mi a bánatra válogat Csazidon?
Mikor Leveli Béla ezt a borsót kifejezetten a hétvégi rizi-bizihez ette félre..... a pirítós meg nem is az övé, hanem egyik kollégájáé volt, csak itt maradt.
Igaz, legfeljebb Béla currys rizst eszik, de azért titokban megorrolt kicsit Csazira, valahogy úgy tűnt mintha mostanában kicsit sokat affektálna. Hát persze, a múltkor sem véletlenül váltak el útjaik....
Na jó, a két cimbora valahogy túljutott az evésen. Nem olyan nagy gond barátok között, a fő, hogy sörözni, ultizni, csajozni jól lehessen a másikkal. Az evés mellékes, és az se közömbös szempont, hogy legalább Csazidon nem enné meg feltétlenül a barátját, ha ketten együtt hajótörést szenvednének, és egy mentőcsónakban hányódnának a tengeren.
Leveli Bélának nem kellett volna ilyeneket gondolnia. Ő ugyanis nem szokott még hozzá, hogy nem szabad (ismétlem: nem szabad!!!) az íróknak ötleteket adni. Az egyik tréfás kedvű író ugyanis, ahogy ezt olvasta, hangosan felnevetett... és a két barát, hipp-hopp, máris a tengeren találta magát!
A Felix Dzserzsinszkijről elnevezett luxus óceánjáró éttermében vodkázgattak Navodka és Oszaka között, és elfeldkezve a régi sérelmekről (úgymond lenyelve a békát) a nőkről beszélgettek. Leveli Béla az anatómiai, Áron pedig a lelki szempontokat részesítette előnyben.
CsanádÁron tehát lelkizett egy sort a nőkről, aztán Bélához fordult.
- Mi a titkod? - kérdezte suttogva, hátha az írók nem hallják (haha! mily szánalmas próbálkozás). - Ha én gondolok a tengerre, biztos, hogy egy fél bőröndbe kapaszkodva találom magam az óceán közepén, tűz a nap, és cápák köröznek körülöttem. De ha te gondolsz ilyeneket, ezt kapod. Kérlek, avass be, vagy ha nem, legalább maradj mindig szorosan mellettem...
- A pozitív gondolkodás a titkom, mi más lehetne - mondta Béla, rágyújtott egy szivarra, s figyelte miként olvad a jég poharában, s keveredik az égetett szesszel. A pozitív gondolkodás nálam bevált, folytatta, amúgy a munkám során nem érnek meglepetések. Jól tennéd CSanádkám, ha nem aggódnál folyton azon, hogy mi történhet még veled. Nézd a dolgok jó oldalát, én eljátszom itt az élet császárát, te meg itt görcsölsz... ugyan minek, ha nem félve néznél a továbbiak elébe, az Írók sem tekintenének rád akarat nélküli rongybaba gyanánt. Szerintem írd meg Nekik mit szeretnél, mit gondolsz, esetleg kérdezz rá, ők mit gondolnak ezekről a dolgokról, s akarnak-e beszélni róla....
Nálam bevált, az egyik Íróval különösen egy hullámhosszon vagyok, tudom, ő csak jót fog írni rólam, de legalábbis megment a többiektől.
- Szóval, akkor megpróbálod ezt a módszert? - kérdezte CsanádÁronIzidortól.
De mielőtt Csanád válaszolhatott volna, a luxushajó báltermének lépcsőjén egy hölgy jelent meg. Dús idomai ellenére meglepő fürgeséggel szteppelni kezdett, és a zenekarvezetővel karöltve a "Hello, Dolly" előadásába fogtak.
Csanád ehelyett azt gondolta, hogy Leveli Béla pozitív gondolatai lassan az agyára mehetnek, és inkább sétálni ment a fedélzetre, amely kihalt volt, de legalább csendes. A sötétben azonban hirtelen titokzatos hang szólalt meg, amelynek forrását hiába kereste.
- Ébresztő!!! Te gusztustalan állat!!! - kiabált Adél a kókadt Csanádhoz, aki félholtan jobban mondva egzaltált állapotban... na jó ne szépítsük (gondolta az író)... tehát "seggrészegen" feküdt a köpcös férj legújabb "selyembársony" Mode(L) di Italia 13ezer Eurós díványán (a Bagosszy Ingatlan Kft. forgalmazza), amit az előbb "pecsételt meg" az ínyenc vacsora maradványaival... (tehát a rókázást nem csak álmodta).
Tudnunk kell Csanádról, hogy imád enni/falni/hamikálni/zabálni/falatozni, de nem bírja a francia konyha "méretes" (azaz 3 jó esetben 4 falatnyi) látvány izébizéit... és az erős francia zamatos borok is betettek neki.
A főhősünk, akit ha Aladárnak hívnánk azt se tűrné/viselné el jobban, nem bírja a fűszeres ételeket, mint például az olyan grill csirkét, ami tulajdonképpen nem csirke, hanem vegeta plusz extra adag só...
Lényeg, ami lényeg elcsapta a hasát és be is rúgott, rendesen... és miután álmából felvert Csanádunkat kidobták és ráeresztették Adél kedvenckéit, jelen esetben a három darab, mázsás Rotweilert... mondhatni nem volt esélye.
Így Csanádunkat a János kórházi traumatológiáról a szomszédos Kútvölgyi kórház legfelső emeletén lévő pszichiátriára szállították sokkos álmai ill. kirívó viselkedése miatt, ahol Leveli Béla, volt kórboncnok [és frissen vizsgázott, jobban mondva GY.T.T.-t (Gyorstalpaló Tanfolyam)-ot végzett pszichológus] vette kezelésbe, ami szó szerint álmodozó és irkafirkáló Csanádunkat, aki még mindig be volt pólyázva, hisz csoda, hogy az ölebek nem marcangolták szét teljesen...
Szólj hozzá!
Címkék: nagy könyv 18/b fejezet
2009.02.20. 21:10 adamekp
A Nagy Fórumregény - szereplők listája
ÍRÓ
alias Agyament Író
VADKA CSANÁD IZIDOR ÁRON
alias Főhős, Kárpáthy Zoltán, Mester, Jóáron, Csazidon, Don Csazi, Csodás Zidane,
Boldizsár, Soknevű Menyét, Cseng Fúj Sricumó Okahókamóka Piú, Izidor Aronovics
Horoso, Flammel
KOVÁTS ADÉL
alias Margaríta, Léda, Kata, Klári hasonmás, Eulália
BOLDIZSÁR, Csanád és Klári fia, Adél férje
alias Tompika, Tömpike
GÁSPÁR, Csanád és Klári fia
MENYHÉRT, Csanád és Klári fia
KLÁRI, Csanád felesége
ÁDI, Csanád légióstársa
CSAJÁGRÖCSÖGEY APOLKA, Ádi nagy-nagynénje
SAROLTAY CICI
BJÖRN, kiugrott STASI ügynök, Adél első férje, Apolka fia
alias Dirk
SZTANYISZLAV SZERGEJEVICS, ballonkabátos ügynök és jegyellenőr
alias Sztanyi, Sellő
MATISZ NAGYPAPA
FEHÉR RAGYOGÓ ALAK
GONOSZ ZÖLD VARANGYOS MARSLAKÓK ÉS PATKÁNYOK
OLGA, sajtfejű holland
ILIKE FŐNŐVÉR, az Író elmeosztályi ápolója
ÖRDÖG
HILDEGARD, hetven éves ápolónő
PÁPASZEMES PSZICHIÁTER
BÖRTÖNŐR
RABB ŐRNAGY
KILENCVEN ÉVES, BAJSZOS NÉNI, banki ügyfél
APOLKA II., Csanád nővére
alias Leocadia
FÉRJ, Apolka II. által meggyilkolva
APA, Csanád apja, Apolka II. által meggyilkolva
OLAF, Csanád régi barátja vagy apja (utóbbi mégse), Incsu Csunna és Nso Csi gyilkosa
alias nem-Woland, Santer
LEVELI BÉLA, kórboncnok
alias dr. Draht Jákob
MANCI, LAJOS BÁCSI, RAFAEL, REGINA NÉNI, Leveli Béla szomszédjai
WOLAND, kopasz krisnás
ADÓELLENŐRÖK
CSANÁD, IZIDOR, mucsajröcsögi névadó verekedők
DZSINN
WINNETOU, indiánregények hőse
alias Pistike
OLD SHATTERHAND, indiánregények hőse
alias Old Scheiterhand, Hosszúpuska
NAGY Ő SÁNDOR
A MIKSZÁTH TÉR FELETT LEBEGŐ PIARISTA DIÁKOK
NAGY GORILLA, ÁLLATKERTI MAJOM
ANTONIO DE OLIVIERA FILHO CARECA, Adél unokabátyja
TERTULIANO MASSIMO, Csanád hasonmása, történelemtanár, buszsofőr
BJÖRN II., OLAF II., SZTANYISZLAV II., Csanád fiai
NÁCI BÁCSI, Csanád nagybátyja
alias Ignác bácsi
ORVOSOK, NŐVÉREK
MARI NÉNI, Csanád naftalin- és babakrémszagú 80 éves szomszédja
alias Marcsi
KANDISZ NÓRA, Csanád másik szomszédja
POP SIMON, Nórika szembeszomszédja
REFORMÁTUS LELKÉSZNŐ
VANDA, Csanád iskolatársa, bolti eladó
BO, Vanda pszichiátere és személyi edzője
VÉN, SZAKÁLLAS TÖRPE, a Mesecsavarók Büntetésének Végrehajtója
NÖVÉNY-SZÖRNY, bíró
DORKA, árufeltöltő
MÁJUSI ELEMÉR, Ostormonostor népiségtörténésze, néprajzosa, szociográfusa és nyelvjárásgyűjtője
LAJTOS DÁVID, Csanád régi osztálytársa
alias Fosos
CSAPOS
SÁGHY PETI BÁ', ostormonostori speciális mentő
SOBRI SÁNDOR, műsorvezető
alias Fábry, Szulák néni, Sómen Sanyi
BUBU, Sobri kutyája
alias Zoli
VÍZHELY BÜNDE, falinaptár-árus
CSOMA RAFI, Náci bácsi srégszomszédja
VÖRÖSES IBOLYKA, Náci bácsi új srégszomszédja, cirkuszi késdobáló-asszisztens
HÉJJA JULIANNA, Klári anyja
DONADONI, maffiafőnök
alias Don Capriccio, Gedeon bácsi
DORKA II., óvó néni (sic!)
NEMFÁ ZOLTÁN, színházigazgató
VÁMOS ÖLTÖNYÖSÖK
MARHA GONOSZ POFA, kritikus
AJOR BIMRE, ONKA CSANDI, STÁBTAGOK
FAGYLALTOS, ÍRÓDIUMOS HANG
BENCE MÁTÉ, a taszári bázis őrmestere, biokémikus
alias Don Juan
TELEFONOS MESTERLÖVÉSZ
DON CON BRIÓS, maffiavezér
IRODALMI RENDŐRSÉGI TISZT
JAMES BOND, WC00 JOHNNY 'DELHUSA' ENGLISH, titkosügynökök
JOLÁN NÉNI, palermói szomszéd
ALFRÉD, Egbert fia
EGBERT, könyvelő, Adél férje/élettársa
és még sokan mások, akiket szintén beírok majd ide...
Szólj hozzá!
Címkék: nagy könyv
2009.02.20. 21:05 adamekp
A Nagy Fórumregény - 56.
XVIII. fejezet: Csanád regénye
A kukoricához elfogyasztott 3 liter kóla viszont éreztetni kezdte hatását, így Csanád (aki komolyan megfontolta, hogy Aladárra változtassa nevét, bár azt is utálta), kitámolygott az illemhelyre. Szégyellte magát, hogy ez egy regény kellős közepén esik meg vele, és elgondolkozott rajta: minek ez a felhajtás? Minden hétköznapi emberrel megesik ez, egy regényhős miért lenne kivétel ez alól? Az ég szerelmére, miért van az, hogy rajta kívül szinte egyes egyedül Nöstlinger Grétije tette ezt meg, és még ő is csak kétszer, három év alatt?
Magában átkozta a társadalmat, amelyben élt, ami még magát Harry Pottert is ilyen jellegű szenvedésre kényszeríti, annak ellenére, hogy az iskolában igenis található fiúvécé is, nem csak lány! És miben különb Dumbledore, hogy az éjszaka közepén, amikor a diákok meg se moccanhatnak, illemhely után kutat? Neki ezt miért engedi meg a drága Rowling írónő?
Miközben ezen gondolkozott, elvégezte dolgát, majd sietve visszaült regényéhez. (Azért mutassunk példát: kezet is mosott.)
Szeretett írni a töltőtollal, de itt-ott belepacázott a füzetébe, s elmaszatolta a lilás kékes színű tintát, amitől egy kicsit pszichologikus lett a mű. De sebaj, a gondolatokat mindenki el tudta olvasni, mert az agy úgy működik, hogy kiegészíti a hiányos információkat. Szóval a pacás füzetkét teleírta, s meglátogatta az Írókat, s megkérdezte tőlük, mi a véleményük, az Írók persze kikérték maguknak, és azt mondták neki, hogy térjen inkább vissza a regényhős szerepéhez, az való neki. CsanádÁronIzidor persze tudta, hogy alkotás világrengető szenzáció lenne, s az Írók csak féltékenyek rá, fel is merült benne, esetleg plágium lesz a dologból, ezért hát gondosan figyelte az Írókat, mit vetnek papírra, illetve monitorra, hogy időben közbeléphessen...
De Micone, aki nem találkozott a regényhőssel pacásfüzet-ügyben, és egyáltalán, kimaradt az egész esti banzájból, hálás volt Csanádnak. Ő aztán nem tudta, mi lesz ebből, mekkora vihart kavar, de csöndben odasúgta Csanádnak:
- Ha nem teszel keresztbe nekünk, csak nyugodtan... tudod, mit írj? Naplót! Azzal nem ártasz senkinek. Csak tartsd tiszteletben "az írók agyszüleményeit"!
Többet aztán nem is mondott, mert sürgős romantikázhatnékja volt a férjével, Zolival az Adrián...
Függetlenül attól, hogy egyes írótársak kivel mit és hol akarnak csinálni (a legfőbb kérdés mégis: hogyan?), Csanádunk leírta első mondatait: "A Főhős, akiről a második főhős, az Író még nem döntötte el, hogy nő legyen-e avagy férfi, éppen most áll be a sorba, hogy jegyet váltson a hullámvasútra. Kalapot visel, erről lehet megismerni."
Plágium, de hát naplót kell írnom, így idézhetek az életemből... - gondolta Csanád, majd tovább folytatta regényét.
De folytatta az egyik Író is, meg a másik is, nem hagyták nyugton CsanádÁronIzidort, mindig csináltattak vele valamit, hogy ne legyen ideje a naplójába firkálgatni, meg pacázni a tintával. Elsőször is kipenderítette otthonából, hogy menjen el sétálni, persze séta közben nem írhat naplót, azt meg különben is otthon hagyatta vele, séta közben találkoztatta egy régi kedves ismerősével, aki estére meghívta vendégségbe, tehát megint nem lesz ideje írni. Elvégre ő a szereplő, neki a játék az elsődleges feladata, nem a cselekmények megírása, de hát ki érti mi vezérel egy könyvszereplőt, aki csak úgy szimplán fellázad Írói ellen, ahelyett, hogy hálás lenne nekik...
A kérdés csak az volt - jaj, de izgalmas, vagy borzalmas, Csanád lerágta a körmét -, hogy ki is volt a régi ismerős? Mit játszik az Író szegény főhős idegeivel? Csanád fejben tett egy gyors naplóbejegyzést erről, el ne felejtse később az adminisztrációt...
Nem könnyű így ez a dolog, hiszen a vacsorára illik vinni valamit. Egy üveg bort, egy csokor virágot, fehér egeret? Mégiscsak jó lenne, ha kiderülne. Csanád azt se tudta, hova legyen (melyik boltba menjen be)...
Így hát miután eldöntötte, hogy a könyvutalvány a legkommerszebb és legszemélytelenebb ajándék, bement egy lakáshitelboltba, nevezetesen a Google Bank és Biztosítóba. Az ügyintéző kedves volt hozzá, segített kiválasztani a megfelelő hitelt, hogy túl szerény se legyen, de azért ne kelljen hozzá fuvarozási vállalatot hívni. Szóval Csanádunk boldogan jött ki a pénzintézetből, kezében a hatalmas hitellel, amikor óriási szélvihar kerekedett, amely kifújta Csanád kezéből a hitellevelet, ami csak szállt-szállt felfelé és elfelé. Csanád futva indult a hitel után.
Csanád ekkor merészet gondolt. Elege van már neki abból, hogy mindenféle lököttek, akiknek gőzük sincs a regényírásról, ide-oda rángassák őt, mint valami rongybábut. Ezért úgy határozott, hogy végez magával. De hogyan tudná kinyírni magát egy regényhős.
Csanádnak zseniális ötlete támadt. Észrevétlenül odasettenkedett a lap szélére, s amikor az éppen soros író továbblapozott, a hirtelen támadt szellőt segítségül híva, hirtelen lelibben a könyv oldaláról és mindörökre eltűnt a légben. Így hát a botcsinálta regényírók abba kellet hagyják fércművük firkálgatását.
A regényírók nem jöttek zavarba, örültek a kis pihenőnek. Mivel ismerték Ákombákom történetét, tudták, hogy csak ki kell menniük a parkba, és fülön kell csípniük Csanádot egy ágon. Csanád nem is bánta, mert - ellentétben Ákombákommal - a nagykabátot elfelejtette magával vinni. Eső esett, mindig ázott, hideg szél fújt, mindig fázott... ennél még a regényben is jobb. Most jött csak rá, hogy a való életben van időjárás, elemek, ha megüti magát - ami a lap széléről való leugráskor meg is történt -, akkor az fáj. Most ébredt csak rá, mekkora védelmet kap ő az Íróktól.
Tehát miután fülön csípték őt az ágon, és hogy megvigasztalódjon, még a hitelleveleit is visszaadták, boldogan indult vacsorázni - igaz, ami igaz, éhes is volt már, és egy kitalált figurának a való életben senki nem adott enni.
A vacsoravendég, főhősünk eme sikertelen szabadulási kísérlet után megnyugodva nyomta meg a csengőt a kertvárosi épület ajtajában, s arra várt, hogy kinyissák neki. Várt és várt, nagy sokára motozást hallott az ajtó mögött, a kulcs fordult, az ajtó nyikorogva kinyílt.
- Csókolom, kit tetszik keresni? - kérdezte a négy-ötéves forma fiúcska.
CsanádÁronIzidor nagyon elcsodálkozott, ki lehet ez a prüntyőke, a meglepetés nagy volt, annyit mondott csak neki: - fiacskám, édesanyád vagy az apád itthon van-e?
Meg sem várva a választ befurakodott az ajtón, a gyerek meg bevágta.
- Anyu, Apu! - kiáltotta a kölyök. Itt egy bácsi, benneteket keres...
Az emeletről némi fojtott szóváltás, pusmogás volt hallható, majd a lépcsőn lefelé indult a két felnőtt...
A lépcső tetején királynői tartással Adél jelent meg. Nyomában egy kicsi, bajuszos, könyvelőforma alak settenkedett.
- Adél?! De hiszen ez lehetetlen! - hüledezett hősünk.
Adél Csanád hitetlenkedésével mit sem törődve, méltóságteljes léptekkel ereszkedett alá a lépcsőn, és csókra nyújtotta valószínűtlenül vékony, fehér kacsóját. Csanád automatikusan eleget tett az udvariasságnak, de még mindig nem tudott napirendre térni a történtek felett. Tanácstalanul hebegte:
- Adél, hiszen neked nem lehet ekkora gyereked... mástól!
- A kis Alfréd nem az én fiam, hanem Egberté, természetesen. De annyira megszeretett, hogy anyjának tekint. Az igazi anyja a szülés után megszökött a kórházból, ott hagyta szegény kis jószágot..... Hogy micsoda nők vannak?!
Csazidonnak ekkor elvörösödött a feje, szíve hevesen kalapált és kiabálni szertett volna. Ez a némber, ez mer másokra rosszat mondani ? Neveli a más gyerekét, mikor a sajátjait meg........
Dilemmába került. Vagy elsiklik az eset felett és egy jót vacsorázik Adél és a májbajos könyvelő társaságában, vagy pedig kipakol, és akkor eheti otthon a háromhetes lasagnét.....
Rövid töprengés után döntött...
Szólj hozzá!
Címkék: nagy könyv 18/b fejezet
2009.02.20. 21:00 adamekp
A Nagy Fórumregény - 55.
"Komor fajunk kimindenkivel settenkedik" - tehát tisztán látszott hogy a legújabb Star Wars részekre készült! Hol van már a Horgoljunk mindennap egy keveset álláspont?
"Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban?" Hát bizony!
Viszont Csazidon jelbeszéddel elmutogatta az embernek hogy: köszönöm szépen, majd hagyta hogy felszálljon a 21-es buszra, ahol ma éppen nem szúrtak le senkit....
Most, hogy Csazidon megértette az üzenetet, felállt a padról. Tudta már, hova kell mennie: mielőtt vonatra szállna, a választ a moziban találja. Vonatpénzét mozijegyre költötte, és most már a Star Wars 3-tól várta a sugallatot.
De Csanádot egyáltalán nem dobta fel a StarWars 3, sem a hozzá elfogyasztott 3 liter pattogatott kukorica. Kilépett a moziból, és elindult hazafelé az esti Körúton. Üresnek érezte magát és céltalannak. Se nő, se család, se munka, se barát – dudorászta halkan. Pontosan tudta, hogy ő csak egy regényhős, aki teljesen ki van szolgáltatva az Író(k) napirendjének, szeszélyének, kényének-kedvének. Hirtelen elhatározásból bement egy éjjel-nappali Ápiszba, vett egy micimackós spirálfüzetet meg egy mikiegeres töltőtollat, és hazasietett. Igen, Csanádunk elhatározta, hogy regényírásba kezd: olyan regényt akart írni, amelyben a hős elindul valahonnan és megérkezik valahová (fejlődésregény), közben egy csomó jó kis kaland történik vele (pikareszk regény), persze akad nő is, amennyi kell (romantikus történet), és van veleje is az egésznek (csipetnyi filozófia), és még azt is eltökélte, hogy Miconét jelenlegi lakóhelyéről átírja az Adria partjára. Fel is írta a nevét (mármint hogy Csanád) a füzet tetejére, aztán kinyitotta az első oldalnál.
Szólj hozzá!
Címkék: nagy könyv 18/a fejezet
2009.02.19. 21:00 adamekp
A Nagy Fórumregény - 54.
Mari néni kinézett az ablakon. És mit látott! Csanád Jolán néninek segített szőnyeget porolni?! Ó, szörnyűség. Ó, borzalom! Hogy ezt kellett megérnie!
Csanád nem tudhatta, hogy Mari néni beteges féltékenységben szenved. Bár nem kötötték őket össze rokoni szálak, nem dúlt köztük a szerelem, Mari néni érzelmileg elkötelezte magát. Csanádot fiává szerette volna fogadni, rá akarta hagyni mindenét... de most megrendült hitében. Hogyan is bízhatna ebben a fiúban, aki, lám, kétfelé kacsintgat?! És egyáltalán: mikor porolt neki Csanád valaha is szőnyeget?
Mari néni Csanáddal együtt költözött el a Józsefvárosból, de most úgy döntött: visszaköltözik. Sértődötten szipogva csomagolni kezdett.
Míg Marcsinéni csomagolt, Jolán néni várta a szőnyeget, felrémlettek emlékei, ettől kicsit elpityeredett, elérzékenyült, de közben már előkészítette Főhősünk kedvenc süteményét és teáját, gondolta, megvendégeli, mert segített neki a szőnyeg ügyben. Csanád bandukolt felfelé a hatodikra, a lift persze rossz volt, s mit sem sejtett Mari néni terveiről, aki közben már felhívta a TEFU vállalatot is, hogy küldjenek egy ponyvás kisteherautót rögvest, mert ő költözni akar...
A TEFU egy kicsit lassan ért Budapestről Palermóba, de Mari néni kitartóan várta. Anno 1956-ban csak egy kis batyuba kötött fehérneművel meg a nagymamája recepteskönyvével indult neki a világnak, most meg egy egész ZIL kellett a hazatelepüléshez. Közben Joli néni is megbékélt, és a két idős dáma együtt települt haza a Józsefvárosba. Csanád integetett nekik a fehér zsebkendőjével, aztán újabb kalandok keresésére indult, mivel az Író mostanában túlságosan elhanyagolta. Fel is merült Csanádban, hogy az Író talán máshol, egy másik fórumon, egy másik dimenzióban egy másik hős útjának egyengetésére pazarolja tehetségét? Vagy könyveibe temetkezve vizsgára/témazáróra készül? Vagy neki is tilos az Internet a munkahelyen, mint a ...-ban?
Kicsit mindegyik igaz lehet, de ne foglalkozzunk az Író keserveivel, van neki elég, inkább lássuk mi lesz Csanáddal a messzi távolban, Palermóban.
Csanád tulajdonképpen nagyon boldog volt, hogy Szicíliában lehet, mindig is kedvelte az olasz életmódot, úgyhogy azt gondolta végiglátogatja ezt a kedves békés kis szigetet, ahol a fülledt, meleg csendet csak néha szakítják félbe rövid géppisztolysorozatok.
Taorminát vagy Corleonét nézzem meg először? - tűnődött Csanád. Majd észbe kapott, hiszen üldözi a maffia, talán mégis jobb lenne ha kereket oldana, ezért haladéktalanul szerzett egy motorbiciklit és leszerelte a kerekét, majd honvágytól kínozva teherhajóra szállt és Fiume (izé Rijeka) felé indult, hogy kis kerülővel ismét magyar földre érjen.
Eközben Mari néni elővette a költöztető teherautóban tékom telefonkönyvét is, mert a költözéshez nem csupán a hórukkosemberek és a szándék szükséges, hanem még az anyagiak is. Tehát Mari néni felhívta az LHB Lakáshitelbankot, ahol készségesen közölték vele, hogy éppen elfogyott a lakáshitel-készletük, pont kifosztották a raktárat is, de harmadnapra újabb hitelszállítmány érkezik. Így szegény nem tudta, hogy hova fog menni, mert a palermói kiruccanás miatt eladta lakását, a pénzt pedig biztos helyre tette, a… „Hova is? A konyhaszekrénybe… Hogy tudtam volna máshogy kitalálni?!… Nem… Én ezt most nem értem… Ne már!... Én ezt most nem tudom…” Szóval elfelejtette Mari néni, hová is tette a lakás eladásából származó pénzösszeget. Ez bizony baljós árnyat vetett a történet tragikus végére [ami csak jó sokára fog bekövetkezni]…
Csanádra visszatérve…
Tehát mostmár egészen nyugodtan mehetett Csazidon vonattal, habár lehet hogy többször át kell majd szállnia, és az s lehet hogy menetközben egy internet-caféban felcsatlakozik a netre, és kihasználja a 3.800,- Ft/fő / éjszaka szálláslehetőséget az Adrián. Az író szerint ez teljesen jó lenne, mert 1. Itthon mindenféle idősebb és fiatalabb nők, valamint minden rendű és rangú gyerekek várják; 2. Ez még az előszezon, átlényegült nyugdíjas kelet-nyugat német turisták csak elvétve vannak; 3. Meg egyébként is, már annyi kaland és baj érte, hogy igazán pihizhetne egy kicsit, tengeri herkentyűk, fagylaltkelyhek, kedves lányok és kék tenger társasáságban.....
Tudtommal azonban CSanádÁronIzidor már réges régen szerény méretű kis országunkban, s még szerényebb méretű kis lakásában tanyázott, illetve Jolán néninél, akinek segített a szőnyeg ügyben, persze a süteményt és teát már régen megette, el is álmosodott tőle. Ott helyben Jolánkánál aludt el a nagy fotelben, s annyit álmodott, hogy egy életre elég lenne bárkinek. Jolán néni meg betakargatta a kockás pléddel, s úgy járkált a lakásban, mint aki tojásokon mászkál, mert nem akarta megzavarni jótevőjét, s tudta azt is, hogy mostanában nem aludt rendesen, mert nagy gondok gyötörték, melyeket inkább magában tartott, ahelyett, hogy megosztotta volna őket mással, teszem azt egy agyturkásszal, kinek látogatását a Vanda ügyek óta hanyagolta vagy az is lehet, hogy már előtte is. Mindenesetre Jolán néni véletlenül az asztalon felejtett egy kis hírfecnit "ismerd meg magad" tanfolyammal, úgyhogy ha Főhősünk felébred rögtön azt lássa meg, s kénytelen legyen tenni valamit pszichéje egészsége szempontjából, mert azt mostanában kicsit elhanyagolta a nagy utazgatások közepette. CsanádÁronIzidor ezalatt forgolódott, álmodott és lassan ébredezni kezdett...
Egyelőre azonban Csazidon még csak a vonaton ült. Nyílt a fülke ajtaja, és egy piros ruhás, bohócorrú, cirka két méter magas, pattanásos fickó lépett be rajta.
- Menetjegyeket kérem, lallallala! - énekelte a kalauz, és tótágast állt. Csazidon nem hitt a szemének, hüledezve tette le a jegyét a padlóra (csak nem adhatta a bohóckalauz lábának...). A kalauz megköszönte, kezelte a jegyet, és - továbbra is a kezén - távozott.
- Milyen vonatra szálltam én? - csodálkozott Csazidon, és remélte, hogy csak egy ápolt szökött meg a diliházból. A büfékocsiba indult némi szíverősítőért.
Belépett a büfébe, és hirtelen felébredt, s nem volt vonat, nem volt kalauz, Jolán néni fotelében kuksolt a nagy kockás pléd alatt, csak álmodta mindezt...
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve kiszaladt a pályaudvarra, mert úgy érezte, el kell mennie valahova. Valahova, ahol már nagyon várják, szinte szólítják, hogy menjen már. Össze se csomagolt abban a kissé poros ruhában, amiben a szőnyeget cipelte ment a vonathoz, pénz is csak annyi volt nála, amennyi egy jegyre elég. De hova kell mennie, hova szólítja a hang? Ezt még nem tudta megfejteni, leült hát az állomáson és nézte az utazókat...
Nehéz volt a várakozás. A hangosbemondó, a magukat ajánlgató taxisok és a kéregetők hangja elnyomta a belső üzeneteket... de egyszer csak egy siket ember lépett oda hozzá. Cédulát nyomott a kezébe, amelyen egészen más állt, mint általában. Az ember nem árult kulcstartókat, sem semmi mást, csak mosolygott, intett, és magára hagyta a cédulával, amelyen ez állt:
"...or ...junk ...mind ...set."
Szólj hozzá!
Címkék: nagy könyv 18/a fejezet
2009.02.14. 20:00 adamekp
A Nagy Fórumregény - 53.
XVIII. fejezet: A csokifagyi receptje
A Don emberei a haldokló maffiafőnököt bámulva hagyták látási perifériájukon kívül Csanádot, aki fütyörészve hagyta el a cukit. (A testőrök még órákig bámulták tátott szájjal megbízójukat.) Csanád pedig, immáron egyedül az ellenség központjában, elindult felkutatni a híres csokifagyireceptet. Félreértés ne essék, az Író nem szadista, rasszista, kommunista, fasiszta stb., de kénytelen tisztázni a ’csokifagyi’ rejtélyét. Ugyanis ez nem az édes, barna és fagyos nyalánkság, amelyet az izomagyú kretének, a kisgyerekek és nagymamák nyalnak a strandon (no meg mindenki más a felsoroltakon kívül), hanem valami más volt. A szicíliai maffiának egyes nézeteltérései akadtak észak-afrikai ’kollégáikkal’. Ennek a problémának a megoldására született a ’csokifagyi’ receptje, ami kizárólag az észak-afrikai maffia 'hidegre tételének' terve volt…
Don Csazi körülnézett a központban. A helyiség körülbelül 17,659 négyzetméter volt, körül ember nagyságú csokinyulak és csokimikulások sorakoztak, mintha őrök lennének, a szoba közepén pedig egy dobostorta alakú asztal állt. Az asztalon egy málnaszörppel működő lávalámpa mellett ott feküdt a Nagy Receptkönyv egy tálcán, üvegbúrával letakarva.
- Haha! - vetette hátra a fejét Don Csazi, és egy jól irányzott rúgással hasba találta a legnagyobb csokinyuszit. Habozás nélkül kivette a "csokifagyi" receptjét a nyuszi legurult fejéből, majd a Nagy Receptkönyvbe beírta:
"A nyúlnak annyi. ...or ...junk ...mind ...set, marhák!"
És már ott se volt.
Így Csanád egyszerre három legyet ütött... először is lerázta az általa rögtön felismert Mátét, a balfék ügynököt... másodszor likvidálta Sós Brióst...harmadjára meg közelebb került a "csokifagyi" hadművelethez...
Elégedetten sétált Palermó utcáin és nézte a csúnya gülüszemű olasz nőket, akik csámpásan jártak puccos, ám mégis rossz minőségű, félreszabott Úrmání ill. Verszácsé rucijukban...
Bezzeg Csanádunkon a Kozmó-diszk felett minőségi turkálókból kapart ruha volt... szűk és lila macskanadrág... oldnévis kapucnis pulcsi... sárga, szakadt vitorlás dzseki és egy rivi (török import lopott holmik) póló, mindehhez párosulnak a gyárihibás devergó zoknik, amit egy valóságsóban nyert, no meg a felemás (értsd egyik pár barna, másik narancssárga) badidasz cipők...
Így járkált Csanádunk pökhendien pásztázva Palermó poros piszkos (p)utcáit...
Amikor csöngettek, mármint az Író lakásának ajtaján.
- Tessék - szólt ki álmosan, mert már félórája bevette az altatót, és már az ágyba készült.
- Kinyitni! Irodalmi rendőrség!
Az Író úgy meglepődött, hogy még igazolványt is elfelejtett kérni. Kinyitotta az ajtót, hogy megnézze magának az illetőt.
- Jól is teszi, ha beenged - mondta a tagbaszakadt tiszt. - Uram, Ön most nagy bajban van.
- Mit követtem el?! - csodálkozott az Író, aki mostanában tényleg példás, polgári, pedáns pesti életet élt.
- Önt gondatlanságból elkövetett, túl hosszú alliteráció bűntettével vádolják. "Pökhendien pásztázva Palermó poros piszkos (p)utcáit", mi? Mi? Ezt hogyan magyarázza?!
Az Író a homlokára csapott, elnézést kért, az altató hatásával mentegetőzött, és a helyszínen kifizette a bírságot. Így megúszta egy figyelmeztetéssel, végre lefekhetett, és álmában tovább írhatta Csanád történetét... éppen egy kis nóta motoszkált a fejében, sehogyan sem tudta kituszkolni fejéből, csak makacskodott tovább az a bizonyos dallam, szinte az őrületbe kergette őt, de mit volt mit tenni, csak dudorászott és dalolt, énekelt és lassan az egész utca vele együtt fújta, ugyanis mindenkit megfertőzött a dallammal. Amikor már az egész városrész a nótát kornyikálta, kihívták a kataS(z)TRÓFA-kommandót, akik hatalmas füldugókkal védekeztek a zajártalom ellen, de mint utóbb kiderült néhányan közülük PÁF-os füldugót használtak, mert őrjöngve dalolásztak, csapattársaik legnagyobb rémületére. Valami más megoldás kellett, mert kicsúszott kezükből az irányítás. Világméretű katasztrófa fenyegetett, s mindennek az a bugyuta dallam, szöveg és persze CsanádÁronIzidor volt az oka...
Ezért összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa, s felkérte az USA és Oroszország vezetőjét, hogy lehetőleg még a mai nap folyamán mentsék meg a világot. Főparancsnokul közfelkiáltással James Bondot választották. 2 órával később egy kicsiny, ám elit kommandós egység ledobásra került Olaszország azon részére, ahol Csanád még mindig azt a bizonyos dalt dúdolta.
Csanád még mindig csak dúdolt...
Az Írónak ekkor esett le, mennyire jó az alaplap-repedéses pentiuma, főleg ha sem szerver-, sem adatbázishibák nem tarkítják életét. Tudniillik az említett hibák miatt nem tudott bejelentkezni a gépre, ennélfogva előző feljegyzéseit sem tudta átnézni, hogy passzolnak-e az álmához. De most már minden jó, remélhetőleg nem fogják feltörni az Író gépét.
James Bond pedig épp nem volt elérhető, mert legújabb filmjét forgatta, önmagát alakítva. Ezért általános helyettesét, a WC00 kódnevű Johnny ’Delhusa’ English-t küldték az ügy felgöngyölítésére, ’Nika se perimeno’ nevezetű új csodafegyverével…
Csanád pedig tovább dúdolta a szovjet (mai orosz) himnuszt…
"Szojuz di rusini, mi szovjetcka má pádre..."
Dúdolta mindenki... amikor Wc00 ügynök belebukott feladatába, s végül agyilag teljesen belerokkant a küldetésbe, azóta csak az orosz himnuszt énekli, semmi mást. A tömeg pedig megindult, persze egyénenként mentek erre is, arra is, fel és le, jobbra és balra, északra, délre, nyugatra és keletre. CSanádÁronIzidor pedig hazafalé indult, mert időközben olyan sokan emlegették felmenőit, hogy csuklása kibírhatatlanná vált. Megivott egy vödör vizet, próbálkozott citrommal, levegővétel visszatartásával. De semmi nem használt, a dallam persze kiesett a fejéből, de most meg itt volt ez az átok csuklás...
Vadka Csanád: Hukk... hukk... hukk... haaaaa... hukk... hukk... hukkk.... haaaaaa.... glugy-glugy-glugy.
TTTTTRRRRRRRRRR!
Na végre elmúlt! De ki lőtt?
Csanád kinézett a ripityára lőtt ablakon, és a szemközti ház tetején Bót, az óriás személyi edzőt és pszichiátert pillantotta meg. Milyen régen is volt, amikor találkoztak... Vanda képe merült fel elméjében, ijedten elhessegette...
Bo egyébiránt géppisztolyt tartott a kezében, kopasz feje rózsaszínre volt festve, és éppen töltényhüvelyeket hajigált az ereszcsatornában zavaros tekintettel.
Csanád - bele se gondolva, hogy Bo valószínűleg éppen őt akarja eltenni láb alól - vidáman kikönyökölt az ablakba, és odakiáltott a kedves ismerősnek:
- Szevasz, Bim Bo! Hogy ityeg a fityeg? Mizújzs? Hogysmint? Hogy mondod? Figyelj, ha így össze-vissza lövöldözöl, pláne ha mellém teszed, egy kukkot se értek abból, amit mondasz…
Majd mikor Csanádunk realizálta a helyzet valódiságát, folytatta:
- Mindjárt itt a világ forradalom, elvtársam... huk-huk... a fenébe visszajött...
Bo vérben forgó szemekkel meredt rá.
- Miiiiiii? Még te tréfálkozol, apám? Engedd ki Vandát, amíg szépen mondom, tudom, hogy odabent van!
Csanád a meglepetéstől újra elfelejtett csuklani. Vanda? Nála? Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy benéz az ágy alá és a szekrénybe, kotorászni kezd a virágládában és a vécétartályban, aztán eszébe jutottak a hölgy méretei, és letett a keresésről.
- Bo, édes egy haverem! Van söröm, viszont nővel nem szolgálhatok. Gyere át ide, megdumáljuk, oké?
Bo zavarodottan meredt rá, aztán elkezdett lefelé mászni a síró-nyikorgó ereszcsatornán.
Mászott, mászott Bo, Csanád meg leült, megkezdett egy sört, úgy várta a mestert. Tíz perc után Csanád arra gondolt, hogy hiába, múlik az idő, az öreg nincs már a régi formában. Húsz perc után kinézett az ablakon, és meglepetten látta, hogy Bo mester az ötödik emelet magasságában ölelgeti az ereszt, és láthatóan elég kényelmetlenül érzi magát, mivel se le, se föl nem tud mozdulni.
- Na mi van, odaragadtál, öreg? - kiáltott át fölényesen, ami nem volt túl szép tőle, tekintve idős mestere kiszolgáltatott helyzetét.
Bo valami megmagyarázhatatlan módon hirtelen pánikba esett a negyedik és ötödik emelet között, hogy pontosak legyünk. Szóval rátört a páni félelem, ettől megbénult, nem tudta mozgatni végtagjait, erős szívdobogást kapott, és a légzése, pulzusa is az egekig szökött. Lassan-lassan úgy érezte, hogy elsötétül előtte a világ, de azért próbálta erősen tartani magát. Közben Jolán néni a hatodikon épp a szőnyeget porolta, a szél pedig pont szegény Bo felé fúdogált. Még próbált kiáltani CSanádÁronIzidornak, hogy hívja a tűzoltóságot, de köhögőrohamot kapott, hangja elcsuklott, s félő volt, hogy nem lesz szerencsés vége a történetnek, amikor hirtelen az utca végén feltűnt Vanda, lepkejelmezben.
- Jövök, szerelmem, tarts ki! - kiáltotta, és Csanádban meghűlt a vér. De Vanda, ügyet se vetve rá, Bo felé futott. Kiterjesztette szárnyait, és az ereszcsatornát rúdnak használva, erotikusan táncolni kezdett.
- Látod, édesem, nem hagytalak el! Csak a jelmezkölcsönzőben voltam!
Jolán néni csodálkozásában még a szőnyeget is eldobta, és tapsolni kezdett.
- Hajrá, aranyos! Csak ropja, aranyos!
Csanád elmorzsolt egy-két könnycseppet a jelenet láttán, aztán lement az utcára. Gyorsan kerített egy-két járókelőt és megfogták a leesett szőnyeg sarkait.
- Ugorj, Bo! Ugorj!
Bo elengedte az ereszcsatornát, és zuhanni kezdett lefelé.
Szerencsésen földet ért, illetve szőnyeget ért Bo, Vanda felnyalábolta, s már vitte is haza, Bo úgy bújt hozzá, mint a kisgyermek anyjához, mikor egy kisebb esés után vigasztalásra vágyik. (Tehát, Vanda és Bo sebesen (persze sebek nélkül) eltűntek) CsanádÁronIzidor meg cipelhette a szőnyeget vissza a hatodikra, mert Jolán néni már nagyon aggódott érte, mert eredeti perzsa volt, Jolán még fiatal korában kapta ajándékba egy valódi sahtól, akivel kalandos útjai során találkozott, s aki el is akarta venni feleségül, de a néni inkább nemet mondott, mert nem akart a sah 45. felesége lenni...
Szólj hozzá!
Címkék: nagy könyv 18/a fejezet
2009.02.13. 20:00 adamekp
A Nagy Fórumregény - 52.
Beszaladtak a fülkébe, kicsit szűk volt a hely, a telefonkönyv salátányi darabokban összetépve hevert ott. Kit is hívjak fel? - gondolkodott koszorús költővé avanzsált főhősünk. Mire ezt így kigondolta, hirtelen megcsörrent a telefon. Legalább nem kell agyalnom, kit hívhatok, úgyis rossz a telefonszám-memóriám! Azzal boldogan felkapta a kagylót. Halló-kiáltott bele nagy vidáman.
- Itt vagyok, tudom, Te hol vagy. Megtalállak, hiába is menekülsz, azzal le is tette az illető.
Csak a bip-bip-bip-eket hallotta. Először fehér lett, mint a fal, majd megszédült, el is esett volna, de nem volt hozzá elég hely.
- Mi történt - kérdezte Babonás Máté? Segíthetek?
- Ugyan ki segíthetne rajtam, épp az imént fenyegettek meg, azt se tudom ki volt az.
- Ejnye no, az is lehet, hogy téves kapcsolás volt vagy esetleg egy telefonbetyár, egy pernahajder...
Közben elállt az eső is, a nap is kisütött, de CSanásÁronIzidorunk borús hangulatban bandukolt tovább, s mélabúsan kerülgette a kis pocsétákat...
Újra csöngött a napsugártól megfakult telefon...Csanád azonnal felkapta...
- Mi van?... - kérdezte főhősünk... néma csend...
- NEM "MI VAN"? HANEM TESSÉK, TE TAHÓ!!! - üvöltött a telefonban a rejtelmesen selymes hang...
- Öööö - őzött a mi főhősünk tétlenségében - akkor TESSÉK, ki az?
- Én vagyok és ha leteszed Sztyú, akarom mondani Csanád, akkor a 38-as távcsöves, hangtompítós Szmisz end Venszonommal mandarin méretű lyukat ejtek szép kis fejecskéden!!!
- Ki az? - kérdezte Máté a pilóta...
- Ha elmondod neki le fogom lőni és most jól figyelj ide Don Zacsikám...
- Te vagy a telefonos segítségem. Azonnal mondd meg, miben szerepel zöldbe kiránduló telefonfülke, különben felnyomlak a górénál, hogy még mindig Siena felé szerencsétlenkedsz, közben Don Camillo is rámozdult a csokifagyira, szóval jobban teszed, ha válaszolsz, aztán pedig futólépésben indulsz a palermoi Con Brio cukrászda felé.
- Ba... ba... ballada a költészet hatalmáról! - vágta rá Csanád megkönnyebbülten, és boldog volt, hogy kifogta ezt a kérdést. Összesen egyszer szedte össze magát irodalomból, mert már bukásra állt, és a magyartanár megmondta, hogy egyszer még haszna lesz belőle... tényleg így lett.
A telefonáló letette a kagylót.
Csanád megkönnyebbültebben baktatott tovább Mátéval a lezuhant Mig29-es profi pilótájával, aki egyébként biológus és kémikus is volt így egész úton Siena felé mindenfajta buta dolgokkal untatta Don Csazit...
- Látod azt a kékes növényt...
- Aha - érkezett Csanád egyhangú válasza, ami minden normális ember tudomására adta volna, hogy "hagyjál már békén van így is elég gondom", de sajnos a MátéBence nem értette a rejtett célzásokat, mondhatni nem volt képes olvasni a sorok között...
- Nos meg kell említenem, hogy ezek a növények tök izé, azaz marha illetve irtó érzékenyek a hőmérséklet-bigyusz változásaira, szóval érted? De várjunk csak... ez az a növény? Öööö... majd felírom és otthon megnézem egy könyvben...
- Aha...
stb.
Tehát a nyájas olvasó, mint például Imilona eltudja képzelni, milyen egy gyenge biológia és kémia tanár pilóta bőrbe bújva...
Ne is húzzuk tovább az időt a kies Toszkán táj leírásával ill. a tartalmas beszélgetések száraz bemutatásával, mert akkor megakad ez az értékes regény, jobban mondva humoros szösszenet...
Végre megérkeztek Siena-ba, ahonnan el kéne már végre jusson abba a nyavalyás Palermóba, egyébként olyan menthetetlenül ellaposodik a történet, hogy jövő évtől akár kötelező olvasmány is lehet belőle.
Így aztán gyorsan elment a pályaudvarra, magával vitte a szerencsétlen marha Mátét is, mert végül is olyan jó külföldön magyar szót hallani, még akkor is, ha a kéklevelű petymegabrakról beszél is. Felszálltak hát a vonatra és irány Palermo......
Az írót épp annyira nem zavarta, mint Csanádot ill. a tökkelütött Mátét, hogy Szicília egy sziget... és a vonat a mai tényállás szerint nem igen képes kb. 200 km-t megtenni a vízen, hacsak nem téved a drága író...
Úgyhogy miután mindenkinek leesett ez a kellemetlen kis malőr Olaszország déli partjainál felszálltak egy romantikus kis hajóra, ami horribilis összegért, potom 800 juróért átvitte őket... ne részletezzük a további eseményeket... megérkeztek Palermóba... ebbe az egzotikus városba....
Igaz, a vonatút is érdekes volt, mert majdnem leszorította őket egy konvoj, ami a miniszterelnököt és az új töri tételsorokat szállította, de ez most történetünk szempontjából lényegtelen (hiszen az előbb említett laposságot erősítené, hogy kötelező olvasmány legyen, ám így akár jövőre bekerülhetne a Top 100-ba az Egri csillagok és a Pál utcai fiúk után a harmadik helyre az A Nagy Könyv című regény, de az Író nem akar bestsellert).
Szó mi szó, megérkeztek Palermóba, amikor extraszűz olívaolaj illata csapta meg orrukat. Tudták, ettől jó a Dolmi-jó. Most már csak meg kellett keresni a fagyizót. Hiába is kérdeztek bárkit is, senki sem tudta vagy nem akarta tudni, hol van a Con Brio cukrászda. Mígnem meg nem láttak egy feliratot az egyik fegyverbolt cégérén: Con Brio fegyver kis- és nagykereskedés (ez mind nagy betűkkel); majd a jobb alsó sarokban, apró betűkkel: …és cukrászda. Betértek hát a boltba hőseink, ahol tömérdek gépfegyvert lehetett látni, de egyetlen somlói galuskát vagy képviselőfánkot sem. Ekkor Csanád újra elővette kiváló olasz-nyelvtudását, s az eladóhoz szólt:
- Una Tiramisu. (Mert más olaszos sütemény neve nem jutott eszébe, és hogy hangzott volna hogy ’una rigójancsi’?)
Ez valami titkos jel lehetett, amiről Csanád nem tudott, mert az eladó a bolt mögötti kertbe vezette a két átmeneti barátot. Ez már tényleg egy cukrászda kerthelyiségére emlékeztetett, de az asztalnál néhány fehér öltönyös, fehér vászonkalapos egyén ült. Az egyik hozzájuk szólt:
- Tudtam, hogy egyszer még látni foglak, Don Csazi. Neked pedig, Don Juan (ekkor Bence Mátéhoz szólt), köszönöm, hogy vállaltad a biokémikus vadászgép-pilóta szerepét, és elhoztad ide a célszemélyt…
- Hát nem volt könnyű.... Ez az ember ugyanis egyáltalán nem érdeklődik a kémia és biológia iránt, ezt nem tudom melyik szűkagyú barom találta ki! Löktem neki a szpíket a petymegről, a huri-huri növényről, a DNS rejtelmes világáról, ez meg? Csak nézett, mint a muréna! Legközelebb inkább vállalom hogy idehozom a bugyi- és fűzőkirálynőt Vízhely Bündét......
- Te beszélsz, te nímand... te harmadrangú biológia tanár, akit a rektor apuci nyomott be az egyetemre... - mondta Csanád peckesen.
- Hallgass, különben - és a magasba emelte a kezét, de ekkor egy injekciót érzett nyakánál...
- Nyugi... most egy kicsit aludni fogsz és mire felébredsz otthon vezetheted a Mig-jeidet és nem fogsz semmire emlékezni. - Azzal Don Con Briós intett az őröknek, hogy vigyék le a színpadról a feleslegessé vált bal lovat, akarom mondani balfaszt (már elnézést, de ha valakire ráillik, akkor ő reá 100%-ig)...
- Szóval te azért jöttél, hogy megszerezd "A" receptet??? Hiú ábránd, mert úgy sem itt őrizzük... - azzal köpött egy nagyot, amikor is leesett neki, hogy elszólta magát...
- Értem... - felelte Don Csazi és előhúzta rózsaszín vízipisztolyát...
- Nem megmondtam, hogy a motozásnál vegyétek el a fegyvereit!!! Idióták!!! - üvöltött Don Briós...
- De ez csak egy vízipisztoly, amit ajándékba hozott a főnök úr fiának, Don Sztracsatellának...
- Hüly... - ám Con Briós nem tudta befejezni a mondatot...
Szólj hozzá!
Címkék: nagy könyv 17. fejezet
2009.02.12. 20:00 adamekp
A Nagy Fórumregény - 51.
A gép Siena közelében landolt. Csanád elkeseredetten gyalogolt a város felé a hullámzó toszkán tájon át, de hirtelen eszébe ötlött Sienai Szent Katalin életrajza, amit egyszer régen olvasott, és mindjárt jobb kedvre hangolódott. Vett egy Magnumot egy útszéli árustól, és a Bella ciao című partizánnótát dudorászva bandukolt tovább.
A fagylaltos azonban galádul már csak főhősünkre várt, a fagylalt akarom mondani jégkrém meg volt fertőzve. Mit szépítsük a dolgot, olyan kegyetlen hascsikarással, remegéssel, szédüléssel járó diarrhoea jött CsanádÁronIzidorra, hogy csak na. Nem is tudott elmozdulni onnan, ahol éppen volt. Legnagyobb gondja az volt, hogy újabb és újabb bokrokat találjon magának, meg, hogy vajon miként tudna spórolni a papírral, mert ha így megy, bizony a végén még lapulevelet kell használnia, s elég érzékeny a bőre, biztosan kipattogna tőle. Tehát egy újabb bokor mögött kuporgott éppen elég magalázó módon, amikor valaki megszólalt...
- Íródiumot az úrnak? Ne forduljon hátra, viselkedjen természetesen!
Csanád ennél sokkal természetesebben nem is tudott volna viselkedni...
- Olcsón megszámítom, - vihogott a hang - persze lehet, hogy a gyógyszertárban tizedannyiba kerül, haha, de maga meg van szorulva... illetve nem, de szeretne... na kell az áru vagy sem?
Persze, hogy kellett Csanádnak, nagyon kellett, bár ne kellett volna. Megvette a gyógyszert, és megkérdezte a hangot:
- Más áruja is van?
- Nanááá, haver - beszélt a bokor -, hashajtó, hasfogó, allergiagyógyszer - jó biznisz ez mind a cukrászda közelében. Ja, és a legkeresettebb, ezt csak nagyon elkeseredett vevőknek: a cukrászda receptjei otthoni használatra, házastársaknak, anyósoknak, hosszú életű és gazdag idős rokonoknak...
- Csak nincs meg a csokifagyi receptje is?! - élénkült fel az egyébként elég kókadt Csanád.
- Aaaaazta, haver, te aztán nem aprózod el... de jó pénzért semmi sem lehetetlen. Legalább méltó bosszút állhatok, amiért cukrászinas koromban kirúgtak a helyről.
Csanád nem is tudta magáról, hogy folyékonyan beszél olaszul.
Már éppen megalkudott volna a fagyireceptre, amikor eszébe jutott, hogy de hiszen neki csak a palermói Con Brio cukrászda receptje jó, és nem szúrhatja ki a megbízója szemét holmi toszkán panccsal. Bedobott még egy Íródiumot, és folytatta útját Siena felé.
Útközben halkan csordogáló forrásra bukkant. Mivel az utóbbi órákban elég sok vizet vesztett, nem habozott sokáig, hanem a forrás fölé hajolt, és inni kezdett. A meglepetéstől viszont hamarosan félrenyelt, hiszen a forrás vizében megjelenő tükörképe...
- Ez nem az én arcom! Hogyan lehetséges...?!
Lázasan gondolkodni kezdett. Mikor volt utoljára önmaga? De hiszen a vámosoknak észre kellett volna venniük, hogy az arca nem egyezik az útlevélképével!
Elővette az útlevelét. A régi képről ugyanez az ismeretlen arc nézett vissza rá.
- Te jó ég, mióta nem én vagyok én? Eddig csak a nevem volt bizonytalan, most még ez is! Író, mit teszel velem?
De érezte, hogy nem foghat mindent az Íróra. Hiszen minden ismerőse, Dóra és Donadoni, a fiai, mindenki megismerte. Mi lehet a baj?
Szegény Csanád nem tudta, hogy ún. arcvakságban szenved. Hirtelen kapta el a kórt, nem volt ez mindig így, de most képtelen felismerni az arcvonásokat. Dórák sora vetette bele magát jóindulatúan a kínálkozó bolondos kapcsolatba, Mari nénik tucatjai használták ki a helyzetet, hogy bevásároltassanak maguknak. Az emberek összesúgtak, összenevettek a háta mögött, és ő észre se vette... Szegény Csanád!
De Csanád zaklatottan menetelt tovább Magnumjával és lágyan ugráló hasával... legalább a diarrhoea elmúlt...
A tűző napon bóklászva fáradtan és kimerülten baktatott tovább a fák nélküli toszkán vidéken...
Nem volt egy fedezéket nyújtó kósza árnyék sem, mely enyhíthette volna az olasz hőség kínjait...
Csanád végre megpillantott egy kis falut... először azt hitte, hogy csak képzelődik, mert a templom nagyon hasonlított az emlékezetes ostormonosi romokra, de nem...
Betért és megpihent... szerencsére nála volt Júrókárd-mászterkárdja, így tudott venni az idős néniknek epret három euróért, olcsó olasz parfümöt háromövenér', de a piac felől szállingozó rohadt paradicsom illata, amit majd a vadonatúj Dolmioba ill. az extraszűz olivaolajba belekevernek, hogy legyen íze is, felbecsülhetetlen volt...
Innen Tronkvacsentiből folytatná Csanádunk útját a palermói küldetés végett, amennyiben hirtelen nem zuhan rá valaki az égből. Egy ejtőernyős alak landolt éppen Csanádon. Csanád számára ismeretlen volt az arc, de ez, ugye, nem jelent semmit... az alak vadászkést rántott elő, elvagdosta kötelékeit, megragadta Csanádot, és rohanni kezdett vele...
- Usgyi, rohanjon maga is! – szólalt meg magyarul az ejtőernyős – kövessen gyorsan, nehogy ránk zuhanjon a gép!
Történt ugyanis, hogy egy magyar MiG-29-es repült az olasz falu felett, amikor tönkrement a hajtóműve. A pilóta katapultált, majd ejtőernyőn ereszkedett le a földre.
- Bence Máté vagyok, a taszári bázis őrmestere – szólt a pilóta, miután már biztonságosnak ítélte meg tartózkodási helyüket. – Meghibásodott a gépem, ezért katapultáltam. A robotpilótát pedig a lehető leglassabb ereszkedésre állítottam be, hogy ne okozzon nagy anyagi kárt (a robotpilóta egy partvisnyél volt, amivel a pilóta kitámasztotta a gép botkormányát).
Csanád őszintén sajnálta ugyan, hogy az orosz államadósság fejében kapott migek nem bírják a gyűrődést (illetve nagyonis könnyen gyűrődnek), jobb lett volna, ha az oroszok kaviár és vodka pénznemben fizetnek, ugyanakkor roppant módon megörült, hogy földire bukkant a hullámzó toszkán tájban. Immár kettesben és futva folytatták útjukat Siena felé, miközben egy Rossini-opera nyitányát fütyürészték.
Biztonság kedvéért a robotpilótát is magukkal vitték, mert ugye a három szerencsés számnak számít Dante hazájában.
Mentek-mentek mendegéltek, de csak nem akartak odaérni, ahová indultak, hogy is van ez? - tették fel maguknak a kérdést, amit még Vitray Tanárúr sem tudott megválaszolni, de mit volt mit tenni? Szóval mentek, de nem tudhatták hova fognak megérkezni, mert a jó ejtőernyős tájékozódási eszközként a partvist használta, mégse tudta megmondani, merre az arra, na és persze azt sem, hogy meddig az addig...
Mindez talán azért lehetett, mert a partvis nem jó öreg lószőrből készült, hanem valami olcsó műanyagból, s azt is ott gyártották, valahol messze keleten, amiért már régen kivonták a forgalomból az összeset, de a haderő ezt még nem tudta, illetve nem volt lehetősége pótolni, mert nem tudtak lószőrt szerezni, pedig megpróbálták. Így hát megmaradt nekik a bóvli, ami nem volt jó semmire, amikor hirtelen megszólalt CSanádÁronIzidor:
- Ott... messze... messze... Göndör fellegek./Sötét ég lanyhul fülleteg./Szökőkut víze fölbuzog./Tört márvány, fáradt mirtuszok.
Máté babonás rémülettel meredt rá, és most először gondolkozott el azon, hogy talán azzal jár rosszabbul, ha Csanáddal marad.
- Jóóóó van, csak úgy mondtaaam! - mentegetőzött Csanád, mert nem akarta elveszteni műveletlen, ám jelenleg egyetlen barátját. Gondolta, rendben, ezentúl nem kell az időjárásról ilyen kreatívan társalogni.
- Borul az ég, eső lesz - mondta másképp, mire Máté felragyogott:
- Jaaaaa!
Körülnéztek, fedett helyet keresve. A nagy semmi közepén egy telefonfülkét pillantottak meg. Csanád megörült. Vajon hogyan használhatná ki ezt a fordulatot? Még nem jött rá, kit fog felhívni, de mindenképpen telefonálni akart.
