An adamekp production

Első nekifutásra a Nagy Fórumregényt publikálom, aztán majd jönnek más témakörök is. A folytatásokhoz használati utasítás a legelső posztban.

Glótah E!

Linkblog

Friss topikok

  • millena: :))) Az ember nem tagadhatja meg önmagát! Örülök, hogy meggyógyultál! :) (2009.02.07. 02:25) pár napig nem lesz folytatás
  • adamekp: @imilona: Úgy állítottam be, hogy napi három folytatás legyen, reggel nyolckor, délután kettőkor é... (2009.01.06. 10:34) A Nagy Fórumregény - 5.

2009.04.15. 20:00 adamekp

A Nagy Fórumregény - 67.

Csanád fejére 100.000 dollár vérdíjat tűztek ki, így nem csoda, ha a világ minden profi és amatőr fejvadásza őt próbálta elkapni.
Csanád kétségbe volt esve. Ebből a slamasztikából, hogy mászik ki? Szomorúan barangolt a volt Szovjetunió utódállamaiban, azt se tudta éppen melyik országban jár, amikor egy középtermetű, vékony, kb. 45-50 év közötti burnuszba öltözött férfi lépett oda hozzá és megszólította.
- Ahoi bobicsek! - Azután valami érthetetlen handabandázásba kezdett mindenféle kevert nyelveken. CSanádunk nagy nehezen kihámozta, hogy éppen a világ egyetlen ősmagyar muzulmán indiántörzsének cseh (vagy szlovák) származású tiszteletbeli cigányasszonyával beszél. Ettől egy kicsit megijedt: nem tudta, hogy most jól érti-e a férfit, vagy nem.
DE a fickó rendületlenül beszélt tovább: Csazikánk száméra világossá vélt egy-két homályos részlet. A sós víz, amin átkelt... Az tényleg tenger volt! Nem csoda, hogy fogalma sem volt merre jár, hogy nem volt ismerős, a táj, hiszen még a kontinenst sem találta el. A mi Csanádunk szépen átgyalogolt az Újvilágba, és éppen Alaszka jeges földjét taposta...
A burnuszos fickó pedig csak tovább magyarázott rendületlenül. Ott ült egy olajoskannán, kezében egy félig elszívott szivar, és Csanád rájött, hogy valószínűleg a kevert nemzetiségű pasas sem tudja igazán, hogy hol van. A kannára és a szivarra tekintettel Csanád úgy döntött, hogy barátságos lesz az arabusindiáncsehszlovákmagyarjavassasszonypasival.
- Szalem Uff Alejkum! - Üdvözölte őt felemelt tenyérrel, hogy jelezze, nincs fegyvere. Kétségbeesetten keresett valami közös tulajdonságot kettőjükben, hogy elnyerje a kannás pasas rokonszenvét. Aztán mentő ötlete támadt:
- Én lenni Soknevű Menyét, tiszteletbeli Indián, és keresni utat Nagy Magyar hazába, hogy szélsebes musztángjaimat a Nagy Magyar Pusztán legeltethessem, és nyereg alatt puhíthassam a vízipipadohányt!
A fickó szélesen elvigyorodott, megvillantotta repcesárga fogait, és hangos kacajjal ölelte keblére Csanádot, amikor azonban hirtelen egy golyó süvített el a fülük mellett...
Ez az egyik fejvadász lesz, gondolta CsanádÁronIzidor, hát, nem csoda, hiszen a Wanted feliratos plakátok elterjedtek világszerte, hősünk jól sikerült fényképével, a vérdíj pedig biztos megélhetést nyújtott hosszú időre a leggazdagabb eszkimó fókavadász család számára is. Mondhatjuk, hogy egy egész világ kereste, kutatta CSanádÁronIzidort, aki meglepő lépésre szánta el magát...
És kiragadta az olajoskannát meg a szivart a döbbent vegyesfelvágott kezéből.
- Állj! - Kiáltotta a lövöldöző prém- és fejvadászokra. - Egy lépést se, és nemkülönben egy golyót se, mert akkor ezt itt - Fölmutatta a parázsló szivarvéget - Beledobom ebbe itt. - Fölmutatta a kannát. - Apró cafatokra robbanunk mindannyian, és a bőröm egy centet sem fog érni. Sem nektek, sem másnak. - A marcona alakok megtorpantak. CSanád hallotta, amint a suttogás végigmorajlik a tömegen:
- Nemcsak állatgyilkos, hanem még öngyilkos terrorista is!
Csanád teljesen kétségbe volt esve, ami ennyi menekülés után nem is csoda: - Értsétek már meg! - kiáltotta - Éhes voltam!
- Ja, az más. - Válaszolta egy magas, ősz szakállú puskás férfi, és egyetlen golyóval ellőtte a szivarvéget, ami most már ártalmatlan, üszkös csonkként pottyant bele a szűzhóba...
És ez a kis szivarvég pont egy olyan helyre esett, ami a hó geologikus központja volt, ezáltal a havasok egyik legnagyobb lavináját kiváltva, ami az összes fejvadászt magával ragadta...
- Huh még szerencse, hogy... - mondta volna Csanád, amikor egy kést érzett a nyakánál.
- Te tényleg ilyen ostoba vagy Csanádkám??? - szólalt meg az arabusindiáncsehszlovák­magyarjavassasszonypasi és a hongkongi akciófilmeken edződött CSanádÁronIzidor egy jól irányzott rúgással kirúgta a kést támadója kezéből, majd elmenekült az erdő sűrűbb része felé, az üldöző meg utána, de szerencsére nem érte utol. Minden esetre a kommandós technikát nem feledve hősünk immár óvatosabb volt, s jól kielemzett minden szituációt, hiszen nem akart még egy rejtettkamerás kisfilm főszereplőjévé lenni. Szóval megtervezte a szökés különféle módozatait, az első ötlete az volt, hogy fog egy sziklát, amin kihegyez egy faágat karónak. Ezzel aztán leszúr egy medvét, amit megnyúz, a bőrébe bújik, és medvebőrben szépen átoldalog a kanadai határon, ami nem lehet túl messze. Az amerikai bűnözők többsége úgyis minden filmben Kanadába akar menni... kivéve azok, akik Mexikóba. Szerencsére még idejében észbe kapott, hogy ez nem lenne túl jó ötlet, hiszen épp valami hasonló dologért üldözik, ezért lelapult egy nagy fa alatt, és tovább törte a fejét. Második ötletként felmerült benne, hogy plasztikai sebészhez fordul, átalakítja az orrát, hajbeültetést végeztet, vesz egy pár színes kontaktlencsét, és öltözködési stílusán is változtat egy s mást, utána pedig alapít egy egyesületet "Ne Bántsd az Ártatlan Rénszarvasokat" néven, és globális Csanád-ellenes kampányba kezd. Ez az ötlet egészen reálisnak tűnt, ezért aztán toborzott 9 főt, és összehívta az egyesület alakuló ülését. Úgy döntöttek, anyagi okok miatt az egyesület székhelye az ukrajnai Aknaszlatina sóbányájának területén lesz. Csanád (aki ezután kizárólag az Izidor Aronovics Horoso nevet használta, de mi persze azért tudjuk, hogy ő a mi Csanádunk) tehát elutazott leendő lakhelyére, Szlatinára.
Ahol várta az egyesület tagjait... azt a kilenc főt. És várta, és várta, és várta, és várta... Nem jöttek. A mi Izidor Aronovics Horoso-nk, akinek valahogy már megint lett egy újabb neve elkezdett gondolkodni. Kezdett neki derengeni, hogy az egyesületének kóbor eszkimó tagjai talán nem rajonganak érte annyira, hogy Ukrajnáig fussanak utána. Valószínűleg a másik kontinensen maradtak, és talán neki is ezt kellett volna tennie, hiszen az új álöltözetében már senki nem ismerhette fel...
A biztonság kósza gondolata újra önbizalommal töltötte el. Miért is kellene neki eltemetkezni egy ukrán sóbányában?! Amikor végre újra előtte az egész élet! Új külső, új név, új ország, és egy szinte önmagát szervező Csanád-ellenes kampány. Hát álmodhat többről egy szegény regényhős manapság?
Csanád ügyei megint jól mentek pár hónapig, amikoris a Napi Matrjoska c. helyi újság megdöbbentő cikket közölt:
"CSanád ártatlan volt, és az életét áldozta a Föld megmentéséért!" - olvasta a szalagcímet.
A cikkből kiderült, hogy a legyilkolt két rénszarvas valójában egy kísérleti telepről szökött meg, ahol arab (ahá! a burnuszos fickó) és svéd terroristák közös erővel igyekeztek megtörni a Házisertés Parasztos Elnevezésével Névrokon Üdítőital Márka egyeduralmát.
A terrorszervezet célja az volt, hogy megfertőzik Alaszka teljes rénszarvasállományát az arcvakság vírusával, ami azután bekerült volna a fent említett sötét színű italba. Aminek ugyebár titkos a receptje, tehát rénszarvas is lehet benne... A vírus így az egész világot letarolta volna: rendőrségi rajzolók, kozmetikusok, maszkmesterek, és egyáltalában mindenki mérhetetlen szenvedéseknek lett volna kitéve.
Csanád tette azonban felhívta a figyelmet a terroristák tevékenységére, így időben leleplezhették őket.
Immár Csanád hős, és azok számítanak bűnözőknek, akik ellene kampányoltak. Különösen egy Izidor Aronovics Horoso nevű ukrán férfi, aki ellen már kiadták a globális körözést...
Az újrafertőzött Csanád pedig újra menekülni kezdett...
CSanádÁronIzidor ízes orosz szavakkal ecsetelte önmagának a történteket, de mit tehetett, mint azt, hogy újra menekülőre fogta a dolgot. Álcázta magát, amennyire csak tudta, bárisnyának öltözött ugyanis, áldott állapotot imitálva, így nehezen átcsusszant határokon, s rövidesen ismét szerény hajlékában zárhatta magára az ajtót megnyugodva. Bár a folyosón furcsán néztek rá a szomszédok, hiszen nem ismerték fel. Másnap a hírműsorokból és a MTI-től tájékozódott az eseményekről, nem volt semmi hír, tehát megnyugodva dobta le álöltözetét, ami az utóbbi napokban kissé furcsán összeegyeztethetetlenné vált háromnapos borostájával...
Viszont továbbra sem ismerte fel senki, hiszen átműtött orra és a hajbeültetés jelentős változásokat okozott Csanád fizimiskáján. Ezért leszaladt a körútra és vett egy Csanád-álarcot (mivel az álarc-ipar Oszama és Bush mellett már Csanád-maszkokat is kínált), és ezentúl sosem felejtette el feltenni, mielőtt kilépett volna az utcára.
De egy hónapos maszkot fel-maszkot le után egyszerűen meghasonlott önmagával. Nem bírta tovább, úgy gondolta, hogy most jött el a pillanat, amikor valamit tennie kell. Nos ne rémüljön meg Senki, nem voltak öngyilkos szándékai, ahhoz túlságosan is tisztelte az Életet. De mégis valamit ki kellett találnia. Végül döntött, az Én vagyok a felelős tetteimért és további sorsomért kettősét szem előtt tartva kezdett el gondolkodni további sorsán. Első lépésként kidobta az összes maszkot, így már csak az volt a dolga, hogy magát adja, ami mint tudjuk néha nem is olyan egyszerű, amikor hirtelen kopogtatást hallott a bejárati ajtónál...
Egy pillanatig hezitált, hogy ki merje-e nyitni, de végül az újonnan feltámadt bátorsága és felelősségérzete győzött.
Odalépett az ajtóhoz, egy heves mozdulattal kitárta, és döbbenten bámult.
- Ez lehetetlen! - Suttogta maga elé halálra válva a rémülettől és a sokktól - Klári!
Klári édesen rámosolygott.
- Ismersz engem? Azt mondták, itt megtalálom a válaszokat... Azt is mondták, hogy Klárinak hívnak. És hogy te majd segítesz nekem emlékezni.
Csanád magán kívül volt az örömtől.
- Klárikám, édesem, te élsz?!
- Úgy tűnik... - mondta bizonytalanul volt (jelenlegi?! jelenlegi!) felesége. - De fogalmam sincs semmiről. Amnéziám van. Ne kérdezd, te kedves ismeretlen ismerős, mi történt velem, mert nem tudom. Lehet, hogy így már nem is kellek neked.
- Hogy nem kellesz? Tréfálsz, szerelmem? Hiszen ennél jobb dolog nem is történhetett volna! 
Csanád boldog volt. Hiszen mit számít, mi volt a múltban. Az egyik nem emlékszik, a másik nem akar emlékezni. Az egyiknek nincsenek emlékei, a másiknak túl sok is van. Az egyiknek nincs már meg a régi arca, a másiknak csak az arca a régi. Kit érdekel?!

Szólj hozzá!

Címkék: nagy könyv 21. fejezet


2009.04.14. 06:24 adamekp

ejj, már megint

Kedves olvasóim! Már megint nem néztem rá sokáig a blogra, az előre beállított folytatások pedig elfogytak. Ma ismét találtok egyet lejjebb.

Ezúton azonban megragadnám az alkalmat, hogy a vasárnapi Critical Massról hírt adjak.

Szólj hozzá!


2009.04.14. 06:15 adamekp

A Nagy Fórumregény - 66.

XXI. fejezet: Csanád a pártbizottság előtt, avagy az elveszett SZOT-beutaló utáni hajsza

Csanádnak, akit a kínaiak kimondhatatlanul bonyolult neve miatt csak "Cseng Fúj Sricumó Okahókamóka Piú"-nak hívtak, ami annyit tesz, hogy a "tojásos rizs, lájt kólával a sarkon akciós menüben kapható", isteni dolga volt Pekingben...
Először is végigráncigálták a város gyönyörű faépületeit bemutatva, sőt beengedték a titkos városba is, őt mint Klipka és Anettka után az első világhírű magyart...
Sőt még ruhát is kapott, de mivel a kínaiak imádták a kelet-európai ínyenc férfiakat, mint például Csanádot avagy Fekete Dákót, akarom mondani Pákót, ezért kimonót kapott. Neki ugyan nem tűnt fel, de a jól ismert "selyembársony" szövet, ami egy újfajta IKEA szabadalom volt, kihangsúlyozta a mi főhősünk testének vonulatait... így hát az új reality show-t, melyben Csanád életét mutatják be, jót nevetve azon, hogy semmit nem ért és a bolondját járatják vele, olyan szituációkban, mint:
Bolti eladó: - Tönk szűcs ping-pong sujimucohaka? - kérdezte (A gyengébbek kedvéért, itt a fordítás: Szóval maga az a tökkelütött idióta, aki elfutott idáig azért, hogy mutogassa a libegőjét és akire rásózhatok 4 vacak ócska széncink elemet piszok drágán???).
Csanád erősen bólogatott, hiszen egy árva mukkot nem értett a társalgásból...
Szóval képzelhetjük.
A valóság só, amelyet több tv-állomás is átvett elképesztő kasszasikernek bizonyult. Csanád gazdag lett, mondjuk három hétig feküdt kórházban, mert valami jópofa, jó pofátlan 13 éves kisgyermek viccből "le tékvandózta", ami magyar világsztárunkat...
Bárcsak ne tette volna meg, mert az időközben befolyásos Csanád közbenjárására, főműsoridőben végezték ki a humoros kisgyerkőcöt, akire a reklám végett pokémonos pólót és "bézbólsapkát" adtak persze előtte "here-ki-rí" módra megkínozták, aminek a pikantériájába most nem mennék bele...
Csanád, akit nyugodtan hívhatunk Kína Győzikéjének, már-már azt hitte, hogy megtalálta a földi paradicsomot, amikor behívták a pártbizottság elé, hogy feleljen tetteiért. Még Kínában sem törvényes egy kiskorú nyilvános megkínzása és kivégzése, pláne ha az országban még betiltott műholdas televíziók szét is kürtölik a hírt. Így hát Csanád alias Izidor alias Áron alias Cseng Fúj Sricumó Okahókamóka Piú kénytelen volt bemenni a kínai kommunizmus fellegvárába, a pártközpontba. Szürke folyosók tárultak szeme elé, szürke ajtókkal, tájékozódni csupán az itt-ott lévő vöröscsillagok irányából és sűrűségéből lehetett. Főhősünket két alacsony, ám marcona kínai úriember kísérte, AK47-tel (Kalasnyikovval) a kezükben, tüzelése készen, ha Csanádunk szökési kísérletet tenne. Bekísérték egy terembe, ahol éppen pingpongoztak az ország vezetői, s az egész pártelit jelen volt.
(A könnyebb érthetőség kedvéért szinkronizáljuk az eseményeket, így a tolmácsot is kihagyjuk a történetből, aki igaz szép felvidéki beszéddel dicsekedhetett, mint például Reisz András meteorológus-hallgató.)
- Jöjjön be, foglaljon helyet. – mondta az egyik párttitkár, Csanád nem tudta megmondani melyik, mert az európai ember számára nagyjából egyformák az ázsiaiak, no meg persze most újult ki Hősünk arcvaksága…
- Bocsánat, hova? – kérdezte CSanádIzodorÁron, mert nem talált megfelelő ülőalkalmatosságot, amit igénybe vehetne, így hát a választ meg sem várva (a tolmács szerény sávszélessége miatt), leült egy kínai porcellánvázára.
- Látom okos ember, kényelembe helyezte magát. - így egy másik kínai, nevezzük Chang-nak.
A két játékos ekkor abbahagyta a játékot, letették az ütőket, egymásra, majd Csanádra néztek.
- Ezennel elindítom az „Az elveszett SZOT-beutaló utáni hajsza” fedőnevű nyomozást. – mondta Cheng.
- A televízióban látható volt az egész világon, hogyan kínoztatott és végeztetett ki egy 13 éves helyi lakost. Mindeközben ön lóbálta a [hosszú sípszó]. Mivel magyarázza tettét?!
- Öhöm... szóval, hogy is mondjam, hogy maguk is megértsék a hiányos és felületes műveltségükkel...
- Ranteng sutyibacs csiú-piú!!! - üvöltötte az egyik kínai, amit a tolmács már nem mert lefordítani.
- Értem... tehát ott tartottam, hogy éppen elkezdtem volna a freudi szadizmus alapjait boncolgatni, minek okán fény derült volna a valódi indokokra, de ez a barom félbeszakított...
Ekkor megjelent egy tucat kékre főtt tojás, egy pagodányi szecsuáni csirke pirított rizsésztával és egy vizibivaly méretű tál rákszirom. A pártbizottság ugyanis megéhezett, és rendelt egy kis harapnivalót a netpincértől. A helyi párttitkár, altitkár, a PB és a VB elnöke, a párt fegyelmi bizottságának tagjai, a jegyzők és a tagok a KGB ügynökökkel együtt falatozni kezdtek, kivéve persze Csanádunkat, akinek senki sem mondta, hogy mi van. Csanád kikéredzkedett vécére, mert reggel ivott egy kis tejet, és ez nem tett jót a tejérzékenységének. A bizottság nem ismerte Csanád múltját, leleményességét, valamint az Írók jó lelkét, ezért simán kiengedték. Innen minden úgy ment, ahogyan az a filmekben szokott, rács a vécéablakon, reszelő a kézben, Csanád a pártbizottság udvarán. Hősünk meg sem állt Nepálig, ahol ideiglenesen egy buddhista kolostorban talált otthont, menedéket, barátokat...
Csanád a kolostori uniformisban úgy nézett ki, mint Joe a csuhájában... az ő fejét is kopaszra borotválták és mint a hírhedt "Pöpszi" reklámban a mi főhősünk is a fejével szétlapított egy dobozos üdítőt, így egy fura foltot hagyva homlokán.
Ráadásul két hét után már a hasmenése is elmúlt a kajától és csak a székrekedés maradt, amíg meg nem itattak vele egy kis keserű fűből készült teát, ami úgy kimosta, mint az új intelligens mosópor a csúnya, goromba foltokat.
Miután az emésztés körül megszűntek Izidorunknak a problémái magához tért és ráeszmélt, hogy neki élete végéig itt kell roskadni egy gyönyörű nepáli kolostorban, ahol csak meditálnak és rizst zabálnak...
Tehát Csanád egyik éjszaka innen is megszökött és északnak indult meglátogatni Szibériában élő távoli rokonait. Vlagyimir farkasvadászként, illetve tigrisidomárként tengette mindennapjait, a Moszkvai Nagycirkusz szolgálatában. CSanádÁronIzidor nagyon jól érezte magát, hiszen régi nosztalgikus dolgok jutottak eszébe...
Vlagyimir nagyon kedves volt, bár néha nem nagyon értette, hogy mit akar tőle, de végül ilyenkor csak simán ledöntöttek egy üveg jóféle vodkát, amitől csak bambán vigyorogtak egymásra, s érdekes módon, ilyenkor a megértés is könnyebben ment. Vlagyimir, akit Főhősünk 3 üveg után már csak Vlagyimirecnek szólított meghívta őt horgászni, vadászni a nagy szibériai erdőkbe, a halat TNT-vel fogták, vagyis biztosra mentek, viszont a farkasles már kifinomultabb vadásztechnikát követelt, egy szibériai tigris befogása pedig méginkább...
Szóval a reggeli után a még borongós hajnalban elindultak a farkasvadászatra...
Az indulás rettenetesen nehezen ment, mert Vlagyimir minden sarkon ellenőrizte a felszerelést (pártkönyvecske-Lenin-képecske-üvegecske, mehetünk). Mikor végre kiértek az erdőbe, a szokásos ellenőrzés során (pártkönyvecske-Lenin-képecske-üvegecske... a k... életbe, a puskácskát otthon hagytam) rájöttek, hogy fordulhatnak vissza.
Csanádnak itt lett elege Vlagyimirecből, aki egy ilyen szakállas viccet még a 21. században is képes a valóságba átültetni, és hangos "Csotr vazmi!" felkiáltással faképnél hagyta. Igaz, hogy a farkasok már üvöltöttek, de ő úgy döntött: ha a fél világot keresztül tudta futni, akkor valószínűleg néhány farkas legyőzése puszta kézzel már meg se kottyan neki...
Szóval CSanádunk azon gondolkodott, hogy hogyan is kellene elbánnia a farkasokkal: Üsse agyon az egyiket a másikkal? Meneküljön előlük korcsolyával a jégen? Ragadja meg őket a szarvuknál fogva? Azután észbe kapott, hogy az utóbbi módszer ezeknél az állatoknál nem biztos, hogy működik, ezért inkább a futás mellett döntött, az úgyis jól ment neki. Futott, futott, futott, futott. Hómezőkön vágott át, fenyveseket került ki, még végül egy hideg, jeges sós víztömegen is átgázolt-átúszott. Amikor partot ért, lerogyott a földre pihenni, és ott aludt el a hideg köveken. Pár óra múlva ébredt, még jóval a dagály előtt arra, hogy egy érdes és ragacsos nyelv tapad az arcára. Amikor kinyitotta a szemét egy jámbor rénszarvas ábrándos bociszemébe bámulhatott, és döbbenten vette észre, hogy egy másik hasonló jószág épp a cipőt akarja róla lelegelni...
Úgyhogy Csanád gyorsan felkapott egy nagy több kilós botot és különös brutalitással, amit anno nővérétől örökölt, aki még az emlékezett módon végzett a Dallast bámuló részeges apjával, agyonverte a két rénszarvast, míg nem csak cafatok maradtak a két behemót szelíd jószágból...
Miután csinos Devergo pulcsiját a felismerhetetlenségig összevérezte leült, tábortüzet rakott és jóízűen megfalatozott... imádta a szarvashúst, ez volt a gyengéje és minek okán már három hete bogyón meg gazon élt, mindkét állatot felfalta, és nem hagyott semmit a vérszagra gyülekező farkasoknak...
De sajnálatos módon egy rejtett kamera, amit anno két órával azelőtt az NG stábja hagyott ott felvette a különös brutalitással elkövetett kettős gyilkosságot és a falatozást. A felvétel azon nyomban felkerült a netre, végigjárta a világot, s mindenki tiltakozott a történtek ellen. Főhősünket az állatvédő egyesületek fejvadászai kezdték keresni, hogy jól leültessék állatkínzás címén, a hajsza tehát elindult, CSanádÁronIzidor üldözött vaddá vált...

Szólj hozzá!

Címkék: nagy könyv 21. fejezet


2009.03.24. 20:00 adamekp

A Nagy Fórumregény - 65.

Azután mentő ötlete támadt: Ha a főváros már nem tud számára kellő izgalmakat nyújtani, ha nagyvárosi szürkeség elnyeléssel fenyegeti, akkor csak egyvalamit tehet! Kitömegközlekedett a nemtommelyik pályaudvarra, és útnak indult az ezerszínű vidék, a gyerekkori kalandok színhelye, az álmaiban visszaintegető Ostormonostor felé.
Tudta jól, hogy a csöppnyi falunak nincs vasútállomása, de becélozta a legközelebbi városkát Tiszavadszentalmásfürdőrekettyét, és úgy tervezte, hogy az utolsó pár kilométert majd kalandra lesve, sétálva teszi meg, mint legutóbb, Dorkával. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai, és mindenféle duzzasztógát meg közszeméremsértés jutott eszébe, majd megrázta a fejét, és igyekezett másra gondolni... De hiába. A feltoluló emlékeket már semmi nem állíthatta meg. Mindenről eszébe jutott valami. Például a szendvicséről, amit a vonaton akart megenni: a benne lévő sajtról Hollandia, a paradicsomról Olaszország, a száraz kenyérről pedig Marcsi néni. A zakatoló vonatról pedig a családját ért szörnyű baleset: a vonatszerencsétlenség, amikor famíliájának zömére ráborult a vonat, és ő elárvult. Nagyot sóhajtott, majd a fájó emlékeket félretéve minden figyelmét az elsuhanó tájnak szentelte...
Nézte ahogy a tehenek békésen legelésznek a réteken, látta, amint a gyerekek vidáman játszanak valami keverék kutyával. Elsuhant egy birkanyáj, egy fehér szamárral, fekete pulival és a pásztorral. Aztán kicsit messzebb egy vasúti átjáróban integettek fiatal kerékpárosok, mire ő visszaintegetett. Boldog volt, melegség töltötte el a szívét, s tudta, szinte sugárzik a boldogságtól. Semmi nyűg, semmi gond, de élményeket az utazás is szolgáltatott. Az egyik megállóban majdnem leszállították a vonatról, de még éppen idejében bújt el a mosdóba a kalauz elől. Aztán titokban belépett egy hálófülkés kocsiba és megdézsmálta az ott talált ételeket. Kinn a folyosón egy öreg bakterral beszélgetett az élet nagy kérdéseiről. Aztán megint leült újra a tájat nézte, az erdő üde zöldje és illata elbódította. Lassan, de biztosan haladt a célállomás felé, ránézett órájára még harminc perc és leszállás...
Visszaült a helyére és mintha a fülledt levegőben érezte volna a változás közeledését.
A vonat megállt és leült mellé egy idős nyugdíjas, akire még később kitérünk.
Csanád megint elkalandozott és nézte, sőt már-már szuggerálta és számolgatta az elhaladó illegális szemétkupacokat, amiket környezettudatos magyarok "deportáltak" az erdő szélére, hiszen nincs is jobb helyen egy régi, ócska hűtő vagy pirítós, mint a koros tölgyfák árnyéká­ban...
Csanád sosem volt jó matekból, legalábbis ez az író így emlékezik, és ezért a tizennegyedik kupac után abbahagyta a számolást.
A másodosztályú vonaton, ahol a foszöld színű műkárpitba főhősünk már rég beleolvadt és tulajdonképpen eggyé vált a koszos ülőalkalmatossággal, ami a 246-os vagon "Zerge itt járt, nagyon fasza" című grefitije alatt volt található, tomboló hőség töltötte ki a légtér poros űrjét, ám ezt még csak tetőzte, hogy az Ikarus buszokból átoperált ablakok nem nyíltak és a "hozzá preparált lehúzható napellenző izé" az összes hasonló vonaton konstrukciós hiba miatt (beszáradt a kosz a 4-es rögzítőcsavar alatti részbe) nem lehetett érdemlegesen használni, maximum arra volt alkalmatos, hogyha lehúzzuk akadásig (5 cm, utána beszorul az említett hiba végett), akkor még van mersze ill. pofája elviselhetetlenül zörögni a vonat monoton "tü-tün-tü-tün"-je mellett.
Csanád majd megfulladt a kiállhatatlan forróságban, kvázi mint egy tükör tojás megsült a zöld kárpiton. Ezen kívül rettenetesen büdös volt, és nem tudta az orrfacsaró szag kiindulási helyszínét beazonosítani. Végre kiszúrta... maga mellé nézett és látta a 70 év körüli teljesen ősz botos nyugdíjas öreg "hölgy" tojásos-tonhalas szendvicsét, ami két hetesnek tűnt... Csanádot elfogta a "rókázhatnék" és kirohant a mosdóba.
Benyitott és az előbbinél háromszor töményebb (elnézést a vulgaritásért) leírhatatlan szarszagot árasztó budiba, ami úgy nézett ki mint egy okádék, de nem csak úgy nézett ki, hanem az is volt. Nem volt gusztusa bemenni az illemhelyiségbe, úgyhogy kinyitotta az ajtót, amit menet közben tilos és elméletileg lehetetlen kitárni, lévén hogy zárva van, de gyakorlatilag egy újabb konstrukciós hiba (lelopták és a méh-telepen beolvasztották a kilincset) miatt egy mozdulat és voilá...
Úgyhogy Csanád átadta magát a természetnek... a gond csak az volt, hogy másutt egy nyitott ablakon a végtermék beáramolt köszönhetően a vonat áramvonalasságának...
Ez még mindig nem lett volna baj, csak a három szekrényméretű bőrfejű intellektuális úriember, aki tegnap este még a b-középből nézte a Carmen-t, akarom mondani a Diósgyőr Videoton meccset, nem örült, hogy félmeztelen tetovált testén a mi Csanádunk reggelije éktelenkedett...
Ne részletezzük... Csanádot helybenhagyták: rendesen, elég rendesen.
Már alig várta, hogy megérkezzék Tiszavadszentalmásfürdőrekettyre, úgyhogy visszakúszott a padlón a helyére (nem tudott lábra állni), miközben tulajdonképpen csillogóra törölte a koszos műanyagborítást... és láss csodát, a tonhalas néni tova tűnt... Csanád cuccaival...
- Ez nem az én napom - gondolta Csanád és látta, hogy újra elindul a vonat, amikor neki most kellett volna leszállnia...
Így hát meghúzta a vészféket, s a vonat csikorogva megállt...
Ő pedig előrebukott, és újra végigtörölte a padlót. Csinált ilyet már korábban máshol is... a padlón fekve felrémlett előtte a busz a szeméttelep mellett, és Tertuliano Massimo, az álombéli hasonmás, akivel oly csúnyán elbánt...
De nem ábrándozhatott ott sebeit nyalogatva: vasalt bakancsok dübörgő robaja hallatszott, ami akkor is visszhangzott volna a fejében, ha éppen nem a fülét a földre szorítva fekszik a padlón... mint egy indián. "Soknevű Menyét" adott magának indián nevet, hiszen egy vagy két név ide vagy oda nála már úgysem számít. Mindezt persze már röptében gondolta végig, a vonatról lefelé. Maga sem tudta biztosan, hogy ugrott-e, vagy a bakancsosok rúgták-e le, de volt egy olyan sejtése, hogy földetéréskor megtudja.
Földet ért. Nyekkent. A vonat elindult, az utolsó kocsi ablakából a nyugdíjas vigyorgott rá, aki már az ő sajtos-paradicsomos szendvicsét majszolta.
Megtapogatta magát, de semmilyen új helyen nem fájt. Tehát ugrott. Hálát adott a kommandósreflexeiért, majd nyögve feltápászkodott, és elindult toronyiránt Ostormonostor felé. Azaz csak indult volna toronyiránt, ha a falunak lett volna tornya... Így elindult az egyik keringő gólyát követve, elhaladt egy homokfal, egy zajos partifecske-lakótelep mellett, átgázolt egy kisebb vízterületen, felzavart egy pár vadkacsát, legnagyobb meglepetésére egy őzet is, végül tűnődve megállt egy fa alatt, hogy merre is tovább. Amikor fölnézett a fára, megakadt a szeme valamin...
Azután látta, hogy mégsincs ott semmi érdekes, így továbbcaplatott a meglelt irányba Ostormonostor felé. Fülében Náci bácsi régi bölcsességei visszhangoztak. Ilyenek, hogy 
"Vigyázz fiam, gondolkodj! Nem mindegy, hogy parenyica vagy szopornyica!"
Meg:
"Eső lesz. Ha a fecskék alacsonyabban szállnának, vakondokok lennének."
stb. stb. stb. Amíg a láthatáron föl nem tűnt a falu.
Csanádot megrohanták a régi érzések, na meg a környékbeli gyerekek, akik minden "idegent" megpróbáltak levenni, mondván hogy jó pénzért megmutatják a környék nevezetességeit (?!). Ők nem ismerték CSazit, tehát teljes erőbedobással győzködni kezdték. De Csazinál nem hogy jó, de rossz pénz sem volt, hiszen a vasúti büdös banya ellopta a holmiját, és tárcája is a kézitáskájában volt. Így aztán csak rávicsorított a gyerekhadra, akik az elmeroggyantaknak kijáró méla tisztelettel néztek rá, és némán kísérték tovább útján.
Csazi végül is odaért Náci bácsi házához, de ő még nem ért haza. Jelenleg éppen a korcsma pultot támasztotta, ahová a földekről hazajövet tért be, mert igen kiszáradt a petymegabrak kapálása közben. Hallgatta a meghitt kocsmai zajokat (Józsi, hogy az anyád ne sirasson!), vedelte a Pannon Mászokot, és jól érezte magát, egész addig, amíg......
De jaj mit látott?!
Ez nem lehet igaz... Ostormonosostoroson járt és nem Ostormonostoron, legalábbis a tábla szerint amit már félig megevett a rozsda... elnézte a térképet és rossz helyen jár... rádöbbent, hogy ez az ország másik nyavalyás szeglete...
- Áááááááá - ordított fel - kellett nekem kaland?!...
Az ostormonosostor-i piros-pozsgás pufók polgármester megveregette Csanád vállát.
- Üdvözlöm barátocskám!!! Mörre, mörre megy a nagy úr? Csak nöm pénzös embőr? Jöjjön meghívom valamire, aztán Ön hív mög mindenkit!!! - mondta a nagyhasú bajszos volt TSZ-elnök.
- Én... nem... akarom mondani... ki az a helyes fiatal lány??? - mutatott rá Csanádunk egy helyes menyecskére...
- Az ottan, ni? Az a fölöségem te pőjnahajder!!! - üvöltött a kedélyes polgármester, aki körül már ott nyüzsgött az egész falu népe...
A polgármester felesége vígan a lánya is lehetett volna, de ez itt senkit nem zavart. Megszokták hogy a kedélyes TSZ elnök-polgármesternek mindenből a legjobb jár, hát ebből is persze.... A lány szülei meg még örültek is neki hogy ilyen "jó partit csinált a lyány, mindjárt jobban mögy a család sora!"
A lányt sem ejtették a fejére. Jó képet vágott a dologhoz, igyekezett a férj közeledéseit elkerülni (ami nem is volt olyan nehéz, hiszen a súlyfelesleg, a magas vérnyomás és a jó kis alkoholizmus már megtette a magáét), szépen át-átcsoportosított kisebb-nagyobb összegeket a férje bankszámlájáról a sajátjára és várta az alkalmas pillanatot, amikor itthagyhatja ezt a vén disznót és a poros falut.
Ekkor érkezett meg Csanád. Kunigunda, a polgármester ifjú hitvese felcsillanó szemmel viszonozta Csanád rajongó pillantását.
Ne cizelláljuk a dolgokat... Csanád és a vonzó leány, akit Piroskának híttak, már a puha szénán töltötték a holdfényes, csókos éjszakát az istállóban... amikor is bejöve a polgármester részeges mivolta miatt először nem értette mi folyik itten...
De miután a méregtől még a kettős látása is elmúlt akkora patáliát csapott, hogy miközben szögödiesen káromkodott, azaz kivájatta verbálisan Csanád szemeit pár koromfekete varjúval, olyan hevesen gesztikulált hájas karjaival, amin az agyonmosott flaneling egészen a vállig fel vala húzva, hogy a kékszínű, "Osanban" vásárolt petróleumlámpát leverte és meggyulladt az istálló vala...
Csanád ingben-gatyában, azaz bocsánat, gatya nélkül rohant ki a faluból. A szomszéd faluban megállt lihegni, de eszébe jutott egy régi nóta, mely szerint "Antal háza porig égett/mégsincs semmi vész/mert rákacsint a szebb jövő,/a malter és a mész,/kész az új ház, új kertjében Antal pihenni tér, ám a szomszéd falu irányából pernyét hord a szél,/nincs semmi baj sem még,/csak a szomszéd falu ég... - na, szóval úgy gondolta, odébb áll még egy faluval, az a biztos.
Csanád tehát csak futott, futott, és futás közben rádöbbent, hogy hosszú ideje nem történt vele ilyen jó dolog. A futás egyáltalán nem esett nehezére, és társasága is akadt a helybeli nudista strand közönsége jóvoltából, akik demonstrációnak hitték gatya nélküli hősünk futását.
Így tehát Csanád elért a következő településig, de nem állt meg, mert nem akart szegény nudistáknak csalódást okozni. Később már azért futott tovább, mert az út mentén szurkolók jelentek meg, a feje fölött pedig egy TLR Bluk feliratú helikopter... csak futott tovább, és úgy érezte, repül a széllel.
És a mi Gámpunk, akarom mondani Csanádunk elfutott a megye határáig. Ha már elfutott idáig miért ne futna el Sopronig? - kérdezte magától...
És elfutott Sopronig, az ország határáig és ha már megérkezett felötlött benne miért ne futhatna el az Atlanti óceánig?! Csak aludni és enni állt meg, a többit elintézte út közben.
Társa volt az osztrák hegyi levegő, amit harapni lehetett, a bajor fehér virsli és a jó árpasör, ami kedvet öntött belé az esős német időben, a belga csoki, svájci sajtok, francia borok és békák, stb.
Úgyhogy elfutott Calais-ig... és ha már idáig elfutott miért nem futhatna el Pekingig???
"Fórraszt" Csanád elfutott Pekingig, miközben már ezres nagyságú követő tábora volt és a világ összes országában beszéltek a meztelen magyarról, aki "belóbálja" Földet és akit harmincnégy helikopter vesz élőben, ahogy ide-oda libeg...
Amikor 2 év 124 nap 16 óra 8 perc és 42 másodperc után megérkezett Pekingbe, már nem emlékezett miért is kezdett el futni...
De nem is igen volt ideje gondolkozni rajta, mert a helyi kommunista párt aktivistái köszöntötték, ugyanis vörös arca láttán elvtársnak vélték. Ő meg csak megpróbált sodródni az árral, és arra gondolt hogy mennyivel jobb lett volna Japánig futni, ahol enyhe rizspálinka, szusi és készséges gésák várnák..... ehelyett szürke vagy melós kék pizsamaszerű öltözékben járó kortalan és nemtelen népek kísérgették a helyi pártbizottság felé.

Szólj hozzá!

Címkék: nagy könyv 20. fejezet


2009.03.23. 20:00 adamekp

A Nagy Fórumregény - 64.

XX. fejezet: Csanád budai villája és az ott lezajlódó események
 
Ám valahogy megint egyedül érezte magát Főhősünk, s eszébe jutottak fiai. A három maffiózó és a két ifjabbik csirkefogó, akikkel nem tudta, mi van. Így hát magányában elindult felkutatni gyerekeit, hogy beszámolhasson nekik mindenről, ami azóta történt, hogy a bölcsibe illetve kollégiumba adta őket…
Közben persze eltelt jópár év, a gyerekek már nagyok lehetnek - gondolta meghatódva Csanád. Vajon milyen foglalkozást űzhetnek? Persze Csanád azt tudta, hogy idősebb fiai a maffia kebelén belül igyekeznek boldogulni, de remélte, hogy a két kicsi valami békésebb szakmát választott. Elábrándozott mit is csinálhatnak. Aztán meg azon tűnődött, hogy találhatna rájuk. Először a Központi Népességnyilvántartóba ment és ott érdeklődött a fiai után.
CsanádÁronIzidor a nyilvántartóból nem sok mindent tudott meg, talán csak annyit, ha ilyen jól áll anyagilag, jobban tenné, ha magándetektívhez fordulna. Kért is egy yellow pages-t a hivatalban, s nekiállt detektívet keresni. Meg is találta a legkiválóbb, s leginkább reklámozott magánkopót, tárcsázott, s megbeszélt vele egy személyes találkozót, pontosan 2 óra múlva várta őt a detektív az irodájában, mely közel volt az Idegklinikához...
Addig még van egy kis időm, gondolta Főhősünk és gyalogosan indult el, a sofőrt is hazaküldte...
Mit is csináljon a fennmaradó időben, mivel üsse el az időt? Leült egy padra gondolkodni. Egyáltalán hány évesek lehetnek a kölykök? Időérzéke - ennyi kaland után nem is csoda - cserben hagyta. Rájött, hogy azt se tudja, hány éves ő maga, és hiába nézett a kirakat tükrébe, arcvaksága kifogott rajta. Ez volt a baj a nyilvántartóban is: nem tudta megmondani a fiai pontos nevét (hiszen a saját vezetéknevét se tudta biztosan), születési évüket sem (Adél szökése után eszébe se jutott kiváltani az anyakönyvi kivonatokat), így hát a szemébe röhögtek... Mit kezd ezzel egy detektív? Neki se tud semmit mondani. De azért megpróbálni lehet. Úgyhogy felállt a padról, és meg sem állt a nyomozó irodájáig.
Bement az ódon, poros épületbe, ami a Szabadság téren állt rögtön az Enter Europa Bank mellett, ami híres volt egy-két incidensről, szemben az orosz katona emlékművével a gyönyörű mélygarázs felett, de erről a hatalmas stílustörésről, ami kb. olyan mintha Pavarotti rappelne, feledkezzünk meg...
Szóvál Csanád bement, felment a másodikra... a koszos üvegen át benézett az irodába, ahol egy sziluettet látott, aki egy íróasztal mögött feltett lábbal ült, ezen kívül hallott valami halk zümmögést. Bekopogott, amikor hozzáért az üveghez a technokollal felragasztott név foszladozott... Miszter Kalambó-ból, csak "izer alamb" maradt.
Az ajtó alatt kavargó erős, aromás cigifüst szállingózott kifele, mint valami Dauegberc kávéreklámban...
- Igen, ki az??? - hallatszott egy dümmögő hang.
- Csa... csa... csak azért jöttem, akarom mondani Csanádnak hívnak.
- Kam in... apropó lenne még egy kérdésem... vagyis egy első...
Csazidon remegő lábakkal bebandukolt... meglátta a 70-es évekbeli (valószínűleg azóta üzemelő) krómozott, ám de rozsdás ventillátort, ami halkan zümmögött, helyet foglalt...
- Arról lenne szó, hogy...
- Ha már itt vagyok, meséljen nekem a feleségéről! SOHA SENKI nem látta-hallotta még őt! Hagyja, hadd legyek én az első európai, aki megfejti a rejtélyt. Milliomos lehetnék, ha megtudnám mondani legalább a keresztnevét!
- Yes, oké. Cserébe árulja el nekem hová lett Björn, Olaf, Adél, Náci, Mari néni, Joli néni, Joe, és még sokan mások... ja, és Ratol, a lator, (aki mindig kihagy engem a regényből......)
- Yesz oké. De mi van Erik anyjával? - mondta az egyik.
- Az meg ki. És az előbb ki beszélt kinek? Hmm. - mormolta a másik.
- Ezt most érted? Nem? - kérdezte az egyik.
- Én sem, azaz te sem, szóval érted. - érkezett a válasz.
Az Író kicsit megzavarodott, hogy ki mit mondott, de lényegtelen, mert úgyis kiment a konyhába, hogy vágjon egy szelet száraz szikkadt kenyeret a babkonzervhez...
- Szóval Csanád... öntsünk tiszta vizet a pohárba... kit kell megkeresnem???
- A családomat, így, egyszerűen fogalmazva.
- Értem. Tehát a családját.
- Rákérdezhetek a felesége nevére? – (Galambó bólint) – Judit? – (Galambó rázza a fejét) – Tünde? – (G. rázza a fejét) – Erika! Naaa! – mondta Csanád, hogy legalább az utolsó találata bejöjjön, s a nyomozó bólintott.
- Megtudhatnék valamit a keresett személyekről?
- Gáspár, Menyhárt, Boldizsár, a három maffiakirály, és Björn meg Olaf, a suli rémes ikerpárja, róluk lenne szó.
- Nos, uram, akkor már csak egy kérdésre kell válaszolnia, aztán indulhat a nyomozás. Hányszor ivott tégladobozos tartóstejet Lady Di halála és az első űrhajósnő fellövése között?
- Ez könnyű válasz, ugyanis tejallergiám van, tehát jobban teszem, ha nem iszom egy kortyot se, ugyanis, mindenki el tudja képzelni, akkor milyen szorult helyzetbe kerülnék, illetve épp ellenkezőleg. De nem is erről akartunk beszélni, nemde? Mennyiért vállalja a nyomozást Nyomozó Úr?
- Hát a rendes bérem, 600Ft/óra, de ehhez hozzá kell számolni a járulékos költségeket is: napi 2 doboz kubai szivar, meg 2 doboz cigaretta, a ballonkabát tisztítási költsége, továbbá a kutyaeledel, meg a többi, ami most nem jut eszembe, de azt hiszem ez nem egy vészesen magas összeg, ki lehet bírni, na mit gondol?
De CSanádÁronIzidor nem gondolt semmit, mert megragadta a figyelmét egy kép, mely a nyomozó asztalán volt...
- Úristen! Apolka néni! – kiáltotta főhősünk a döbbenettől teljesen ledermedve...
Azután rájött, hogy mégsem, csak a képzelete játszott vele. VAgy mégis?
- Nem mégsem - rázta meg a fejét Csanád. Csak az a tucat horgolótű tévesztette meg, ami az idősebb hölgy zsebeiből kandikált kifelé a fényképen. - Itt a címem, keressen fel, ha megtud valamit.
A képet persze azért látta, mert valami furmányos módon kigyógyult az arcvakságából, meg persze a nagyothallásából. Főhősünk mindezen titokzatos eseményeket a Joeval való találkozásnak tudta be, de ez egy olyan kérdés, illetve válasz, amit soha senki nem fog megkapni. Mindenesetre örvendetes, hogy CsanádÁronIzidor immár egészségesen (szellemileg és testileg is), továbbá anyagi jólétben és biztonságban élhet.
Az Írók hosszasan veregették egymás hátát: milyen jófejek, hogy ennyi jót tettek Csanáddal, aki már az arcvakságból is kigyógyult. Csanád is örült neki, ezért hosszasan nézegette az arcát egy a zsebéből előrántott tükörben. Kicsit meglepődött azon, amit látott, ugyanis….
Csanád boldogan bandukolt Budapest belvárosában. Úgy érezte minden szép és jó, hogy immár minden a legnagyobb rendben van. Valamiféle üde harmónia öntötte el testét, amikor mint derült égből villámcsapás futott át az agyán a gondolat...
"Ez most azt jelenti, hogy vége a könyvnek??? Hepi end és kész???"
Ájuldozott a borzasztó gondolattól, amikor is odament hozzá három 15 éves suhanc, késekkel. A Kossuth téren a Parlament előtt, a demokrácia hatalmas és impozáns fellegvárának oroszlánjai előtt, amit három alulfizetett katonaruhás francialégiós őrzött, vetették le vele vadonatúj "Ezdidasz" cipőjét és "Amega" óráját...
És Csanád nem jajveszékelt, hanem kezet csókolt támadóinak és felkiáltott: - Végre, ezaz, juhééé... apropó kedves fiatalok nem akartok megütni, megrugdosni vagy valami nagyon hasonló?! - és olyan friss mosoly jelent meg az arcán, hogy a három siheder fejvesztve elmenekült, maguk mögött hagyva az értékes és "sztájlos divatcuccokat"...
és CsanádÁronIzidor már megint rosszul érezte magát, mert semmi izgalom nem volt életében, az adrenalinja vészesen lecsökkent, már a napi 15 erős feketekávé sem tudta feldobni. Valamit tennem kell, - gondolta - mielőtt végleg bepunnyadok a nagy nyugalomba. Fogta magát és felugrott az első arra járó tömegközlekedési eszközre, persze jegy nélkül.
De már vagy 1 órája lógott össze vissza mindenféle járművön, de se egy fia ellenőr, se egy szemfüles buszsofőr, mit tegyen hát, hogy történjen valami? 

Szólj hozzá!

Címkék: nagy könyv 20. fejezet


2009.03.22. 15:33 adamekp

A Nagy Fórumregény - 63.

XIX. fejezet: A Halál, mármint Joe Velencében, meg persze CsanádÁronIzidor is
 
Csanád tehát Velencébe ment a Halállal, azzal a titkos gondolattal, hogy ott talán elveszítheti kitűnő társaságát. Éppen a karnevál idején sikerült utazniuk, úgyhogy a sokadalomban nem volt nehéz elsodródniuk egymástól. Hogy véletlenül se sodródjanak újra össze, Csanád álarcot vett, gondolába szállt, és tovatűnt a Sóhajok hídja irányába...
A Szent Márk téren Csanád síró olaszokat látott. Szegények, biztos valami családi tragédia gondolta. Csak azt nem értette, hogy az egyik ötvenes olasz miért emlegeti a Dio mellett Sevcsenkót is. Gyorsan továbbment. Tapasztalatból tudta, hogy a túlzott kíváncsiság csak bajt okoz. Arra gondolt kicsit körülnéz a városban. Erőlködve próbálta az emlékezetébe idézni a nevezetes helyeket, amelyeket Apolka néni szerint feltétlenül meg kell nézni mindenkinek, aki Velencében jár: Bazilika, Rialto, Óratorony, Sóhajok hídja (annyi itt a híd, vajon melyik lehet) és a horgolómúzeum.
Joe egyedül maradt a forgatagban, de ekkor hirtelen valami különös szag csapta meg az orrát. Joe orrlikai kitágultak, izgatottan szimatolt. Ez ragasztó!!!
S ekkor meglátta Giuseppét a munkanélküli filozófust, aki jelenleg plakátragasztással kereste meg a pizzáravalót.
Ennek aztán nagyon megörült. Megnézhet mindent, még idegenvezetője is lesz... és nem kell folyton a háta mögé pislognia, hogy elkerülje Joe-t. Biztos volt benne, hogy a Halálnak bőven elege lett már a plakátragasztásból, és ha megérzi ezt a szagot, rögtön az ellenkező irányba megy. Így hát barátságosan üdvözölte Giuseppét...
Aztán valahogy mégis összetalálkoztak megint, Joe egy kicsit szabadkozott, amikor a busz visszaindulásakor azt mondta CSanádÁronIzidornak:
- Ne légy mérges, de én itt megtaláltam a számításomat, maradok Velencében, ha hazaérsz, legyél szíves elnézést kérni Lópicitől, amiért így pácban hagyom...
CsanádÁronIzidor meg azt se tudta hova legyen örömében, persze nagyon sajnálta, de csak verbálisan, hogy Joe marad, de gondolatban hálát adott Mindenféle Teremtényeknek, akik csak eszébe jutottak felsőbb erők címén.
Tehát Főhősünk hazaérkezett, megszabadult Joetól, aki már nagyon bökte a Többi Írók csőrét, pedig eleinte jó ötletnek tűnt kitalálni a figurát, de talán majd legközelebb. CsanádÁronIzidor első útja egy gyertyaöntőhöz vezetett, és vett egy nagy templomi gyertyát, hogy majd azt meggyújtva áldozzon szerencséjének...
Ez az Író is nagyon örül Joe eltűnésének, mert már kicsit belekeveredett abba, hogy ki kivel és mit csinált Velencében, Csanádot meg várja Budapest, egész Magyarország, no meg a rengeteg rokon és ismerős. Csanád vallásos érzülete eddig nem volt ismert cs--j író előtt, de mindenesetre tiszteletet érdemel.
Hogyan tovább? Valahonnan pénzt kellene szereznie. Csanádnak megvan még a bokalánca (ugye megvan?) esetleg ismét megpróbálhatja eladni, vagy kiadhatná egyik szobáját a lakásban, lottózhatna is, vagy ismét beszállhatna a maffiába. Egy gondolatot hessegetett el mindig Csanád, azt hogy dolgozhatna is. Ez eddig még egyik Írónak sem fordult meg a fejében, így aztán Csanád is szent borzalommal tekint eme foglalatosságra. Igaz egészen kis ideig működött, mint buszsofőr, de annak se lett jó vége. Szóval…
Most jutott eszembe, hogy Csanád már eladta a bokaláncot, tehát ez a lehetőség ugrott.
...szóval Csanád a homlokára csapott. Hogy is felejthette el?! Hiszen neki lett egy egész zálogháza! Szollam már messze jár a vécélánccal, és amilyen gügye, észre se vette a cserét. Különben is, eddig meg se nézte magának, mit is vett magának a láncért, ki tudja, mi volt még Szollam/Klipka úr teljes vagyonában?
Így hát Csanád, miután meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, - ezt a sok felháborodott levél is bizonyította, amiért napokig zárva tartott a zálogház - felcsapott zálogosnak.
CsanádÁronIzidor tulajdonába került a jól menő zálogház, ezen kívül még birtokába került egy nyomda, egy pénzverde és 35%-os tulajdonosi részarány a TönkBank (köszi Romhányi J.)-ban, ami meglehetősen jól ment mostanában, köszönhetően az emberek hitelek irányában tanusított növekvő vonzalmának. Főhősünknek lett saját sofőrje, bejárónője, inasa, s egy 300nm-es palotája Budán, valami jó környéken...

Szólj hozzá!

Címkék: nagy könyv 19. fejezet


2009.03.19. 00:22 adamekp

És ollé!

Tegnap Tegnapelőtt végre elindult a Cycle Chic (avagy bringázz sikkesen), azt is munkálom (na jó, a többiek végzik a nagy munkát). Véssétek be a fejetekbe, a könyvjelzőkbe meg a füzetekbe a címét: cyclechic.hu vagy cyclechic.blog.hu.

Nagy Könyvvel pedig hamarosan ismét jelentkezem (upd.: remélhetőleg már ma [szombat]).

Szólj hozzá!

Címkék: cyclechic


2009.03.17. 07:05 adamekp

átmeneti sablonváltás

Átmenetileg nem a megszokott kinézettel jelentkezem, egy másik blognak tesztelek kinézeteket, így lehet, hogy szét lesz csúszva az oldal.

Eredetileg így néz ki a blog:

blogamekp

Az utókornak pedig a tesztelt sablon:

blogamekp

Szólj hozzá!

Címkék: cyclechic


2009.03.11. 00:07 adamekp

Hogy miket nem találok...

Mindenki, aki internetezik, előbb-utóbb rákeres magára vagy ismerőseire. Én rákerestem magamra, s láss csodát, az ilyen-olyan regisztrációim mellett találtam néhány olyan bejegyzést, ami a blogra mutat:

bloglog.hu
blogkalauz.hu
buzz.miner.hu

 

Szólj hozzá!


2009.03.10. 20:00 adamekp

A Nagy Fórumregény - 62.

Csanád hitt a fülének. Ez az egész pont beleillett a képbe, semmi különös, csak a szokásos... Most kellett volna halálosan összeveszni Teofil barátunkkal, de ugyan minek, hát tehet ő bármiről is?
Markotabödögei kalandjából már nem tudott többet kihozni, úgyhogy szépen összecsomagolt, pórázra kötötte a kabalatatut, és távozott. Teofil a részvények miatti szégyenkezésében nem merte megemlíteni, hogy a tatu az övé... és ez volt Csanád szerencséje. Ugyanis senki nem vette észre a Tatu lábán maradt, vagyonokat érő bokaláncot...
Csanád azonban észrevette, és az útjába eső első városban becélozta az útjába eső első zálogházat.
A kicsi, valahogy zöldes üzletben a még kisebb, görnyedt, púposkás, sovány, karvalyorrú, nagyfülű, igencsak barázdált arcú, sipítós, rekedtes és vékony hangú, kopasz tulajdonos állt a pultnál.
- "Üdvöszlöm, üdvöszlöm! Milyen szép ész derűsz napunk van ma ugye?!" - Villantotta foghíjas mosolyát és szikrázó tekintetét a belépő Csanádra...
Csanádnak irtó nagy szerencséje volt a két orosz énekeslánnyal, akik már jó ideje nem szerepeltek a zene-dobogó második legfelső fokán (az elsőn még mindig Jimmy szerepel Győzikével és Balázs Palival holtversenyben). Tudnivaló ugyanis, hogy Csanád őket választotta a forgatások alatt, csak ők voltak a Tatu-Inn fő reklámereje. Tehát Csanád volt az a szerencsés, aki megszabadíthatta a két leszbikus lányt az értékes bokalánctól, amivel egymáshoz voltak kötve. Igaz, ez nem zavarta őket, hiszen még a heteroszexuális lányok is párosával vagy hárman-négyen szoktak a mosdóba menni, de ez most mindegy. Szóval Csanád levette a lányokról a bokaláncot, átadta a manusnak, és azt mondta:…
- Nézze ezt a gyönyörűséget! Családi örökség, még szegény nagyanyám hordta Ferenc József nevenapján rendezett Operabálon. Minden élő rokonom megesküszik rá, hogy eredeti. Anyám belehalna ha élne ha megtudná, hogy zálogba adom, de ilyen a szükség. 6 gyerekszájat kell etetnem, nem beszélve egyéb szegény rokonaimról, akiket az idő szűkössége miatt nem sorolok fel.
- Nésszük cak, nésszük cak! - vette el a láncot a selypegő apró agg, és kapzsin felizzó szemmel, mohón sebes dörzsölő-forgató-morzsolgató mozdulatokkal vizsgálgatni kezdte. - Nész-szük eszt a drágaszágot! - tette még hozzá. - Jó helyre jöttél, édesz fiam! Itt, a Vámhász körút kilencszben mindent megtalálssz… Bizu, aranyéksszer, miegymász… Klipka bászihoz van szerencséd, cszak annyi lóvé van a bőröm alatt, hogy átoperáltattam magam Szóllamá... Xóval mennyit kérnél eszért a biszsuért??? Te K.I.SZ. csirkefogó??? - moszolygott egyet a kopaszodó öreg Klipka, akit anno adócsalásszal vádoltak, mert behoszott pár régi pc-t és újként könyvelte el őket és újként igényelte vissza róluk az ÁFÁT, de az ma már kit érdekel???
Arról nem beszélve, hogy az író ismerte egyik dilletáns fiát, aki Grieg Peer Gyntjének legszebb részéről [valójában egy Smetana-műről - a szerk.] egy atomerőműre assszociált, no de ezt hagyjuk, messzire vinne...
- Ööööö, ez biztos sokat ér - vágta rá Csanádunk.
- De cak aszért mer vajszíveckém van adok neked érte eszret..
- Ezer mit? Dollárt? Kevés lesz Paklikám - erősködött Csanád.
- Eszer dollár? Hihihi! Fiackám, hol élsz te? Forintka, nem dollár..
- Megbolondult apókám, már mondtam családi ékszer ez biz, nem valami vacakság!
- Jól van, jól van, eszerötszáz forintka.. ész adok egy autogramot...
Csanád megelégelte Szollam mesterkedését, és kifordult a zálogházból. Ennél még akkor is többre megy, ha egy olyan nőnek ajándékozza, aki elhiszi, milyen sokat ér...
Szollam ijedt sikítással eredt a nyomába.
- Jaj, Gaszda, jó kisz Gaszda... illetve bocánat, uram... bocásszon meg szegény kisz Szollamnak, nem tudta, mit beszél, nem volt rajta a szemüvege... megnészhetném még egyszer azt a drágaszágot?
Csanád azonban hirtelen úgy érezte, hogy nem akarja kiadni a kezéből az ékszert. Egy darabig huzakodtak Szollammal, de aztán az egyik Író beleírta a regénybe, hogy hősünk elengedte a láncot, nehogy plágiummal vádolják.
Szollam mohón kapott utána.
- Moszt már látom, moszt már máááász! - lihegte izgatottan, magában motyogni kezdett, úgy forgatta a láncot a kezében. - Úrficka, neked adom minden vagyonomat, cak ez lehesszen az enyém!
Gyorsan megegyeztek. Szollam a bokájára csatolta a láncot, gyanakodva körülnézett, majd a ház falához lapulva, folytonosan körbepislogva sebesen távozott...
Kedvenc egyetlen és utánozhatatlan Csanádunk tovább bandukolt a Vámház körúton, a Szabadság-híd felé, mögötte a két orosz énekeslánnyal, akik éppen cicomázták magukat, elvégre olyan más ez a budapesti levegő mint a moszkvai… Csanád még mindig kezében szorongatta az arany bokaláncot, mert - félreértés ne essék, kártyás múltjából merített kézügyességével egy rozsdás vécéláncra cserélte ki végül az ékszert, majd azt vitte el örömittasan szegény Kalapka úr. Át akart kelni épp a zebrán, amikor egy metálfekete háromliteres turbós Saab 93 majdnem elütötte. Már épp a nem verbális kommunikáció egyik indulatkifejező eszközét akarta Csanád használni, amikor meglátta a kocsi sofőrjét… Kedvenc tanára volt az, Gömb Gábor, a sportok királya, és - tegyük hozzá, a nők bálványa...
És mindezek közben az alap úgy elégett, hogy sima ciroksöprűvel fel, illetve el lehetett söpörni a betont, ami nagyon szomorú esemény, tekintve, hogy 3 nagy autóval szállították ki, mind a mittudoménhány köbmétert. Szóval az alap oda, de sebaj, majd építünk újat, szebbet, nagyobbat...
A dagadó izmokkal rendelkező "májer" csávó volt mindenki példaképe a suliban, hogy mindenki értse kb. olyan mint Gedeon bácsi, egy szó mint száz nem semmi.
Gömb Gábor, akit mindenki gömbinek hívott pedig olyan fess ember volt így ötven évesen is, hogy ejha.
Ugyan sosem tudta senki honnan seftelt össze egy közönséges testnevelő egy Száb 93-ast, de mindegy, ne firtassuk.
Gömbi mindig bírta az esetlen Csanádot, aki már akkortájt nagyon esetlen volt: nem tudott kötélre mászni, magasra ugrani... de ne kalandozzunk el túlságosan.
- Heló Gömbikém - ordította Csanád túlüvöltve a teknó zenét hallgató "kúl szupersirály" Gabit.
- Csávesz Csanád... (micsoda alliteráció, ki hitte volna), nem vihetlek el valahova? Bemutatom az új barátnőmet, jó bőr, akár te is...
- Öööö - felelte főhősünk határozottan - nem bánom, de nekem van nőm...
- Jaj ugyan Csanádkám?! Néztél te már tükörbe??? Nem tudsz "átvágni" a palánkon "öcskös"!!! - és a hirtelen jött tanár bácsi, aki mintegy Casa Nova szerepét tölti be ebben a műremekben, hangosan kacagni kezdett - ne haragudj csak, ha "megskubizom" a hurkáidat, arról nem beszélve hogy úgy nézel ki a fejedből mint egy bojlertestű hústorony akkor nagyon sajnállak - és ismét mosolygott - "Vágod"???
- Kösz, már csak ez hiányzott - mondta Csanád és úgy érezte magát, mint akinek már az említett módon beleszartak a lelkébe, és sírva fakadt...
Ott álltak blokkolva Budapest forgalmát, amiért a háttérben az alacsony szociokulturális közegből származó feltörekvő értelmiség a volán mögött a Barkaszokban ill. Vartburgokban finoman, de kellő hangerővel és gesztikulációval mindenkinek a tudtára hozta nemtetszését...
Mit volt mit tenni, mentve, ami menthető Csanád...
CsanádÁronIzidor megemberelte magát, elmaszatolta arcán az utolsó könnycseppeket, majd bosszúsan háta mögött hagyva a jelenet többi szereplőit, bevonult a legközelebbi kricsmibe. Kért egy jóféle fütyülős pálinkát, ledöntötte. A szesz megmelegítette, belülről, jólesőn és némi bátorságot öntött belé. Akkor aztán visszament a műmajer Tantóbácsihoz és úgy beolvasott neki, hogy azt nem tette zsebre, senki, hát még a tanárúr. úgy megszeppent, hogy egy pillanat alatt eltűnt, mintha ott sem lett volna. CSanádÁronIzidor pedig indult hazafelé, de menet közben találkozott Lópicivel és Joeval, akik a legújabb plakátokat ragasztották fel. Joe akkor úgy döntött (Lópici legnagyobb megelégedésére, mivel már unta fellengzős szövegeit), hogy Főhősünket boldogítja tovább. Ő persze korántsem volt elragadtatva az ötlettől, de a Joeval nem lehetett ellenkezni, ha valamit a fejébe vett. Hazafelé az úton éppen egy utazási iroda előtt álltak le egy pillanatra, mert Csanádnak meg kellett kötnie a cipőfűzőjét, amikor Joe meglátott egy képet, ami felkeltette érdeklődését.
- Oda kell mennünk, most rögtön, mutatott a képre, majd elkezdte nyaggatni Főhősünket. Csanád felnézett, szava se lehetett, s azt mondta Joenak:
- Igazad van, ezt a lépést meg kell tennünk, azzal bementek és befizettek az útra.
Hát így esett, hogy Csanád és Joe eljutottak Velencébe...

Szólj hozzá!

Címkék: nagy könyv 18/b fejezet


2009.03.09. 20:00 adamekp

A Nagy Fórumregény - 61.

Egy háromfős társaság lépett az ivóba. Filmeseknek tűntek, már csak azért is mert drágámnak szólították egymást.
Egy őszes szakállas, összevissza frizurás, nagyorrú, szemüveges bézbóllsapkás fickó állt középen, akit az őt körbevevő két hölgyemény a "drágám" mellett "Steve"-nek is szólított. Letelepedtek Hősünk és Barátja (nincs neve?) asztala mellé, és hangos csevegésbe kezdtek, amiből hőseink minden egyes szót hallottak. Kiderült, hogy az édeshármas azért járja kietlenül kies kis országunk falvait, mert forgatási helyszínt keresnek a legújabb leendő kasszasikerhez, amelyben JamesBond méri össze erejét a Predátorrral, és mindezt a Naboo bolygón... ezért meglátogatták eme kicsiny falut, amit egyébként Markotabödögének hívnak. Bár a falu környéke inkább a Tatuin bolygóra hasonlít, a kocsma törzsvendégei pedig a Tatuin lakosaira.
No, erre már felfigyelt Csazidon barátja, Teofil (van neve!) is. Felismerte a forgatásban rejlő lehetőséget, és az épülő házból gyorsan, némi plusz befektetéssel és három brigád villámgyors munkájával sztárfogadót csinált. Hogy stílusos legyen, egy tatut is vásárolt magának kabalaállatként, és a fogadót Tatu-Inn névre keresztelte el.
Teofil, kegyes keresztény neve ellenére vagány srác volt, csak úgy tapadtak rá a nők. Steve egyik barátnője, egy kb. 20-22 év körüli szőke hajú lány, aki miniszoknyát, topot, bundát és csillogó sarut hordott (Lehet, hogy Joe-nak mégis igaza volt?), máris szemet vetett Teofilre, ezért elintézte, hogy a stáb beköltözzön a vadonatúj fogadóba.
Csanád a háttérben durcás képet vágott.
Amire egyébként nem volt semmi oka, hiszen a stábban volt még nő bőven. Mindenki jól járt a beköltözésükkel: folyt a pia, éjjel-nappal ment a buli, és ami fő, a banda két kézzel szórta a pénzt. Teofil csillagászati áron adta a konzervből felmelegített pacalpörköltet, a filmesek pedig intenzíven imádták ezt a vendégszerető népet, és ajándékokkal hálálták meg a kedvességet. Hamarosan az egész falu limuzinnal járt, az utcán a gyerekek ékszerekkel felcicomázva flangáltak, és még a kabalatatu is bokaláncot hordott.
Nem is beszélve a Döglött Ló nevű kocsma cégéréről, amelyen a fekvő lódög teljes restaurálásra került, s így rondább lett, mint valaha.
De a legjobb dolga azért mégis Csanádunknak és Teofilnak volt... Új vállalkozásokba kezdtek: az amerikai filmsztárocskák lelkesen zötyögtették lovaskocsin a limuzinhoz szokott hátsójukat az "Origin Hungarian Puszta" hullámvasúttal is felérő földútjain "kocsikázás" címén. Mindemellett nagy boldogan szikesítették tovább verejtékükkel ("túrázás" címén) az amúgy is igencsak vízhiányos talajt. De a legnagyobb dobás azért mégiscsak a "lovastúra" volt shetlandi pónikkal föl a dombra, le a dombról, föl a dombra, le a dombról, föl a dombra, le a dombról, föl a dombra, le a dombról, föl a dombra, le a dombról, föl a dombra, le a dombról, stb. stb. stb.
(A színésznőcskék mind nádszálkarcsúan tértek vissza az Újvilágba. Néhány élelmesebb ezek után érdekes elemekből álló fitness-programot dolgozott ki, lealázta Atskin Professzort [aki korábban azzal dicsekedett, hogy mindenkit csont és bőrré (bone and skin) fogyaszt] és azóta is csak pancsolnak a pénzben. De ne szaladjunk ennyire előre...)
...ugyanis a rendező felfigyelt Csanád markáns egyéniségére. Elhatározta, hogy az elcsépelt JamesBond-figura helyett ez az üdítően új arc mutatkozik majd be a Predatorral való küzdelemben. Teofillal madarat lehetett volna fogatni, mert híres barátja így biztosíthatta a jövőt is a Tatu-Inn fogadónak. Így már egészen biztos volt, hogy Markotabödöge zarándokhely lesz, ahol nemcsak forgatták a filmet, hanem felfedezték a Nagy Sztárt is...
Egyedül arra kellett vigyázni, hogy Joe ne figyeljen fel Csanád hirtelen népszerűségére, és így továbbra se jusson eszébe őt keresni. A filmesek új címet is adtak a produkciónak, az előzőleg kigondolt James Bond és a Predátor helyett immáron a The Csanad Show nevet emlegették, amelytől már csupán a név hallatán is kasszasikert reméltek. Tehát az új főszereplőre szabták a forgatókönyvet, itt-ott bevettek belőle, máshol pedig kiengedtek néhány centit.
A film elkészült, Lópici Gáspár és társa, Joe pedig elkezdték kiplakátolni az utcákat az új film reklámjaival...
De közbejött az árvíz és elmosta Markotabögödét...
És a filmszalagok átáztak. Minden tönkre ment. A stáb kocsijai, a felszerelés, stb. Azaz minden, nincs mit szépíteni. Oda a Tatu-Inn, a korcsma a döglött pónihoz, nincs út, nincs pénz, nincs jövő.
Csanád és Teofil a tetőn üldögélt, amit Mikóné újított fel.
Búskomoran csevegtek tipikus közhelyekről, amitől mindenkit megkímél mostanság az Író.
Lényeg, ami lényeg úgy összevesztek, hogy még a falu is zengett tőle. (Itt jegyezném meg, hogy Csanád lelökte Teofilunkat a tetőről a vízbe és a búvárok csak Kiskunröcsögemöcsögén tudták kihúzni a vízből, épp időben, majdnem későn értek oda.
Csanádot emiatt az incidens miatt előre megfontolt emberölési szándékkal kezdte üldözni a Hungarisches Coast Guard, azaz a jó öreg Tutajos (Dévid Hásszelhóf) és Matula bácsi (Pamela Enderzon), a vízi rendőrség két kisdobosa.
Markotabödöge lakói derékig vízben állva szemrehányón nézték ratolt az Írót.
- Miért tetted ezt? A falunk fejlődött, az utcán a gyerekek ékszerekkel felcicomázva flangáltak, és még a kabalatatu is bokaláncot hordott. Erre jön egy minden hájjal megkent Író és egyszerűen ránk zúdítja a Rába folyót, ami nem is mellettünk folyik. Még számolunk!
Az Író kénytelen volt gyorsan visszakozni. Vagyis kölcsön adta a markotabödögeieknek féltve őrzött kincsét, az idő-visszaállítót, amit csak végszükség esetén használhatott. Így hát addig forgatta az időt visszafelé, amíg az árvíz a múlté lett... jövőé lett... nem lett, na. A filmtekercsek megmaradtak, a markotabödögeiek boldogok voltak, és Csanád a plakátokon szerepelt.
Kénytelen volt visszacsinálni mindezt, hiszen a markotabödögeiek valóban léteznek, ezért okkal tarthatott a bosszútól. Hát jó... akkor valaki a tekercseket kint felejtette a tűző napon, és elégtek. Csanád filmes karrierjének annyi, de a markotabödögeiek megtarthatták a kincseket.
Ez persze Csanádot nem vigasztalta... annál inkább vigasztalta viszont a filmsztárszipolyozó vállalkozásokból maradt pénz, amit az ő jó öreg Teofil barátja kezelt. Úgy döntött, hogy elkéri az összeget, és máshol fog saját vállalkozásba. Gyorsan meg is kereste az ő jó, hűséges kis cimbijét a kérésével: - Mondd, drága haver, nem tudnál megdobni a nyereség rám eső részével? Gondolom, jól vigyáztál rá eddig.
- Hogyne hogyne drága barátom, csak rád vártam, csak rád gondoltam, amikor a részvényeket vásároltam. Ugyanis az összes pénzünket részvényekbe fektettem. Nagyon kedves volt a bróker, akivel megbeszéltem az ügyletet. Mindenkinek csak ajánlani tudom: Kulcsár Attilának hívják. Igaz az utóbbi időben nem tudom elérni, de biztos csak szabadságon van.

Szólj hozzá!

Címkék: nagy könyv 18/b fejezet


2009.03.08. 20:00 adamekp

A Nagy Fórumregény - 60.

Joe, a Halál ruhákat kezdett válogatni, és Csanád meglepve tapasztalta, hogy élvezi. A hosszú, sárga esőkabátról lebeszélte, a hawaii ingről is, de aztán megsajnálta, és hagyta tombolni. A színes ruhák tetszenek neki, végül is meg lehet érteni... különben is, ki a halált érdekel, hogy mit visel a halál?!
Joe végül rózsaszín inget vett, zöld napszemüveget és kék zakót. Csanád már inkább nem szólt semmit. Gondolta, ha taxival mennek, a Vidámparkban már nem tűnik fel senkinek...
A sarut Joe a lábán hagyta, mert valakitől azt hallotta, hogy manapság divatos, a filmszínészek is ebben járnak...
Csanád inkább nem szólt semmit.
Attól azért tartott hogy Joe nem veszi-e személyeskedésnek a Szellemvasutat? Tovább gondolkodott , lehet hogy mégis inkább az Állatkertbe kéne menni? Hiszen az ő sorsa is a Vidámparkban vett fordulatot, azóta TÉNYLEG egy hullámvasút az élete, fenn-lenn-fenn-lenn.
Mondjuk arra azért nem gondolt hogy Joe Black eljő.... ez még a hullámvölgynél is hullámvölgyebb feeelinget csalt elő lelkéből. És ha Joe még legalább normálisan öltözne, nem úgy mint egy hibbant pulykakakas........ Ó hát lehet hogy Debrecenbe kéne menni?
Végül nem mentek Debrecenbe, bár a kísértés nagy volt.
Csanád inkább most sem szólt semmit..... pedig már az ötödik kört tették meg a Ligetben, ahol ujjjé, de jó!
Joe nagyon élvezte a kikapcsolódást, egészen infantilissá vált, ami CSanádÁronIzidort meghökkentette, de mostanában elég gyakran akadt el a szava dolgokon. Szóval, Joe-nak venni kellett vásárfiát, meg vattacukrot, édességeket, lángost, megkóstolta a májas és véres hurkát, ivott sört, aztán volt még virsli, cukros alma, üdítők estébé, estébé. Amikor estefelé haza indultak, még nem volt semmi gond, de menet közben Joe még kikunyerált magának egy 3gombócos fagylaltot is. Na, be is tett neki, de a fagylalt már csak a jéghegy csúcsa volt. Joe otthon iszonyú rosszul lett, átkozta CSanádot, aki tanácstalanul állt ismét, és csak hümmögött, meg terelgette Joe-t a fürdő felé...
Csanád igyekezett nem meghallani a fürdőszobából kijövő hangokat. Ki hitte volna, hogy egy ilyen felelősségteljes állásban levő személy ennyire idióta módjára viselkedhet? - dohogta magában Csanád – most mihez kezdjek vele?! Mindegy most van egy kis nyugalmam - dünnyögte és bekapcsolta a televíziót, ahol az egyik színvonalas csatornán éppen Győzike informatív és szellemes műsora ment. Csanád élvezettel bámulta a képernyőt, de nem sokáig, ugyanis hamarosan előkerült a fürdőszobából Joe, aki csodák csodájára teljesen pihent volt.
- Hát ez remek volt - mosolygott Csanádra - hova megyünk legközelebb?
Csanád azonban már unta a dolgot. Még a gyerekeit is ritkán vitte szórakozni, nemhogy egy idegent. Azon töprengett, hogyan tudna megszabadulni Joe-tól, de úgy hogy az ne vegye zokon.
- Megvan! - kiáltott fel, persze csak magában Csanád - rá kell sóznom valakire. Rögtön a telefonhoz sietett és felhívta, de sajnos nem vette fel a telefont, szóval próbálkozott a következő lehetséges felvigyázóval, de ott meg nem volt előfizető az automata szerint. Mit csináljon hát, nem esett kétségbe, leültette Joe-t a tévé elé, ő maga pedig előkotorta valahonnan a telefonkönyvet és keresgélni kezdett benne, már éppen a Cs betűnél járt, amikor arra lett figyelmes, hogy hortyogást hall....
Joe ugyanis elaludt. Csanád fel volt háborodva! Tévénézés közben aludni! Ki látott ilyet? Mindegy gyorsan továbblapozott a telefonkönyvben, egészen az L betűig. Ott megállt és rábökött az egyik előfizető nevére. Ez lesz az!!!
S nyomban tárcsázta Lópici Gáspár telefonszámát, aki ugyan az utca hírmondója, s a közvéleményt irányítja, de azért jó szolgálatot tehet, mint Joe felvigyázója. Majd vele bebarangolják a várost, plakátokat ragasztanak és kaparnak le, s közben Joe felteheti neki kérdéseit, mert kérdezni is nagyon szeretett már akkor, amikor nem aludt vagy evett, ivott vagy merült el valamiben...
De Lópici Gáspár valószínűleg éppen a várost járta, plakátot ragasztott, kapart, és úgy látszik valaki egészen másnak a kérdéseire válaszolt.
Csanád kezdett kétségbeesni, de azt is csak csöndben, mert csak az alvó Joe a jó Joe.......
Szépen be is takargatta, eligazgatta és maga is meglepődött, hogy ugyan honnan is vannak meg benne ezek az ősi mozdulatok? Tán valami előző életéből való áthallás...... mert mostani életében nem igen gondoskodott senkiről.
Amíg Joe szundikált, elment újabb kaja-halmokat és ital-utánpótlást beszerezni, majd betért egy tékába (persze nem biblio-, hanem video. Itt kivette a Sikoly mind a 834 részét, valamint néhány tucat folytatást a Horro(g)rra akadva című mélyenszántó műalkotásból és sietett vissza, nehogy Joe előbb ébredjen.
Végső elkeseredésében eszébe jutott a rég nem látott Náci bácsi is, akinek a fél tüdejét is eladta volna, most meg milyen jó lenne. ha átvenné Joet egy kicsit. Lehelletnyi falusi turizmus...... csikós, gulasch, betyár, miegymás..... Ostorpattogás és esti folklór műsor Ostorosmonostoron!
Hazatérve, azért tett még egy kísérletet Lópici Gáspárral...
- Halló? - szólt egy komoly férfiemberéhez képest magas, nyávogós hang a telefonba - Lópici Gáspár anyagbeszerző, mondja!
- öööööizééé... Jó napot.
- Magának is, kivel beszélek?
- Pacikám, te vagy az tényleg, én vagyok az Csanád!
- Csini Csani?
- Jaj pacikám, az már rég volt, igaz se volt - röstelkedett Csanád, miközben magának is eszébe jutottak az iskolai emlékek.
Elanekdotáztak egy darabig, majd CsanádÁronIzidor a lényegre tért:
- Ide figyelj aranyapám, egy kérésem lenne.
- Halljuk, halljuk...
- Szóval van egy vendégem, de sürgetően dolgom is lenne, szóval az a helyzet, hogy vigyázni kellene rá, meg istápolgatni, beszélgetni vele, vinni erre-arra, azt gondoltam, Te úgyis úton vagy, elvihetnéd magaddal... Na mit szólsz?
- Hát, kedves, hogy rám gondoltál, de sajnos nem érek rá, holnap megyek a WBPV-re, egész évben erre készültem... Sajnálom.
Majd elbúcsúztak, s Hősünk szomorú volt sikertelensége okán, de volt még egy-két trükk a tarsolyában...
(WBPV=World Best Plakátragasztója Verseny a szerk.)
Felrázta Joe-t és megkérdezte:
- Mi a véleményed a plakátragasztásról?
- Háát..
- Egyetértek. Fontos munka ez, akár a tied. Meg is becsülik ám az emberek! A legbölcsebb és legöregebb plakátragasztók tanácsa a BÖLPLAKA háromhavonta ülésezik, s az üléseket élőben közvetíti a televízió. A tanács határozatai törvényerővel bírnak. Az ifjú plakátragasztók pedig 4 évente összecsapnak, hogy eldöntsék, ki is közülük a legjobb. Ez a WBPV=World Best Plakátragasztója Verseny, amely rangosabb, mint az olimpia. Részt szeretnél venni?
- Háát…
- Örülök, hogy így gondolod. Ismerek egy remek edzőtársat neked. Gáspárnak hívják, momentán nagyon elfoglalt, de a te rábeszélőkészségeddel ez nem lehet probléma.
Csanád meg sem várva Joe beleegyezését, gyorsan tárcsázott, és amikor meghallotta L.G. hangját, a telefonkagylót gyorsan Joe kezébe nyomta.
- Jó napot kívánok, itt Joe Black beszél. – mondta, majd Csanád kivette kezéből a kagylót.
- Tudod, a vendégem kitűnő plakátművész, egy csomó @®©-plakát ihletadója volt már (gondoljunk csak a Brutál Biztosítósra…). Nagyon szeretne veled dolgozni, érdeklik az utca hírei és azok, akik azokat elmondják.
- Nocsak, ezt nem is mondtad. Miért nem ezzel kezdted?
- Figyelj, édes öcsém… Nem nagykanállal habzsoljuk a jóhíreket, mert figyelmeztetnélek valamire: érzékeny lélek az illető, tehát legyél szíves mellőzni a megjegyzéseket, amik a következő három dolgot érintik:
1. az illető kopaszsága, valamint az, hogy égési sérülések miatt foltosan pigmenthiányos a fejbőre (kb. mint Niki Lauda).
b) a rövid, ősz szakálla és vörösre festett bajsza
és negyedszer az illető bal fülében található ezüst karika-fülbevaló, amitől úgy néz ki, mintha maga Mr. Proper ugrott volna le a flakonról…
Joe ekkor összeráncolta szemöldökét és kisujjával rámutatott Csanádra, de hamar megbocsátott és átvette a kagylót…
- Akkor Ön igazi művész! - kiáltott fel izgatottan Gáspár - a vörösre festett bajusz és a fülbevaló rögtön elárulja!
- Na igen, vannak dolgok, amelyeket művészi fokon űzök már egy ideje...
- Ön kell nekem! Kérem jöjjön az Oktogonra azonnal! Meg kell beszélnünk a verseny részleteit.
Joe pedig elindult, de mivel nem tudta, merre van a találkozási pont, ezért megkérte CSanádÁronIzidort, hogy menjen vele. Ő szívesen el is kísérte, mert arra gondolt, hogy akkor legalább egy időre megszabadul tőle, nem mintha bántotta volna jelenléte, meg nem is félt tőle, csak olyan infantilis tudott lenni néha, na de hagyjuk is ezt.
Szóval, elvitte a térre, már várt rájuk Lópici Gáspár, s nagyon megörült a szaktekintélynek, aki majd mentora lesz. Úgy gondolta, hogy sokat tanulhat tőle, áhitattal tekintett rá...
- Mondja, Mester, maga mit használ? - kérdezte Gáspár bizalmasan Joe-tól.
- Hát... többnyire kaszát... - jött zavarba Joe.
- Lenyűgöző! - sóhajtotta áhítattal Lópici Gáspár, aztán elkérte Joe kaszáját, és annak segítségével próbálta szétválasztani az összetapadt plakátokat.
- És... és aztán? Mi a titok? - esett térdre Joe előtt. - Bármit megteszek, bármit, Mester, csak árulja el!
Csanád megsajnálta a szegény plakátragasztót, hiszen a halállal szerződést kötni nem sokkal jobb, mint az ördöggel cimborálni. Feltűnés nélkül bökdösni kezdte Gáspárt, de az nem hallgatott rá.
- A titok? Hát igazán nem tudom, mit is mondjak... a vér. A vér nagyon fontos. Hogy mindig a megfelelő hőmérsékletű legyen. Mert ha nem, akkor bizony nagy baj lehet.
Lópici Gáspár elhűlve nézett rá.
- Ezt... Mester, ha szólíthatom így, ugye szólíthatom így? Ezt soha nem találtam volna ki! 
Azzal megszúrta az ujját, és a ragasztóba keverte.
Ezek ketten, mármint Joe és Lópici jól egymásra találtak, úgy hogy CsanádÁronIzidor meg is pattant egy pillanat alatt, de hazafelé találkozott egyik barátjával, aki megkérte egy szívességre, nevezetesen arra, hogy most épülő házában segítsen az alapot locsolni, mert akkora hatalmas lesz a ház, hogy nem győzi egyedül. A kérdésre, hogy minek épít ekkorát az volt a válasz: Mert kell a hely a könyveimnek ;) meg azért persze, hogy az övé legyen a legnagyobb a faluban.
De ez is jobb volt, mint otthon gubbasztani egyedül, meg hazavárni Joe-t, úgyhogy elvál­lalta az alaplocsolást. A faluba, ahol a ház épül, motorbiciklivel mentek, ugyanis e Barát szenvedélyes motoros volt, még az építőanyagokat is kedvenc motorján fuvarozta ki a telkére, ezért a házépítés kicsit elhúzódott.
A faluban még kb. 20 ház volt, tehát nem volt egy metropolisz. Barát és Csanád megérkezés után meglátogatták a falu kocsmáját a Döglött Lóhoz nevezetűt és legurítottak pár sört.
Tulajdonképpen az sem zavarta őket, hogy a vendéglátóipari egység névadását a bent terjengő ájer teljesen indokolta. Biztos ami biztos kértek még egy-egy fél törkölyt is, így a dögszag kevésbé zavarta őket.
A pult mögött álló 180 cm magas, 135 kilós pultos kacér neccinget viselt és percenként cca. 2 liter vizet és 1/2 liter zsírt izzadt. Fején fordítva feltett baseball sapka, melynek sildje alól sandán méregette Csanádot.
Csazi és Barát meg csak vedeltek, vedeltek, a csapos éppen megszólítani készült a maga megejtően egyszerű modorában Csazit, amikor.....
Közben pedig az alap száradt rendületlenül.

Szólj hozzá!

Címkék: nagy könyv 18/b fejezet


2009.03.07. 20:00 adamekp

A Nagy Fórumregény - 59.

Az Írók sajnálták Csanádot a hirtelen támadt betegsége miatt, ezért igyekeztek jobbá tenni a kórházban töltött utolsó két napját, így mindenféle finom ételt írtak bele a regénybe. Csanád reggelire például narancslevet, pirítóst és dzsemet, rántottát, sült szalonnát és töménytelen gyümölcsöt kapott. Ebédre olasz napot tartott, úgyhogy a minestrone után lasagne és gnocchi közül választhatott, desszertnek tiramisut kapott, no és könnyű olasz rosét.
Csanád így két nap alatt három kilót hízott és nagyon ki volt békülve a világgal, amikor kevéske cuccát pakolta össze a Bélától kapott kis táskába. Amikor azonban körülnézett, hogy gondolatban elbúcsúzzon a szobától, ami az utóbbi két hétben tkp. az otthona volt, az üvegbalakon keresztül meglátta, hogy egy bizonyos egyén hatalmas virágcsokorral a kezében áll a folyosón, és szemlátomást őt várja. Csanád megrettent, de hisz ez ő!…
Vagy mégsem? Tulajdonképpen nem is látott mást az illetőből, mint a nagy csokor virágot, meg valamennyit a törzséből és két lábat, hosszúnadrágban, kényelmes sportcipőben, akárki lehetett hát, de CsanádÁronIzidor titkon remélte, hogy ő lesz az. Amikor kilépett az ajtón, a virágcsokor mögül csak folytottan hallotta:
- Ezt neked hoztam, remélem már jól vagy...
Hősünk csak állt ott, még enyhén kótyagosan a kórházi léttől és az ebédre elfogyasztott rosé-tól, amit Béla csempészett be neki, szinte megkukult, de azért valamit mondania kellett...
- Nahát!! - mondta végül - nem hittem volna, hogy találkozunk mostanában! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - folytatta ravaszul, és remélte hogy az idegen végre átadja a csokrot vagy legalábbis elveszi a feje elől. De az semmi ilyet nem tett.
- Jól vagyok - mondta továbbra is felismerhetetlen hangon a csokor mögül. – És te? Meggyógyultál?
Aha, tehát tegeződünk - gondolta Csanád.
- Meggyógyultam, amint látod. Milyen jól tartod magad - provokálta tovább Csanád, s közben szuggerálta a csokrot.
- Kösz. Akkor megyünk? – kérdezte az idegen.
Csanád teljesen megzavarodott. – Persze – motyogta, miközben zavartan intett búcsút Bélának. Elindultak. Csanád már nem látta, hogy Béla megdöbbent arccal, hosszan néz utána, ugyanis…
de ezt csak a Béla tudja. Szóval elvonultak a felvonókig, egyikük se szólt egy szót se. A virágcsokor, amit inkább kazalnak mondana az, aki valóban látta még mindig Nála volt, CsanádÁronIzidornak pedig úgy tűnt, mintha Ő vonakodna átadni a csokrot, mivel akkor fel kellene fednie önmagát. De akkor meg minek jött? - tette fel magának a kérdést Hősünk. Közben felért a lift, s ők szótlanul beszálltak, s elindultak lefelé a földszintre...
A liftben Csanád a csokorra mutatva megkérdezte:
- Nekem hoztad?
- Igen - hallotta a választ.
- Köszönöm, nagyon kedves vagy. Add ide, majd viszem, mindig is imádtam a másfél méter átmérőjű csokrokat.
- Nem, nem. - hallotta a választ. - Te még gyenge vagy. Majd viszem én.
Csanád dühös lett. – Add már ide, ha egyszer nekem hoztad!!!
Közben a lift megállt, s hőseink kéz a kézben nyomakodtak ki a liftből. Csanád végül megszerezte a csokrot, de a helyzet nem javult. Mert most meg csak az óriási zöld kazlat látta maga előtt, egyebet semmit.
- Remélem nem lesz semmi baja a csokornak - hallotta Csanád – egy vagyonba került.
Csanád megtorpant, épp az előbb akarta földhöz vágni a virághegyet, de eztán már nem merte. Mit tegyen? Ekkor cipőkopogást hallott a háta mögül. Ez valószínűleg Kunigunda - gondolta, - ő jár-kel úgy, mint az idegenlégió őrmestere. Hirtelen ötlettől vezérelve megfordult, csakhogy Kunigunda nővér nem ismerte fel, mert nem látta, hogy CsanádÁronIzidor van a csokor mögött. Szóval ez a lehetőség is ugrott, meg hogy nézett volna ki, ha továbbadja a csokrot, amit az imént kapott. Az Illető, nevezzük így a titokzatos idegent úgy tűnt, hogy mindent tudott Hősünkről, aki viszont teljesen tanácstalan volt, mondhatni sötétben tapogatózott az idegen kilétét illetően. Nemét, korát beazonosítani nem tudta, de azért bízott benne, hiszen nem tűnt rossz szándékúnak. Azzal kisétáltak az épületből...
Elgyalogoltak a taxiállomásig, de a nagy csokor miatt nem tudtak beszállni egyik járműbe se, így gyalog baktattak tovább. Végül Csanád letérdelt a Moszkva tér közepén, s a csokrot felfelé nyújtva könyörögni kezdett. (Mutatványa jelentős közönséget vonzott, mind az 59-es, mind a 61-es villamos utasai élvezettel nézték az előadást.)
- Kérlek, kérlek szépen, mondd meg, ki vagy? Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot.
- Nem ismersz meg?
- Már hogy a fenébe ismernélek meg, amikor csak egy bazi nagy kardvirágot látok himbálódzni a szemem előtt?
- Boldizsár vagyok a fiad, akiről azt álmodtad, hogy felakasztották a belére, de aztán mégse, majd szépen elfeledkeztél róla, az utóbbi legalább nyolc fejezetben.
- Fiam! - kiáltotta Csanád, eldobva a hatalmas csokrot - mi az a ruha? - kérdezte csodálkozva ugyanis Boldizsáron egy barna csuklyás földig érő ruha volt.
- Miután gyereket csináltál a feleségemnek, aki nem volt a feleségem, meghasonlottam önmagammal és kolostorba vonultam.
Csanád gyanakodva nézte. Az állítólagos Boldizsár arcából semmit se látott, még az orra hegyét se. Tényleg a fia lenne?
- Mutasd az arcod - kérlelte a szerzetest.
- Nem lehet, ez a fogadalmam, tudod, vannak, akik nem beszélnek, én nem mutathatom meg az arcomat. Ez van.
CsanádÁronIzidor nem lepődött meg, viszont kicsit furcsának találta a dolgot, aztán tovább meneteltek Főhősünk lakása felé, az utcán csodálkozó szempárok követték őket, de ez nem nagyon érdekelte őket, mindketten hallgattak megint, de közben nagyon is sokat kérdeztek volna egymástól, de hogy lehet beszélgetni egy arctalan emberrel, akinek nem lehet a szemébe nézni, gondolta Hősünk, s ugyanez járt kísérője fejében is, amikor hirtelen fékcsikorgatva megállt mellettük egy nagy fekete autó. Az autóból egy fekete hosszú hajú, gyönyörű fiatal lány szállt ki. Csanád szájtátva nézte. A lány remegő ajakkal közeledett kettejük felé, de kizárólag a szerzetest nézte. A szeméből lassan szivárogni kezdett a könny, kezeit maga elé nyújtotta és azt suttogta az állítólagos Boldizsár felé:
- Atyám, te vagy az?
- Sajnálom gyermekem, de nem – mondta a szerzetes.
- Akkor elnézést - mondta a lány, visszaugrott a kocsiba és elrobogott. Csanád nem kapott levegőt. Végül, hogy mondjon valamit, azt dadogta:
- Izé, milyen jó sarud van.
- Tudod, ez a hivatalos viseletünk, amúgy elég kényelmes, de csak tavasztól hordjuk így, mert télen kissé macerás lenne, és nem vagyunk olyan önsanyargató rend sem, szerencsére. Majd amikor a lépcsőházhoz értek, CsanádÁronIzidor erőt vett magán, és megkérdezte:
- Ki volt az a fekete hajú lány? Ismered, ugye, miért küldted el?
De a csuhás csak hümmögött, meg köhécselt zavartan, úgy tűnt, nem hajlandó megmondani az igazat. Főhősünk tudta, hogy csak valamiféle csellel bírhatja szóra. Betessékelte hát a lépcsőházba, majd felmentek a lakásba...
A lépcsőházban köszöntötték nemtudomhogyhívják nénit, (az Író elfelejtette Csanád szomszédjait és tulajdonképpen azt se tudja momentán, hogy ez Csanád melyik lakása) Csanád felső szomszédját, aki árgus szemekkel vizslatta őket.
- Kerülj beljebb és foglalj helyet - tessékelte be Csanád a csuhás Illetőt lakásába. - Nem bánod, ha kinyitom az ablakot? Olyan áporodott a levegő - mondta Csanád ravaszul, s arra gondolt a huzat csak leviszi a fejéről a csuklyát.
Nem vitte. Csanád azért tovább próbálkozott:
- Emlékszel fiam, hogy szerettél fejen állni? Néha órákig ácsorogtál a sarokban a fejeden, miközben dudorásztál magadban. Kíváncsi vagyok tudsz-e még fejen állni?
Az Illető egy mozdulattal bemutatott egy hibátlan fejenállást, de furcsa módon a csuklya meg se rezzent a fején.
Csanád feje remegni kezdett, tehát éppen itt volt az ideje, hogy bevegye a fejremegés elleni gyógyszerét. Vizet engedett a konyhában és bevette a pirulát. Aztán visszament vendégéhez, akinek még mindig nem látta az arcát, új cselhez folyamodott hát...
"Csodálkozol a kokainistán, elgondolkozhatnál okain is tán" - mormolgatta a százszor rágott mondatokat. - Ez például most egy ok, nem látom az arc fejét. - gombolított...
- Hogy mi vaaan? - tátotta el a száját a csuhás, és csodálkozásában megfeledkezett a rejtőzködésről. Csanád felhördült. Persze hogy nem Boldizsár, hogy is gondolhatta egy pillanatig is, hiszen az illető azt se tudta, hogy igenis a fiú nemrég maffiózóként felbukkant, és azt sem, hogy Boldizsár nem tud egyedül elegendő hangot kipréselni tüdejéből. Nem Boldizsár, hiszen neki nem lehet ekkora (pláne ilyen gyönyörű!) lánya, és nem, nem és nem Boldizsár, hiszen itt áll előtte életnagyságban, a vak is láthatja, hogy ő nem lehet más, mint a csokifagyis megbízó Olaszországból... vagy Sztanyiszlav, a ballonkabátos sellő és BKV-ellenőr? Esetleg az a jóképű doki a kórházból, aki esetleg mégsem doki, hanem... mondjuk szervkereskedő, ilyen ugyanis még nem szerepelt ebben a remekműben. Vagy... csak nem valamelyik rég meghalt szereplő jött el körülnézni a túlvilágról, és ijesztgetni Csanádot???? Vagy esetleg Danton, Robespierre, XVI. Lajos vagy... neeee, a fejnélküli lovag a Zöld lovag című remek kis műből túl durva lenne... Vagy az ukrán maffia hydrakeze ért el Csanád józsefvárosi lakába? AZ Író maga sem tudta a választ, de elhatározta, hogy utánajár az ukrán szálnak. Úgyhogy holnap irány Ukrajna, szombatig talán meg is járja, ha meg nem mérgezik közeli kollégái valami ottani divatos méreggel. De hát túl kicsi hal ez az Író (bár egy klasszikus szerint a nagy halak éppen a kis halakat eszik meg).
Szóval a vak is láthatja, hogy Ő nem lehet Boldizsár és az összes többi eddigi szereplő sem, mert ő bizony nem volt más, mint egy olyan Valaki, akit Főhősünk még soha életében nem látott. Meg is rémülhetett volna tőle, hiszen úgy tűnt, mindent tudott CsanádÁronIzidorról. De ő mégsem félt. 1. az Illető nem volt elég félelmetes a csuhában és sarujában, 2. Nem olyan fából fargták Hősünket, hogy csak úgy rémüldözzön ok nélkül. De akkor vajon honnan tudhat róla mindent, s ő (mármint CsanádÁronIzidor) miért nem tudja, ki lehet eme ismeretlen. El is határozta, hogy neki szegezi a kérdést, mert talán válaszol rá. De nem tette, aztán Hősünk egy meglepő váratlan fordulattal azt kérdezte tőle:
- Volt már rá példa, hogy meg akartak gyilkolni?
- Nem, ugyan ki merne ilyenre még csak gondolni is? Elég dőre ötlet lenne meggyilkolni a Halált...
Tehát végül kibújt a szög a zsákból. Csanád azonban megrémült, lehet, hogy érte jött? Meg is kérdezte, de a válasz egy nagy röhögés és nem volt, meg egy kis hátlapogatás, hogy ilyen jól csőbe húzta őt, mert a Halál értette a tréfát.
- Akkor miért kerestél meg? - kérdezte, s megint nem félt, hisz Ő nem fogja bántani. Szóval....?
A Halál, akit nevezzünk inkább Joe Blacknek, vagy bárminek, aminek a többi Író szeretné, mert ennek az Írónak a hátát is kirázza a hideg, ha olvassa, pláne nagy h-val, szóval Joe sóhajtva hátradőlt:
- Tudod az utóbbi 100 évben nagyon elfoglalt voltam, voltak olyan évek, hogy magamra egyáltalán nem is gondolhattam. Mindig csak a meló!
- Aha - mondta Csanád, vajon hova akar ez kilyukadni gondolta.
- Szóval kicsit magammal akarok foglalkozni. Az utóbbi időben sokat hallottam rólad, néhány esetben ki is szálltam hozzád terepszemlére, de valahogy mindig kisiklottál a kezemből. Ügyes gyerek vagy te Csanád! Éppen ezért úgy gondoltam, beköltözöm hozzád egy időre, te meg gondoskodni fogsz a szórakoztatásomról.
- De meddig akarsz maradni? - kérdezte Csanád rosszat sejtve.
- Majd meglátjuk. Néhány napig biztos. Most pedig menjünk el valami jópofa mulatóba.
Csanád végignézett Joe-n. Magas szikár figura, fekete csuhában és saruval, hát nem valami szórakoztató jelenség. Bár manapság annyi hülyeséget hordanak az emberek, lehet, hogy még divatos is lesz Joe ebben az öltözékben, mindenesetre egyedi azt meg kell hagyni. Csanádot azonban nem hagyta nyugodni egy gondolat. Jó, jó, hogy szórakozni akar Joe, legfeljebb majd elviszi a vidámparkba, de mit akarhat TŐLE ezen kívül?
Csanád bizalmatlan volt az emberekkel, ezért volt még mindig életben, no meg azért mert az Írók kedvelték, és kimentették minden zűrös helyzetből. Ránézett Joe-ra, mosolyt erőltetett a képére, és így szólt - hát, izé, szóval nem akarlak megsérteni, de azért valami új ruhát beszerezhetnél, mert ezzel a cuccal bár nagy sikered lenne, de azt hiszem, számodra biztonságosabb, ha nem ütsz el annyira a tömegtől. Tudod, milyenek az emberek, még képesek lennének meglincselni vagy hasonló, ha bajod esne... Én nem is tudom mi lenne, illetve hát tudom, túlnépesedne a Föld, s mindennek vége lenne egy idő után, várj keresek valami kevésbé feltűnő ruhát, azt hiszem egyezik a ruhaméretünk...
Azzal átment a ruhásszekrényhez, Joe pedig követte...

Szólj hozzá!

Címkék: nagy könyv 18/b fejezet


2009.03.06. 20:00 adamekp

A Nagy Fórumregény - 58.

- Jó napot, dr. Draht vagyok. – mondta Béla, aki azért mutatkozott be ezen a néven, mert kirúgták az egyetemről, amiért a diákokat hagyta illegálisan boncolni, és pont akadt egy pszichológus páciense, aki eléggé hasonlított rá, így tovább praktizálhatott, igaz álnéven. – Mi a panasza? – kérdezte.
- Aaaaaa [erőteljes nyögés], úgy érzem, mintha égetne a bőröm. Nézze, tiszta piros vagyok! Nem kellett volna annyit napoznom a hajó fedélzetén… Jaj, de fáj!!!!
Béla, azaz dr. Draht Jákob persze alaposan szemügyre vette Csanád hófehér bőrét, melyen semmiféle naptól származó égési sérülést nem fedezett fel.
- Önt fel kell vennünk az osztályra. – mondta, mintha nem is ismerné a férfit, hiszen ő még kórboncnokként ismerkedett meg vele. - Bevállalja?! Igen vagy nem?! Válaszoljon! – ordította mint tévésztár kollegája.
- Hé, hagyjon engem békén! Haza akarok menni! – üvöltötte Csanád, majd felállt, tett egy lépést a kijárat irányába, s összecsuklott, végül a padlón fetrengve ezt kiáltotta:…
- Tizenkilenc küllő van a kerékbehehehe kerékbe! Nem, nem, nem, nincs semmi bajom, csak adjon valamit erre a fájdalomra, aztán megyek haza, már itt se vagyok, még sok dolgom van, mennem kell. Kell tinta meg a füzet, levél az Íróknak vagy telefon, esetleg fax vagy email...
Szóval sok dolgom lesz, nyomdát, kiadót is kell találnom...
Béla megrázta, s így szólt: - Csanád, nyugodj meg, gyere feküdj szépen a kanapéra és mondd el mi bánt, ugye szeretnél beszélni róla, hidd el nálam jobb hallgatóságot nem találhatsz magadnak. - Fogta a papírjait és igyekezett komoly képet vágni, már ahogy azt a Klinika, a Kórház a város szélén-ből látta meg a Vészhelyzetből, s hasonlókból, majd így folytatta...
- Sosem érezted úgy, hogy féltékeny vagy apádra? És szerelmes anyádba?
Csanád gondolkodott, gondolkodott, de hiába: a sok Író nem írt neki se gyerekkort, se apát, se anyát, Istent meg pláne nem.
Válaszolni viszont csak ennyit tudott:
- Én ültettem a cédrusfát, más köti hozzá a lovát...
Leveli Béla már látta, hogy nagy a baj, hiszen Csanád csak népdalokban tudta magát kifejezni, ez pedig nem jelent mást, mint azt, hogy CsanádÁronIzidor akut nótadalolitiszben szenvedett, amelyet egy erős shock válthatott ki. Béla úgy döntött, hogy a regresszió lesz az egyetlen megoldás, ezért szépen finoman hipnotizálta Főhősünket, aki közben már az ágyon feküdt. Könnyen megoldható volt a feladat, lévén hősünk nagyon hipnábilis személy, de csak most következett a neheze. Ekkor Béla így szólt a már csukott szemmel fekvő CsanádÁronIzidorhoz:
- Csanádkám, most kérdéseket fogok feltenni, s Te szépen válaszolsz rájuk... Hogy hívnak?
- Pintér Pista úgy levágta...
- Milyen nap van ma?
- Este, este, de szerelmes kedd este...
- Na ne bolondozz Csanád, mondd meg szépen, mi a baj?
-. ..akármerre tapogatok, csak falat találok.
Béla látta, hogy ez a módszer nem vezet eredményre, mert Csanád krónikus nótadalolitisze hipnózisban is fennáll. Úgy döntött, a szimbolikus és az empatikus pszichiátria eszközeit veti be, vagyis először megpróbálja elemezni, szimbolikusan értelmezni és lefordítani Csanád érthetetlennek tűnő szavait, aztán pedig maga is idomul a beteghez, illetve a szimbolikus pszchiátria módszerének segítségével kinyomozott agyműködéséhez. Aztán majd csak lesz valami.
Aztán úgy gondolta, hogy meg kellene vizsgálni CsanádÁronizidor agyát, persze működés közben, tehát levitte a radiológiára és CT-t, MRI-t és persze a PET -et is használta, nagyon érdekes eredményre jutott, amikor megvizsgálta a felvételeket, de mivel nem volt szakember, konzíliumot kért egy specialistától. CsanádÁronIzidor eközben már a Sej Nagyabony-nál járt....
Eközben a betegtársak már erősen fontolgatták hogy kitörnek az épületből, mert ez a nótázás már meghaladta tűrőképességüket. A személyzet szerencsére időben felfigyelt és szép sorban szedálták a társaságot, majd Csanádot sem kímélték. Ez a módszer egyébként nagyon kedvezett az ügyeletes orvos és az éjszakás nővér románcának is, így már máskor is alkalmazták. Másnap ugyanez az orvos nyilatkozott a TRL Bluk televízióban, miszerint az intézményben semmilyen visszaélés nem történik a pszichiátriai betegek kezelésénél.
Miután ilyen szép csend és nyugalom lett, Leveli Béla orvosi szobájában fogadta konzíliumra hívott kollégáját. A fiatal, jóképű, napbarnított sötét hajú férfi ránézett az eredményekre, felvételekre..... elsápadt és hebegni kezdett:
- Nem, ez lehetetlen.... ez nem fordulhat elő még egyszer......... óh Istenem!
- Mi.... micsoda? - hebegte Béla a botcsinálta pszichológus.
- Nagyon komoly dologról van szó. Tizenkét évvel ezelőtt Dél-Afrikából a Veszprémi Állatkertbe szállítottak egy uszályos pingvint, amely nagyon furcsán viselkedett. Jobbra-balra dülöngélt és motyogott maga elé, majd hirtelen bevadult és megharapta a gondozóját. 24 óra lappangási idő elteltével a gondozó (egy puffadt képű, enyhén alkoholista ötvenes fazon, akit az állatokon kívül csak a FORMA-1 érdekelt) Maruszjának egy fiatal orosz lánynak képzelte magát, akit elhagyott a kedvese, és egész nap bús szerelmes dalokat énekelt. Ezzel persze megvadította az összes állatkertben élő állatot is. Ráadásul a kór fertőző, de csak a lakosság 1%-ára veszélyes. Azt sajnos nem lehet megmondani, hogy kin mikor tör ki a baj - magyarázta a sötéthajú, jóképű orvos, aki bár botfülű volt, most mégis elkezdett egy nótát dúdolni.
- Ez már az?- kérdezte Béla hirtelen.
- Á, dehogy, csak reggel hallottam a rádióban, s úgy beette magát a fejembe, hogy kell egy fél nap, mire elfelejtem. Azt hiszem, a minimális lappangási idő 2hét, de én nem kerültem kontaktusba a betegünkkel. Azt hiszem a karantén a legjobb megoldás, esetleg még megelőzhetjük a nagyobb bajt - szólt, majd visszament a saját irodájába.
Béla meg ott maradt, s azon agyalt, hogy mit csinál abban a két hétben, amíg azt várhatja, hogy előjön-e a kór vagy sem. mindenesetre CSanádÁronIzidort gyorsan elzárta a külvilágtól, s persze önmagát is gondosan megfigyelte, szájmaszkot vett, biztos ami biztos, s folytatta a kezelést és további adatokat és specialistákat keresett a témában...
Csanádunk meg dalolt és dalolt.
Ha Béla nem is, de a morc és keserű arcú főnővér mintha elkapta volna a veszélyes betegséget, ugyanis egy nap egyedül keringőzött a kórház folyosóján, de végül kiderült, hogy Kunigunda nővér nem beteg, csak udvarlója, 30 év széptevés után végre megkérte a kezét. Kunigunda nővér egyszerűen csak boldog volt…
Béla pedig három nap keresés után talált rá Prof. Dr. Klasszis Elek egyetemi tanárra az Interneten. A professzor a katmandui orvosi egyetemen tanított, és a nótadalolitisz a szakterülete volt. Kiderítette, hogy a magas hegyek csak fokozzák a betegség súlyosságát, és például Mallory a legendás hegymászó is ebbe a betegségbe halt bele a Csomolungma megmászása közben.. Szóval Béla kapcsolatba lépett a világhírű professzorral és azt a tanácsot kapta, hogy kezelje betegét természetes gyógymódokkal, úgymint köpölyözés, piócázás, reiki és színterápia. Azt is javasolta többek között, hogy próbálják meg kiiktatni a beteg életéből az E származékokat és az emulgeálószereket és tartósítókat, továbbá mindenféle zene-, és dallamtól való teljes elzárást ajánlott. Ezt persze elég nehezen lehetett megvalósítani, de Béla azért csak próbálkozott. Piócákat a közeli kisállatkereskedésből tudott szerezni, viszont az E származékokkal és emulgeálókkal már bajban volt, lévén CsanádÁronIzidor különösen vonzódott a Na-benzonátos élelmiszerekhez meg a többi tiltott dologhoz.
Főhősünktől tehát szinte minden megszokott ételét, italát elvették, de szerencsére a tiltás nem vonatkozott a regényírásra, szóval füzetet és tintát kapott. Hja, az is valami, legalább a szellemi tápláléka megmaradt, ha már mást nagyon nem ehet...
Az Író azon darabkájának, amelyik cs--j-nek nevezi magát fogalma sincs arról, mi az a reiki és színterápia, ezért inkább mélyen hallgat erről a témáról. Szóval Csanád semmilyen ételt nem ehetett, amit kedvelt, viszont rengeteg vitamint és ásványi anyagot kellett fogyasztania, amitől rossz kedve volt, ezért füzete, amibe regényét akarta írni, hamarosan telis tele lett Csanád önsajnáló soraival.
„Hajaj miért is születtem, micsoda élet ez itt a karanténban, ahol üvegablakon keresztül bámul rám egy boncmesterbe oltott pszichológus. Egyetlen társam néhány pióca, de azokat meg csak a vérem érdekli. Mi lesz velem, mi lesz velem? Én szegény szerencsétlen ember”- kesergett Csanád a füzet lapjain vagy 450 soron keresztül, de aztán végül megemberelte magát és odakörmölte a papírra:
Szeretem magam és én vagyok a felelős! Szóval elismerte, hibáit és azt gondolta, hogy a pozitív gondolkodás kisegíti őt a bajból. Meg fogok gyógyulni, ismételgette magában, mert azt gondolta, ennyi elég lesz ahhoz, hogy újra egészséges legyen, s csodák-csodája így is lett. Már nem fertőzött ugyan, de azért még megfigyelés alatt maradt. Tehát elmondhatjuk, hogy egy világméretű járványtól ismét megmenekült a Föld, legalább addig, míg valamelyik Írónk nem kreál egy újabb katasztrófalehetőséget...
CsanádÁronIzidor jól volt, megszabadult a piócáktól, újra ehetett, amit akart még emulgeálószereket is, azokat különösen hiányolta. Béla szerint még 2 nap és haza is mehet, ha nincs jobb dolga.

Szólj hozzá!

Címkék: nagy könyv 18/b fejezet


2009.03.05. 22:00 adamekp

A Nagy Fórumregény - 57.

Döntésében szerepet játszott az is, hogy nem csak Adél hagyta magára gyermekeit, hanem bizony ő is. Sztanyi neveléséről gondoskodott egy darabig, és azóta is sokat töri a fejét a két ikertestvéren. De közben meg is ijedt, mert úgy érezte, alkalmatlan az apaságra. Három nagyobb fiából féltüdős maffiózó lett, Sztanyi elhunyt... talán jobb a kicsiknek ott, ahol vannak.
Szóval inkább nem kezdte boncolgatni a múltat, hanem megette a vacsorát. De a könyvutalványokat nem vette elő, megtartotta magának - Adél nem érdemli meg.
Vacsora után jóllakottan felállt az asztaltól, udvariasan elköszönt, és távozni készült.
Ebben a pillanatban azonban megdördült az ég. Kiment az áram, és a sötétben meteorzápor hullott a házra.
De egy kis meteoreső meg se kottyan a mi CsanádÁronIzidorunknak, úgyhogy el is indult haza, szépen komótosan, mit siessen, hiszen meteoresőt nem minden nap lehet látni. Fel is emelt egy ökölnyi követ, mely majdnem fejbe találta, hazavitte. A kő kicsit meleg volt, de érdekes textúrájú és tetszetős darab. Főhősünk szerette a köveket, ez is tetszett neki, de nem tudta, hogy amit elkövetett, az nem volt éppen szerencsés lépés. A kövön mikroszkopikus kis baktériumok voltak, ezek erősen hallucinogén hatást fejtettek ki arra, aki kapcsolatba került velük. Hősünk tehát annak rendje módja szerint elkezdett hallucinálni, mindenféle botorság járt a fejében, ő maga is furán viselkedett, végül valahogyan mégis hazaért, de otthon tovább folytatódtak a látomásai. Elővette tehát naplóját, s bejegyezte...
"Aljas csirke, jaj, jaj, hever romokban, kicsiny darabokban... üvegszem jön, rettenet, nyakára tapos kicsi balázsnak... kucorgok az ágon, kék vagyok és üres... nem is ember, nem is ember, jaj, szalamandra, lény, légy vagy mi az ördög. Ne! Ne! Csak a tartályt ne! És hagyj az írógéppel, ormótlan málna! Ki tudja ezt megítélni, ki lát a szememmel, világ?! Csak sorakoznak a fiak... vigyétek őket innen! Túlélem, ugye? Meggyógyulok, igaz? Sajnálom, annyira sajnálom... mondjátok meg neki, hogy nem lesz baj... or... junk... mind... set..."
Ekkor kiesett a kezéből a toll, és elájult.
Magához tért, fogalma sem volt semmiről, de mikor megnézte a naplót, látta, hogy majdnem teleírta az egész füzetet, közben a tinta is elfogyott. A keze tiszta maszat volt. Bement a fürdőbe, megmosta a kezét, s úgy gondolta, hogy jól esne egy zuhany, be is állt a fülkébe, csorgott rá a langyos víz, majd hirtelen egészen hideg lett, megengedte a melegvizes csapot, de csak nem lett melegebb, már szinte didergett. Egészen felébredt viszont, feje kitisztult, még jó kedve is lett, mert jön a hétvége. Megtörölközött, felöltözött szépen friss ruhába. Nagyon jól érezte magát, de mikor újra belelapozott a füzetébe szorongani kezdett. Furcsa érzés keltette hatalmába, majd pillantása a meteordarabra esett. Tudta, hogy valamiképp köze van a furcsaságokhoz, de még nem is sejtette micsoda lavinát indított el azzal, hogy hazahozta azt a követ. CsanádÁronIzidor kiment az utcára, mert úgy érezte friss levegőn jobban megy a gondolkodás, meg kell új füzet és tinta is...
Közben a ház lakóin furcsa hangulat lett úrrá. Hakapeszi bácsi a harmadikról horgászbotot fogott, és pecázni kezdett az ablakban. Csopaki néni a földszinten csapkodta a nagykaput. A másféléves kis Plumpika hangosan szavalta a szorzótáblát, és a nászútról hazatért Huy-Hayra házaspár ipari méretekben fogott neki a sapkakötésnek.
Csanád járta a pesti utcákat, és amerre elhaladt, furcsa dolgok történtek. A Blahán a forgalmat irányító rendőr kézenállt, és lábaival hadonászott. Csanád vett egy gíroszt az aluljáróban, mire a gíroszos azt mondta, hogy subbik-lubbik, és a meglepett Csanád kezébe nyomott egy fehér nyulat. A meteorozó pacifisták Busht éltették és kokakóla-mámorban úsztak, az afrikaiak elit kommandósnak öltözve riogatták a paprika- és tartóselem-árusokat, a tolldíszes dél-amerikai zenészek magyar nótákat játszottak, a hittérítők pedig, ó kimondani is szörnyűség, együtt buliztak a svábokkal, tótokkal, székelyekkel, oroszokkal, ukránokkal, egymás nyakába borultak a katolikusok, protestánsok és ateisták, és mindenki csak nevetett és olyan boldog volt, hogy ihajj-csuhajj. És akkor azt mondta mind: sose halunk meg, és ki ki ment a maga útján, mint általában. Az égben kismadarak szálltak, csicseregtek és jól rápottyantottak CSanádÁronIzidor fejére. Megtisztelt Főhősünk tudta, nagy szerencse éri, s mosolygott hozzá, mint a vadalma, a többiek meg röhögtek rajta, mert ki látott olyat, hogy valakit lepiszkítanak a madarak és még örül is neki az illető...
Aztán bement a papírboltba, vett még két füzetet, s arra gondolt, ha ennyi ötlete lesz, s ilyen ütemben halad az írással, hamarosan létrejön egy új "háború és béke". Nagyon örvendezett, túlvilági jókedve azonban hamarosan megváltozhat, hiszen mint tudjuk, derűre ború. Jött is egy setét felhő CsanádÁronIzidor boldog, békés életének egére. Az utcán belekötött egy suhanc, madárürülékes balfácánnak titulálta, aztán fellökte, a papírírószerben vett tinta pedig összetörött. Hősünk ott gunnyasztott a lilás-kékes paca mellett, mely lassan- lassan beszivárgott a csatornába. Csak gubbasztott ott, mint egy vén marabu, úgy elmerült a gondolataiban, észre se vette, hogy a tisztítókocsit, amelyik befordult a sarkon...
A locsolókocsi természetesen jól lelocsolta, de ez sem segített Csanád tintafoltos kabátján. Csanád elbúsul - kedvét szegi Neki A folt, Mivel csak egy kabátja volt, Mi több: kabátja éppen sárga volt, És így annál jobban látszott a folt.
A séta során tehát nem sokra jutott, látta, hogy a feje tetejére állt a világ, de ezt valahol mélyen már eddig is sejtette, és még az írást sem tudta folytatni, mert összetört a tintásüvege, pedig rövid idő alatt olyan sok élmény érte, ami kikívánkozott volna belőle. Eszébe jutott, hogy bekopogtat a szomszédba, na nem Mari nénihez, hanem a másikhoz, akivel még sohasem találkozott, és kér tőle kölcsön egy tollat.
De a szomszéd nem volt sehol, mást meg nem akart zavarni, ezzel a toll üggyel, tehát fejben készített feljegyzéseket, úgyis nagyon jó memóriával áldotta meg a sors, meg edzett is rá eleget, úgyhogy egy kisebb regény sem okozott neki problémát (megjegyzés szintjén). Megint elindult hát otthonról, hiszen nem karosszék-író Ő, hanem nagyon is éli mindennapjait, kalandozik erre, arra, fel, le, jobbra, balra, egyenesen és görbén természetesen. De az élete már csak ilyen. Jobb szereti maga átélni a dolgokat, mint csak fantáziájában megélni, végigjárni az utakat (nem úgy,mint az Írók többsége, ugye-ugye?!). Tehát CSanádÁronIzidor újra belevetette magát a valódi életbe, hogy még frissebb, még izgalmasabb dolgokat élhessen át, s azt megírva túlszárnyalja összes Íróját, akik az ő életútját egyengetik vagy görbítgetik, kinek mi tetszik...
Csanád egy kicsit elgondolkodott azon, hogy melyik lehet az a hely a városban, ahol a legtöbb élményt gyűjtheti össze születendő regényéhez, hol összpontosulnak az élet megörökítésre méltó mozzanatai. Nem is kellett sokáig gondolkodnia, eszébe jutott volt szállásadója, Leveli Béla, és bement hozzá a kórházba. Szerencséje volt (mint tudjuk, Csanád a szerencse fia, már csak azért is, mert egy Nobel-díj várományos műalkotás főszereplője lehet), Béla éppen ügyeletes volt a patológián, így Csanád ebben a korai órában (4 óra 57 táján ért oda) is bent találta.
- Ha már ilyen jól összejöttünk, mit szólnál egy reggelihez? - kérdezte Béla. De CSanádÁron­Izidornak valahogy teljesen elment az étvágya, ki tudja mitől?
Ellenben Béla olyan jó étvággyal falatozott egy főhősünk által ismeretlen ételből, hogy lassan-lassan megkordult a gyomra, hiszen egy-két semmiségen kívül (ha ugyan volt ilyen, bár nem emlékszem CAVINTONT ide) az Írók kihagyták életéből a kulináris élvezeteket. Szóval A gyomra olyan panaszos korgásba, morgásba kezdett, hogy még egy nagyothalló is meghallotta volna. Béla tehát újra feltette a kérdést, s a tálat és kanalát főhősünk orra alá nyomta az ismeretlen étellel...
Az ismeretlen ételről Csanádnak végre eszébe jutott, mikor evett utoljára: Adélnál evett valami érdekes csirkeételt, ami aztán jól meg is feküdte a gyomrát - a meteor baktériumflórájával kombinált hatását lásd három pacafoltos füzettel ezelőtt, Csanád munkásságában. Hirtelen nem is volt biztos benne, hogy éhes, a tányérban úszkáló rózsaszín és ibolyalila izék mintha még éltek volna...
Pillanatnyi habozása hasznos volt, mert Leveli Bélának volt ideje elkapni előle a tányért, amibe szórakozottságában valami egészen más kotyvalékot tett. Helyette pirítóst és konzerv borsót tett vendége elé, aki megkönnyebbülten fogyasztotta a sokkal bizalomgerjesztőbb eledelt.
Pedig ha Csazidon annyira élményt akart gyűjteni és 911 hozzászólás alatt alig evett, akkor igenis meg kellett volna ennie a rózsaszín és lila micsodákat. Hiszen Molnár Gábor is - aki szintén jó könyveket írt - evett Dél-Amerikában kígyót, kajmánt, majmot, tapírt, aranynyulat is. Hát mi a bánatra válogat Csazidon?
Mikor Leveli Béla ezt a borsót kifejezetten a hétvégi rizi-bizihez ette félre..... a pirítós meg nem is az övé, hanem egyik kollégájáé volt, csak itt maradt.
Igaz, legfeljebb Béla currys rizst eszik, de azért titokban megorrolt kicsit Csazira, valahogy úgy tűnt mintha mostanában kicsit sokat affektálna. Hát persze, a múltkor sem véletlenül váltak el útjaik....
Na jó, a két cimbora valahogy túljutott az evésen. Nem olyan nagy gond barátok között, a fő, hogy sörözni, ultizni, csajozni jól lehessen a másikkal. Az evés mellékes, és az se közömbös szempont, hogy legalább Csazidon nem enné meg feltétlenül a barátját, ha ketten együtt hajótörést szenvednének, és egy mentőcsónakban hányódnának a tengeren.
Leveli Bélának nem kellett volna ilyeneket gondolnia. Ő ugyanis nem szokott még hozzá, hogy nem szabad (ismétlem: nem szabad!!!) az íróknak ötleteket adni. Az egyik tréfás kedvű író ugyanis, ahogy ezt olvasta, hangosan felnevetett... és a két barát, hipp-hopp, máris a tengeren találta magát!
A Felix Dzserzsinszkijről elnevezett luxus óceánjáró éttermében vodkázgattak Navodka és Oszaka között, és elfeldkezve a régi sérelmekről (úgymond lenyelve a békát) a nőkről beszélgettek. Leveli Béla az anatómiai, Áron pedig a lelki szempontokat részesítette előnyben.
CsanádÁron tehát lelkizett egy sort a nőkről, aztán Bélához fordult.
- Mi a titkod? - kérdezte suttogva, hátha az írók nem hallják (haha! mily szánalmas próbálkozás). - Ha én gondolok a tengerre, biztos, hogy egy fél bőröndbe kapaszkodva találom magam az óceán közepén, tűz a nap, és cápák köröznek körülöttem. De ha te gondolsz ilyeneket, ezt kapod. Kérlek, avass be, vagy ha nem, legalább maradj mindig szorosan mellettem...
- A pozitív gondolkodás a titkom, mi más lehetne - mondta Béla, rágyújtott egy szivarra, s figyelte miként olvad a jég poharában, s keveredik az égetett szesszel. A pozitív gondolkodás nálam bevált, folytatta, amúgy a munkám során nem érnek meglepetések. Jól tennéd CSanádkám, ha nem aggódnál folyton azon, hogy mi történhet még veled. Nézd a dolgok jó oldalát, én eljátszom itt az élet császárát, te meg itt görcsölsz... ugyan minek, ha nem félve néznél a továbbiak elébe, az Írók sem tekintenének rád akarat nélküli rongybaba gyanánt. Szerintem írd meg Nekik mit szeretnél, mit gondolsz, esetleg kérdezz rá, ők mit gondolnak ezekről a dolgokról, s akarnak-e beszélni róla....
Nálam bevált, az egyik Íróval különösen egy hullámhosszon vagyok, tudom, ő csak jót fog írni rólam, de legalábbis megment a többiektől.
- Szóval, akkor megpróbálod ezt a módszert? - kérdezte CsanádÁronIzidortól.
De mielőtt Csanád válaszolhatott volna, a luxushajó báltermének lépcsőjén egy hölgy jelent meg. Dús idomai ellenére meglepő fürgeséggel szteppelni kezdett, és a zenekarvezetővel karöltve a "Hello, Dolly" előadásába fogtak.
Csanád ehelyett azt gondolta, hogy Leveli Béla pozitív gondolatai lassan az agyára mehetnek, és inkább sétálni ment a fedélzetre, amely kihalt volt, de legalább csendes. A sötétben azonban hirtelen titokzatos hang szólalt meg, amelynek forrását hiába kereste.
- Ébresztő!!! Te gusztustalan állat!!! - kiabált Adél a kókadt Csanádhoz, aki félholtan jobban mondva egzaltált állapotban... na jó ne szépítsük (gondolta az író)... tehát "seggrészegen" feküdt a köpcös férj legújabb "selyembársony" Mode(L) di Italia 13ezer Eurós díványán (a Bagosszy Ingatlan Kft. forgalmazza), amit az előbb "pecsételt meg" az ínyenc vacsora maradványaival... (tehát a rókázást nem csak álmodta).
Tudnunk kell Csanádról, hogy imád enni/falni/hamikálni/zabálni/falatozni, de nem bírja a francia konyha "méretes" (azaz 3 jó esetben 4 falatnyi) látvány izébizéit... és az erős francia zamatos borok is betettek neki.
A főhősünk, akit ha Aladárnak hívnánk azt se tűrné/viselné el jobban, nem bírja a fűszeres ételeket, mint például az olyan grill csirkét, ami tulajdonképpen nem csirke, hanem vegeta plusz extra adag só...
Lényeg, ami lényeg elcsapta a hasát és be is rúgott, rendesen... és miután álmából felvert Csanádunkat kidobták és ráeresztették Adél kedvenckéit, jelen esetben a három darab, mázsás Rotweilert... mondhatni nem volt esélye.
Így Csanádunkat a János kórházi traumatológiáról a szomszédos Kútvölgyi kórház legfelső emeletén lévő pszichiátriára szállították sokkos álmai ill. kirívó viselkedése miatt, ahol Leveli Béla, volt kórboncnok [és frissen vizsgázott, jobban mondva GY.T.T.-t (Gyorstalpaló Tanfolyam)-ot végzett pszichológus] vette kezelésbe, ami szó szerint álmodozó és irkafirkáló Csanádunkat, aki még mindig be volt pólyázva, hisz csoda, hogy az ölebek nem marcangolták szét teljesen...

Szólj hozzá!

Címkék: nagy könyv 18/b fejezet